Witold Szabłowski négy kontinensen keresztül, az ókori Babilon iraki romjaitól Kenya szavannáin, Albánián és Kubán át a kambodzsai őserdőig utazva felkutatta öt olyan diktátor személyes szakácsát, akik országuk polgárait könyörtelenül elnyomták, éheztették és lemészárolták: az iraki Szaddám Huszeinét, az ugandai Idi Aminét, az albán Enver Hoxháét, a kubai Fidel Castróét és a kambodzsai Pol Potét. Meghallgatta történeteiket, miközben édes-savanyú levest vagy kecskehúsos piláfot főztek, rumot ittak és römiztek.
Witold Szabłowski (1980) lengyel író, újságíró (Gazeta Wyborcza, TV24, TVP). Írói és újságírói munkájáért számos elismerést kapott, a Beata Pawlak-díj és a Brit Pen Club Díj mellett az Amnesty International kitüntetésében is részesült. Az Így etesd a diktátorod megfilmesítési jogát 2021-ben Channing Tatum vette meg, aki sorozatot készít belőle.
Witold Szablowski: Így etesd a diktátorod (részlet)
Fordította: Petneki Noémi
Abú Alí, Szaddám Huszein szakácsa
Az iráni háború idején kezdtem Szaddámnál dolgozni. Gyakran megfordultunk a fronton. Szaddám közönséges katonai terepjárón közlekedett, és ha a front közelében akart éjszakázni, lakókocsiban aludt. Semmiféle luxus nem jöhetett szóba.
Ezek az utazások a katonai szolgálatom idejére emlékeztettek. Reggel bejöttem a munkába, és valaki – általában Kámil Haná – így szólt: „Csomagolj, megyünk a háborúba.” Úgyhogy csomagoltam. Ha egy óra vagy több is maradt indulás előtt, előkészültem, hogy a terepen kevesebbet kelljen csinálnom. Ott tábori konyhán főztünk, ami sokkal nehezebb. Igyekeztem legalább a rizst előre elkészíteni.
Mentünk, aztán kiszálltunk az autókból, Szaddám meglátogatta a katonákat, én meg egy kicsit távolabb maradtam, beüzemeltem a konyhát, és befejeztem, amit korábban elkezdtem. Vagy tüzet raktam, és tikkát, koftát vagy halat sütöttem.
Az elnök meg akarta mutatni, milyen jól gondoskodik a katonáiról: még főz is nekik. Volt egy fazék rizsünk, amit korábban előfőztem. Felállítottuk a konyhát, és az ő feladata annyi volt, hogy készre főzze a rizst, majd ráöntse az általam készített szószt. De Szaddám szokás szerint hol belefeledkezett a társalgásba valami tiszttel, hol fényképhez pózolt – imádott fotózkodni –, és sokszor odaégette a rizst. Vagy csak beszélt, beszélt, és közben egy kiló sót beleszórt a fazékba. Aztán kiosztotta a katonáknak az odaégett vagy elsózott rizst.
Meg kellett enniük, hiszen maga az elnök főzött nekik.
Ha Szaddám közvetlenül a frontra utazott, engem néhány kilométerrel korábban kiraktak, és ott főztem. Amikor befejeztem, autón vittem a helyszínre az ételt, mint katonakoromban.
Sokszor kerültem veszélybe. Egyszer Szaddám egy olyan egységet látogatott meg, amelyik fél nappal korábban nyert meg egy ütközetet. És akkor az irániak váratlanul ellentámadást indítottak. Khomeiní bemesélte nekik, hogy aki háborúban esik el, egyenesen a mennybe megy, még akkor is, ha korábban nem hitt Istenben, sőt még akkor is, ha egyáltalán nem tartotta be az Iszlám szabályait. Úgyhogy őrült dühvel támadtak, mert nagyon haragudtak Irakra, és elhitték, hogy aki elesik a csatamezőn, a paradicsomban ébred fel. Üvöltöttek, és vakon rohantak ránk.
Mindannyian pánikba estünk. A katonák egy része lőni kezdett, a másik futásnak eredt, köztük– szégyen, nem szégyen – én is. Eldobtam a fazekat, és futottam, amerre láttam. Biztos voltam benne, hogy mindegyikünket agyonlőnek.
Sok mindent beszélnek ma Szaddámról. Például, hogy gyáva volt – hogy soha nem volt katona egyik háborúban sem, mindig csak másokat küldött hadakozni.
De én láttam Szaddámot olyan helyzetben, amikor mindenki menekült – én is.
Ő a helyén maradt.
Amikor elmúlt a veszély, lehajtott fejjel ballagtam vissza. Szaddám ugyanott állt, ahol utoljára láttam, és épp elemezte a katonákkal a helyzetet. Egy pillantásra se méltatott sem engem, sem a többi katonát, akik elmenekültek. Állítólag később többüket kivégezték. Nem tudom, tényleg így történt-e. Én semmilyen bajba nem kerültem. Visszatettem a helyére a fazekat, a tűz még pislákolt, de az egész rizs a földön hevert. Elölről kellett kezdenem a főzést.
Elmondtam Márkusznak, mi történt, de ő csak megvonta a vállát: „Nagyon jól tetted, Abú Alí. Nem neked kell mentened az elnököt. Az a testőrei dolga. A miénk a főzés.
Ha mást csinálnál, el is ronthatnál valamit.”
Igaza volt.
***
Amikor dolgozni kezdtem az elnöknél, szinte azonnal megismerkedtem a feleségével, Szádzsidával. Már mondtam, hogy folyton veszekedtek, és Szádzsida lehetőség szerint kerülte a férjét. Szaddám viszont a fejébe vette, hogy meg kell tanulnom, hogyan kell főzni a kedvenc levesét, a tikríti hallevest. Szádzsida pontosan úgy főzte, ahogy a gyerekkorában, a családjánál szokták.
Szádzsida eljött hozzám a farmra, megmondta, milyen hozzávalókat kell előkészítenem, azután belépett a konyhába, és együtt álltunk a fazekakhoz.
Ezt a különleges levest csak a tikrítiek ismerik, sem előtte, sem utána nem kóstoltam ilyet. Szaddám tolvajok hallevesének nevezte, mert állítólag a tikríti tolvajok főzték. A legzsírosabb halból, a gattánból készítik, de tudom, hogy más fajtából – lazacból vagy pontyból – is meg lehet próbálni.
A halat kétcentis kockára vágod, és lisztbe forgatod. A fazék aljára hagymát teszel, meg egy kevés olajat. Megfonnyasztod a hagymát, aztán ráraksz egy réteg halat. Megszórod petrezselyemzölddel. Ráteszel egy réteg paradicsomot. Arra meg aszalt sárgabarackot. Aztán megint egy réteg paradicsom jön. Megint hal. Mandula. Megint hal.
A rétegeket úgy rakod, ahogy akarod, a fontos az, hogy az alján hagyma legyen. És hogy a levesben legyen fokhagyma, petrezselyemzöld, mandula, sárgabarack és paradicsom. Egy kevés mazsolát is adhatsz hozzá.
Először megvárod, amíg a hal meg a zöldség levet ereszt. Amikor sisteregni kezd, vagyis a lé már elpárolgott, annyi forró vizet öntesz rá, hogy belepje.
Miután felengedted a vízzel, még tizenöt-húsz percig főzöd. A végén egy pici kurkumát is szórhatsz bele.
Erre a levesre tanított meg Szádzsida.
Rajta kívül ma én vagyok az egyetlen ember a világon, aki úgy tudja főzni ezt a levest, ahogy Szaddám Huszein szerette.
Most te vagy a harmadik.
