Az Esetlapok lehetne a magyar Vészhelyzet, de annál sokkal személyesebb beszámoló egy orvostanhallgató szemével

Az Esetlapok lehetne a magyar Vészhelyzet, de annál sokkal személyesebb beszámoló egy orvostanhallgató szemével

"Rengeteget gyakoroltam az újraélesztést. Vizsgáztam is belőle, többször is. De a gyakorlás nem éles helyzet. És a műanyag bábu nem valódi beteg." Az Esetlapok novellái egy orvostanhallgató hideg fejjel írt, mégis lírai beszámolói arról az öt évről, amelyet önkéntes szekundánsként és segédápolóként töltött az egyetemi évei alatt. Olvass bele!

Fotó: Országos Mentőszolgálat

Könyves Magazin | 2022. augusztus 31. |
Imolya Patricia
Esetlapok - Kórháznovellák
Athenaeum, 2022, 208 oldal
-

Mi történt élete első sürgősségi császármetszésén? Hogyan segített megmenteni egy drogos fiatalt, egy hajléktalan alkoholistát, egy koronavírusos beteget? Miként állt tehetetlenül a halál előtt, hogyan lehet és egyáltalán fel lehet-e dolgozni mindezt fiatal orvostanoncként? Imolya Patricia elsőkötetes szerző. Korunk világjárványa, a Covid-19 ihlette élvezetes stílusban megírt hangulatképeit hivatásáról, amelyek talán közelebb viszik a nem szakmabelit ahhoz, hogy megértse, miért létezhet egyáltalán még bárki ezen a pályán. A szerző 1995-ben született Szegeden. Az orvosi egyetemen folytatott tanulmányai alatt önkéntesnek jelentkezett az egyik mentőszolgálathoz, a koronavírus-járvány idején sürgősségi osztályokon dolgozott. Az egyetemi újságban több novelláját is közölték. A Covid-zónában töltött műszakjáról szóló írását az egyik közösségimédia-oldalon osztotta meg, amely másnap számos hírportálon megjelent, és hatalmas érdeklődés övezte.

Imolya Patricia: Esetlapok - Kórháznovellák (részlet)

Anna

 

Este fél hat volt, de még mindig nem jutottunk el oda, hogy kivegyük a húsz perc pihenőnket. Megpróbáltuk, többször is, de mindig az volt a válasz, hogy „jó, de a pihenő előtt még megkérnénk…”. Nem is próbálkoztunk tovább, de miután átadtuk a legutolsó betegünket, a mentőállomás felé menet beugrottunk egy gyorsétterembe. Egyenruhában voltunk, ezért előfordul, hogy ilyenkor előreengednek minket, de ez nem egy ilyen nap volt, úgyhogy hosszú percekig álltunk sorba, majd újabb hosszan tartó percekbe telt, amíg az ápoló kollégám, akit mindenki csak a becenevén, Bogárnak szólított, megrendelte a vacsiját, azaz az étterem fél étlapját. Nem csodálkoztam, én is olyan éhes voltam, hogy majdnem átmásztam a pulton, hogy befaljam a fagyasztott krumplikat.

A rendelés után idegesen szorongattam a sorszámomat mutató kis blokkot, türelmetlenül várva, hogy elkészüljön a csomag. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor végre megjelent a számom a pult fölötti monitoron. Még a végén tényleg eszünk ma. A várakozás alatt, képzeletben, már beleharaptam a hamburgerembe, szinte éreztem az ízeket is, de a képzelgéstől csak még éhesebb lettem.

– Parancsolj, itt a rendelésed – mosolygott rám az egyik kasszás. A leghálásabb mosolyommal próbáltam válaszolni, de a mínuszban lévő vércukrom miatt csak egy félrecsúszott vigyor sikeredett.

– Nyolcvankettes egység – szólalt meg az övemre akasztott mentősrádió.

NEEEEM! – pördült meg az ápoló, hogy farkasszemet tudjon nézni az övemen lógó rádióval. – Egész nap nem tudtam enni, reggel fél hét óta talpon vagyok, és idegesebb, mint egy metamfetamintól beállt beteg! 

Lemondóan néztem vissza rá. 

– Jelen a 82-es – sóhajtottam végül a rádióba, majd a többiek felé fordulva hozzátettem: – Biztos csak valami ittas hajléktalan, biztos belefér, hogy megegyük a…

– Megindult szüléshez kérnénk – hadarta a vonal túlsó végén a diszpécser. 

A négyfős egység többi tagja rám nézett, de nem is kellett semmit mondanom, csak bólintottam: igen, srácok, mennünk kell. 

– Neeeem – kiáltott fel újra, de ezúttal sokkal halkabban az ápoló, aztán megsemmisülve engedte le a mutatóujját, amivel eddig a rádiót fenyegette.

– Majd később beugrunk érte – sóhajtott az orvos. De mindenki tudta, hogy úgyse lesz rá időnk.

Futva indultunk ki az étteremből. 

A keringésmegállás mellett a szülés az egyetlen helyzet, amikor tényleg ennyire rohanunk. 

Oldalt parkoltunk, ezért meg se próbáltunk a középen levő kapu felé menni, inkább nemes egyszerűséggel átugrottunk az alacsony téglafalon, amely a belső részt választotta el a parkolótól. A doktornő ment elöl, mi csak követtük, és bár én nem vagyok a kerítésugrálás híve, és nem is vagyok egy Pókember, meglepően gyorsan jutottam át a falon én is. Nagyon menőn nézhettünk ki egyébként: három egyenruhás mentős, akik a piros, fényvisszaverős cuccban, hivatástudattól fűtötten, tesitanárszemet gyönyörködtető szekrényugrással vetődnek át a falon, hogy rohanjanak szülő nőt és születendő gyermeket menteni. Akár egy jobbféle dokis sorozatban. Vészhelyzet volt.

Szóval nekem nem annyira sikerült az ugrás, így a kocsiba már bicegve szálltam be, mert kiment a bokám landoláskor, de sebaj. Mínusz egy stabil bokaízület, de egy várhatóan csodaszép csecsemő, így a mérleg abszolút pozitív volt, és hát fontosabb, hogy az anya és a baba is biztonságban legyen, mint hogy nekem ne fájjon a lábam. A gépész ugyanígy gondolkozhatott, mert a szokásosnál is gyorsabban szirénázott át a városon, és egy-egy fékezős, kanyarodós manővere közben attól tartottam, hogy a végül csak képzeletben megevett hamburgerem ki fog jönni. De az nagyon is valóságos hányás lesz. Átfutott a fejemen, hogy ha valaki gyermeket vár, végül is tele van a hasa a babával, ezért biztosan nem lehet annyira éhes, mint én most. Aztán rájöttem, hogy vagy kezdek bekattanni az éhségtől, vagy nagyon nem állok még készen a gyermekvállalásra. Esetleg mindkettő.

Öt percen belül kint voltunk a helyszínen. Szép családi ház, az apa az ajtóban várt minket, de folyamatosan befelé pillantgatott. Ideges volt, nem is csodálom.

– Kérem, siessenek! – integetett, pedig mi nagyon sietősen ugráltunk ki a kocsiból. Felkaptam a felszerelést, és követtem a többieket a házba.

A leendő édesanya egy kanapén feküdt a nappaliban, és bár nem vagyok kifejezetten jártas a szülészetben, azt még én is láttam, hogy

ez az eset tényleg a „mindjárt szül” kategóriába tartozik.

– Milyen gyakoriak az összehúzódások? – térdelt az orvos az édesanya mellé.

– Másfél, ahhh, két, áhh, percenként van, meg most is, azt hiszen, áhh – nyögte az anyuka. A gépésznek mondani sem kellett, tudta, hogy szaladnia kell hordágyért. Ő nemcsak vezette a mentőt, de segített a technikát mozgatni, a beteget megemelni, lélegeztetni is, ha kellett.

– Magzatvíz?

– Szerintem még nem folyt el – felelte az anya.

– Tudná, ha elfolyt volna – mondta az orvos, majd gyorsan kibámult az ablakon, láthatóan erősen elgondolkozott. – Hát, a legközelebbi szülészet körülbelül tíz percre van innen, még öt perc, mire el tudunk indulni… Megpróbálhatunk beérni, de esélyes, hogy útközben kell majd szülnie. Inkább azt javaslom, szüljön itthon, de közben idehívjuk a csecsemőmentőt. Esetleg…

– Nem szülhetek itthon – szakította félbe az anya. – A nőgyógyászom azt mondta, mindenképpen császármetszés lesz, mert valami gond van a köldökzsinórral. Holnaputánra voltam beírva a programozott császárra.

Az orvos több árnyalattal fehérebb lett. Aztán hirtelen megfordult, és tőle szokatlanul hangosan kiabált ki a bejárati ajtón:

– Hol van már az a hordágy?!

Amilyen gyorsan csak lehetett, ráfektettük a nőt, betoltuk a kocsiba, az apának pedig elmondtuk, hogy jöjjön utánunk, a kórházban találkozunk, és bár tudjuk, hogy ideges, meg ne próbálja közvetlenül követni a mentőt, mert a traumatológiáról nem fogja látni a gyermeke születését. Míg a gépész padlógázzal ralizott a legközelebbi szülészet felé, az orvos az anyát próbálta kikérdezni és nyugtatgatni, már amennyire lehetett, én meg előrerádióztam a szülészetre, hogy megyünk, és készüljenek, mert lehet, hogy kelleni fog a császáros műtő.

A szülészetisek nagyon profik voltak, már az ajtóban vártak minket, segítettek áttenni az anyát a saját ágyukra, míg az orvosunk az ő orvosuknak referált. Egy másik mentőről épp akkor vettek le egy hisztérikusan sikoltozó, szintén szülés előtt álló lányt, amitől a mi kismamánk is stresszelni kezdett, de szerencsére őt már tolták is ultrahangra.

– Vele mi történt? – kérdeztem a másik anyukára mutatva.

– Eh, tocós császármetszés – rántotta meg a vállát az ottani mentőápoló. – Még nem adtuk be neki a gyógyszereket, amikor pánikrohamot kapott a műtőben, leverte a komplett felszerelést. Most ellenőrizzük, hogy senkibe sem állt bele semmi, de már viszik, jön bent a második felvonás.

Még mindig nem nagyon értem ezt a „tocós” hullámot.

A tocofóbiás betegeket hívják így, azokat az édesanyákat, akik irreálisan rettegnek a szüléstől. Természetesen vannak, akik tényleg ettől a betegségtől szenvednek, és nagyon jó, hogy ezt most már elismerjük pszichiátriai kórként, viszont rengetegen vannak, akik visszaélnek ezzel, mert úgy gondolják, hogy a császármetszés könnyebb, mint a hüvelyi úton történő szülés – és ma az az egyik legegyszerűbb módja, hogy valaki természetes szülés helyett császárral szüljön, ha hoz egy pszichológiai szakvéleményt. És, meglepő módon, az elmúlt pár évben egyre több és több kismamának lett ilyen papírja. De akivel itt találkoztunk, valóban betegnek tűnt.

– Kész vagyunk, jöhettek – sétált felénk egy doki műtősruhában. – Te medikus vagy? – fordult felém váratlanul. – Mintha láttalak volna már itt az épületben.

– Igen, ötödéves – válaszoltam.

– És láttál már császárt?

Egy pillanatra lefagytam, de aztán bevallottam, hogy nem, a szülészet tantárgy csak a következő szemeszterben lesz.

Közben visszatolták hozzánk az ultrahangról a kismamánkat.

– Nagyon bánná, ha egy orvostanhallgató asszisztálna a műtétnél? – mosolygott az orvos a sápadt és izzadt édesanyára, aki két fájdalmas grimasz között visszamosolygott, és azt mondta, nem, dehogy bánja. Azt hiszem, egy marslakót is elfogadott volna asszisztensnek, szeretett volna már túl lenni a nehezén.

– Asszisztáljon?! – visszhangzott két másodperccel később a fejemben. 

Nem tudom, mi fogott el, a hormonok vagy a szakmai kíváncsiság vagy az anyuka iránti szimpátiám, de hirtelen nagyon meg akartam nézni ezt a szülést.

– Öhm – fordultam az egységvezetőm felé. – Szóval gyakorlatilag műszak vége van, és különben is önkéntes mentősök vagyunk, ráadásul én csak szekundáns, szóval…

– Be akarsz menni? – mosolygott rám a dokink.

– Igen. Nagyon – bólogattam lelkesen.

– Oké, sok sikert – felelte. – De nem várunk meg.

– Persze, menjetek, köszi a mai munkát! Vacsorázzatok helyettem is – integettem, de már félúton voltam az öltöző feliratú ajtó felé, és végig sem gondoltam, hogy a műtét után majd egyenruhában békávézhatok végig a városon.

– Előkészítjük a kismamát, mosakodj be, és bent találkozunk! – szólt utánam a nőgyógyász.

Adrenalinnal eltelve rángattam magamra a szükségesnél három számmal nagyobb zöld ruhát, majd 

olyan alaposan mosakodtam be, ahogy csak a medikusok és kezdő rezidensek tudnak.

Gyakorlatilag ledörzsöltem a kezemről a felső hámréteget. Amikor már kellően tisztának éreztem magam, beléptem a műtőbe. A műtősnő rám adta a köpenyt, majd a kesztyűt, én pedig nagyon örültem a maszknak, mert az legalább elrejtette az fáradtságtól és az éhségtől igencsak fura grimaszba beállt arcomat. Az orvos a kismama lába közé állított, először törölgetnem, később kampóznom kellett. 

Tátott szájjal néztem végig a műtétet. A precíz, rövid vágásokat, aztán az izom kevésbé precíz széthúzását. A rectus abdominisba, vagyis a hasizomba konkrétan mindkét oldalról belekapaszkodtak, és úgy szakították szét, hogy közben rendesen kilengett az asztal az anya alatt. Azt mondják, így a legjobb megnyitni a hasfalat, mert ebben az esetben ott szakad, ahol a leggyengébb az izom.

– Minden oké? – kérdezte a kismama, akinek nyilván feltűnt, hogy a műtőasztal egy kisebb földrengés epicentruma lett.

– Igen, csak ritka erős hasizmai vannak!

Belegondoltam, hogy ezt a kismama hogyan értheti, de valószínűleg nem gondolt bele, hogy ebben a szituációban ez mit jelent, mi is történt épp a hasával, mert nem tett fel több kérdést. Még jó, hogy ő nem láthatta, amit én igen.

– Na, és mit csinált az utolsó gyermektelen hétvégéjén? – próbált csevegni vele az orvos.

– Édesanyámnál voltunk, szülinapot ünnepeltünk – kezdte mesélni az anyuka, de a többire nem tudtam odafigyelni, mert sokkolt, hogy miközben a líra, azaz a takaró mögött ilyen lazán beszélget a hétvégéjéről, az orvos épp csuklóig van a szétfeszített hasüregében. Sokadszor ígértem meg magamnak, hogy ha hazamegyek, most már tényleg megnézem, ki találta fel a gerincközeli érzéstelenítést, és minden napomból pár percet arra fogok szánni, hogy hálát adjak neki. Zseni volt.

– Most figyelj, ki fog folyni feléd egy kis magzatvíz – figyelmeztetett az orvos, amikor megmetszette a méhet.

Erre nem voltam felkészülve. Az „egy „kis magzatvíz” egy kis vérrel keverve úgy zúdult rám, mint a Niagara, a vállamtól a kölcsönkapott papucsomig mindenemet beborította. Még az alsóneműm is átázott tőle. 

Segélykérőn néztem az orvosra.

Ő azonban nem velem volt elfoglalva, hiszen épp a magzatmázas gombócot próbálta kihalászni az anya hasüregéből. Szeretném azt mondani, hogy nagyon szép, cuki kisbaba volt, de leginkább egy jégeső verte lila törpére hasonlított.

Ebben a pillanatban a baba rám meredt, és mintha megijedt volna tőlem, felüvöltött.

– Hát te se nézel ki sokkal jobban – morogtam rá sértődötten.

De az a pillanat maga volt a csoda. Ahogy megállt az idő, hogy mindenki fel tudja fogni, mi is történt, miben is segítettünk. Ahogy mindenki áhítatosan nézte, amint az orvos átvágja a köldökzsinórt, majd átadja az üvöltő babát a szülésznőnek, aki elvitte megtisztítani.

Ott álltam, magzatvízben és vérben ázva, hulla fáradtan, fájó bokával, iszonyú éhesen. Előttem feküdt egy édesanya, akinek épp mélyen beleláttam a véres hasüregébe. És mégis ez volt életem egyik legszebb élménye. Az előttem elterülő káoszból, kifakult zöldekből, barátságtalan fémből, húsból és bőrből az orvos kiemelt egy pici életet. Egy aprócska, sűrű barna hajú kislányt, akire a szülei és a műtő személyzete is végtelenül tiszta szeretettel, odaadással és hálával nézett. Egy parányi emberkét, aki majd egyszer fel fog nőni, és rengeteg másik embernek fog boldogságot okozni a puszta létével, ahogy már akkor is, abban a pillanatban is tette.

– Mi lesz a gyermek neve? – kérdezte a szintén véres és fáradt doki, miközben újra csuklóig volt az édesanya hasában, hogy kivegye a méhlepényt is. Miután meggyőződött róla, hogy sikerült épen kivenni, megkezdte a méh, majd a hasüreg bezárását.

– Anna – felelte az édesanya mosolyogva.

A műtét után visszavettem a mentős ruhám, és még mindig vizesen, farkaséhesen metróztam el a mentőállomásra. De aznap este semmi sem tudott zavarni. Boldog voltam.

Üdv a világban, kicsi Anna. Köszönjük, hogy jöttél. 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Mautner Zsófi receptjeivel két évszak teszi tiszteletét a konyhádban

Túl a plafonon podcast augusztusi vendége Mautner Zsófi főzőnő, ízelítőként a receptjeiből osztunk meg kettőt.

...
Beleolvasó

Paula Hawkins új regényében évtizedes barátság és sötét titkok tartanak össze egy furcsa triót

A lány a vonaton szerzőjének új könyvében egy különös trió egyik tagját meggyilkolják, mire addig megszokott világuk atomjaira hullik. Olvass bele a Vakfoltba!

...
Beleolvasó

Vámos Miklós mindig író akart lenni és maradni

"Üzenetek abból a múltból, amelyből az a jelen sarjadt, ami a holnapi múlt lesz. Itt-ott megrázó, ám valamelyest röhejes. Hátha sokan vannak, akiket érdekel, hogyan is éltünk mi akkoriban, a nyolcvanas években" - írja Palackposta című kötete előszavában Vámos Miklós. Olvass bele!

Hírek
...
Nagy

Haász János könyve az apaságról egy rockzenészt is megríkatott

...
Hírek

Jo Nesbo nyomozója 2023-ban visszatér

...
Hírek

Halász Rita-est, Szabó Magda105, Hedda Gabler-premier, Margó [Programajánló]

...
Beleolvasó

Lugosi Béla története visszafelé halad az időben a végzetes fordulatig

...
Szórakozás

A babonás ír vidéken próbál Florence Pugh lebuktatni egy szélhámosnak tűnő kislányt

...
Gyerekirodalom

Az Abigéllel eredünk a Szabó Magda-titok nyomába

...
Szórakozás

Garton Ash, Lunde, Sarr: ezek a külföldi könyvbemutatók várnak az őszi Margón!

...
Hírek

Umbridge is megirigyelné a magyar tankerületeket - a sztrájkoló tanárokkal vagyunk!

...
Nagy

“Az élet túl rövid, hogy sokáig haragudjunk benne” - 105 éve született Szabó Magda 

...
Nagy

Lichter Péter: A furcsa reakciókat általában a filmjeim kapják

...
Szórakozás

A Szolgálólány meséje új évadának tétje, hogy be tud-e törni Gileád a szabad világba

...
Beleolvasó

Veres Attila novellájában egy kutyát megharapni szerelmi zálog és hatalmi aktus

...

Pető Andrea: Ha a háborús nemi erőszak áldozatait mártíroknak nevezzük, azzal nem nagyon segítünk

...

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...

Númenor az emberi civilizáció csúcsa Tolkiennél, és ezt a sorozat jól elkapja (A hatalom gyűrűi - kibeszélő 3.)

...

Galgóczi Erzsébet nyíltan leszbikusként lett a Kádár-korszak népszerű szerzője [N/ők is írtak]

A hét könyve
Kritika
Foglyok tanították meg járni és beszélni, Visky Kitelepítése mégis a szabadságról szól
...
Zöld

Réz Anna: Nagyon beleuntam abba az infantilis bűntudat-parádéba, amivé az anyaság vált

Mardos - A bűntudatról kilenc fejezetben címmel jelent meg Réz Anna első kötete. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel arról, hogyan lehet a vallás és a pszichológia mezsgyéjén kívül értelmezni a szégyen és a bűntudat kérdését, miért van elege az anyai bűntudatkeltésből, a klímaszorongásból vagy az állandó önreflexiós kényszerből.

...
Nagy

Nők vs. feminizmus: ki mondja meg, milyen a nők valósága?

Joanna Williams, a Nők vs. feminizmus című könyv szerzője is sztárvendége volt az idei Brain Barnak. Szubjektív beszámoló a feminizmus és a #metoo kritikájáról, az abból levonható tanulságokról és arról, vajon elérhető-e egy bizonyos szint, amikor azt mondhatjuk: nincs már szükség feminizmusra?

Szerzőink

...
Laborczi Dóra

Réz Anna: Nagyon beleuntam abba az infantilis bűntudat-parádéba, amivé az anyaság vált

...
Litkai Gergely

Litkai Gergely: Felelős minimalizmus

...
Laborczi Dóra

Foglyok tanították meg járni és beszélni, Visky Kitelepítése mégis a szabadságról szól