Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá
Nem születünk utazónak
Minden egy vasárnap délután kezdődött, a budafoki házunk nappalijában, ahova beültem ejtőzni egy kiadós családi ebéd után. Édesanyám valami felismerhetetlen dalocskát dúdolgatott, miközben a gőzölgő, szörcsögő vasalóval a kezében sorra vette elő az újabb és újabb ruhákat. Kókadtan bambultam ki a fejemből, és a távirányítót kapcsolgattam. Tizenegy éves voltam: már nem kötöttek le a rajzfilmek, de a tipikus vasárnap délutáni uncsi családi filmek sem érdekeltek. Nem gondoltam, hogy aznap bármiféle hasznosat is fogok tenni, azt meg pláne nem, hogy épp ez az érdektelen, unott vasárnap délután fogja örökre megváltoztatni az életemet.
Hirtelen megállt az ujjam a csatornaváltó gombon. A képernyőre meredtem, amin egy füstös Buenos Aires-i tangóbár elevenedett meg.
„Ez a lábak harca” – mondta a narrátor, én meg kerek szemmel néztem a vonzás és taszítás játékos viadalát: hogyan lökik el egymást a táncosok, majd hogyan kap egyik a másik után. Micsoda szenvedély ül az arcokon! Sehol egy műmosoly, sehol egy megjátszott, maníros, túlzásba vitt mozdulat. Minden igazi! Akkor még fogalmam sem volt a tangóról, arról, hogy mi mindent lehet kifejezni ezzel a tánccal, és eszembe nem jutott volna, hogy az élet tökéletes metaforájának nevezzem. Nem is ismertem ezt a szót. S persze arra sem gondoltam, hogy milyen sokszor fogok átélni én is hasonló szenvedélyeket, amikor majd nagy leszek és szerelmes. Nem tudtam volna szavakba önteni az érzéseimet, de egy másodperc alatt megfogott az a megmagyarázhatatlan erő, mely a táncosok mozdulataiból, testtartásából, tekintetéből áradt. Ebben a pillanatban nem létezett semmi más, csak a tangó és én, ez volt életem első szerelme. Egy igazi, nagy szerelem, ráadásul első látásra. Mintha az egész világot lenémítottam volna a még mindig a kezemben lévő távirányítóval. Már nem hallottam a vasaló prüszkölését, se anyukám dúdolását. Nem hallottam mást, csak azt a felkavaró, bizsergető zenét a tévé hangszórójából. Ma már tudom, hogy Charles Gardell egyik zseniális tangója volt az. Mozdulatlanul ültem, megbabonázva. És kíváncsian. Tudni akartam, hogy mi az, amit látok. Eltöltött valami furcsa érzés: hogy ha megtudom, akkor a világról tudok meg valami fontosat. Mert olyan titkok rejlenek ennek a zenének, ennek az ismeretlen világnak a mélyén, ezeknek a táncosoknak a lelkében, az országban, ahol élnek, amiket tudnom kell. Ha törik, ha szakad. Egy mély férfihang közben sok részletet elmondott a tangóról, de a narrátor minden egyes szava csak növelte kíváncsiságomat.
„Mivel a fiatalok ma már inkább modernebb zenére táncolnak, a milongára manapság már csak az idősebb nemzedék jár.” „Milonga” – ez is milyen szép szó! Fájó szívvel értettem meg, hogy mit akarnak ezzel mondani: a tangó haldoklik. A füstös tangóbárokat ma még megtölti az idős táncosok szenvedélye, de még néhány év, és kiürülnek, bezárnak, meghalnak. Vagyis nincs sok időm, ha látni akarom ezt élőben is, nem csak azon a kulcslyukon keresztül, amit tévének nevezünk.
Azon a csendes, unott vasárnap délutánon megpecsételődött a sorsom.
Sok-sok év telt el azóta, de ezt a filmet nem tudtam elfelejteni. Nem a tangó érdekelt, pontosabban az is, de nem arra vágytam, hogy megtanuljam a lépéseket. Nem érdekeltek az „egy-és-kettő-és-három”-ra csettintő budapesti tánctanárok, sem pedig azok, akik színpadon mutatják be nekem a táncot. Arra az őszinte szenvedélyre voltam kíváncsi, amely annyira magával ragadott annak idején, amikor azt a filmet láttam. Még csak táncolni sem akartam, csak látni, ahogy két ember, a táncban összefonódva, egymást vonzva és el-eltaszítva, a szemem előtt mintha mindenestül átalakulna, ahogy újra és újra olyan érzelmeket élnek át, amilyenek még a legszerencsésebb embereknek is csak egy-egy nagy szerelem kezdetén adatnak meg, és ahogy ezeket az érzelmeket tökéletesen ki tudják fejezni a lágy vagy épp tűhegyes, a hirtelen vagy épp selymesen simogató mozdulatokban. Az életem közben persze ment tovább, mondjuk úgy, hogy a „normális” kerékvágásban. Az általános iskolát gimnáziumra cseréltem, letettem egy spanyol nyelvvizsgát, leérettségiztem, és egy évet tanultam Sevillában. Majd kezdett olyan formát ölteni az életem, mint mindenki másnak. Haladtam azon az úton, amit milliók tapostak ki előttem. Elköltöztem otthonról, lett egy komoly párkapcsolatom, és elkezdtem dolgozni egy multinál marketingesként.
Huszonegy nap – állt a papíron a végítélet. Úgy éreztem, a Grincs eljött értem is, ellopta a karácsonyi szünetet, a VAKÁCIÓT az összes betűjével együtt, és adott cserébe ebéd- és kávészüneteket, délután öt órát, pár hosszú hétvégét – ha szerencsém van – és huszonegy nap szabadságot. Ezt a papírt első munkanapomon kaptam, miután főállású munkavállaló lettem a diplomázás után.
A recepciós lány megkérdezte, miért meredek ennyire a papirosra.
– Huszonegy nap – rebegtem.
Felnevetett.
– Nekem is nagyon nehéz volt az első nyaram a cégnél. Majd megszokod.
Visszaültem a gépemhez, és elhessegetem a keserű gondolatokat. Nyomogattam a billentyűzetet, meredten néztem a képernyőt.
Eltelt pár hét, pár hónap, én meg szorgalmasan jártam a meetingekre, nézegettem a számítógépen az órát, és vártam. Vártam, hogy 11.30-at mutasson, és mehessünk enni. Majd vártam a délután öt órát. Aztán vártam a pénteket, majd vártam a július huszonnyolcadikát, amikor elmehetek végre a barátommal Tunéziába egy hétre nyaralni egy all inclusive hotelbe, ahol megint előre megmondják, hogy mikor reggelizhetek, mikor vacsorázhatok, és milyen „fakultatív programok” közül választhatok. Mikor pedig megkérdeztem a recepción, hogyan juthatunk be a városba körbenézni, megint időpontokkal teli táblázatot adtak a kezembe, hogy mikor megy a FAKULTATÍV csoport. Nesze neked szabadság! Szépen beosztottam az időmet, reggeli, napozás, ebéd, napozás máshol, és egy hét után visszaültem a gépem mögé, és vártam tovább.
Vártam, hogy végre megszokjam.
És azzal nyugtattam magam, hogy senkinek sem jobb az élete: senki sem kap több szabadságot, és velem együtt várja mindenki a szüneteket és a péntekeket. Meg azzal is, hogy nincs mese, dolgoznod kell, hogy meg tudj élni. Ez az általános hozzáállás. Én meg már szinte sikítani szerettem volna:
élni nem ugyanaz, mint megélni!
Miért nem mondja ezt ki senki? Ha pedig én kimondom, naiv kisgyereknek fognak tartani, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén.
Nem sikítottam. Mert hát végül is nem volt olyan rossz dolgom. Sőt szerencsésnek mondhattam magam. Rémtörténetekből ismertem más cégeket. Na, az enyém egészen más volt. Olyan közegben dolgoztam, amely szinte a második családom lett. Szerettem a kollégákat, szerettem a főnökömet, sőt még a munkámat is. Hiszen legálisan voltam fent a Facebookon napközben, elvégre nagyrészt ott végeztem a munkámat mint „social media menedzser”. Az irodám a Dunára nézett, és egy csodálatos parkban volt, ahol a teraszra kilépve nyáron madárcsicsergést hallottam. A barátaim mind irigyeltek, és nem győzték mondani, mekkora mázlista vagyok. És az is voltam. Láttam, hogy a volt osztálytársaim mennyire szenvednek a különböző multiknál, vadállat főnökkel a nyakukon, unalmas vagy csipkelődő kollégákkal körbevéve ülnek egy nyitott irodában, és ha tüsszentenek, az egész emelet megszólal: „Egészségedre!”, ők meg közben reménykednek, hogy elkaptak valami vírust, mert akkor másnap otthon maradhatnak, hogy nézzék a kedvenc sorozatukat.
Tudtam, hogy jó helyen vagyok. A probléma a kerettel volt. Azzal, hogy mindenki azt mondja: normális, hogy az ember huszonegy napot kapjon az igazi életre. Én ezt sehogy sem tudtam elfogadni. Lehet, hogy nem vagyok normális?, gondoltam. Vagy az nem normális, ahogy élek? Hogy nyolc órát dolgozom, minden nap egy órát utazom a munkahelyemre, és egy órát onnan haza, a maradék időben pedig eszem vagy alszom, és arról álmodozom, hogy táncosokat nézek egy Buenos Aires-i tangóbárban? Ma már látom, hosszú-hosszú évek teltek el úgy, hogy azt gondoltam, az álmok olyan dolgok, amik csak akkor válnak valóra, ha valakit nagy szerencse ér. Azt gondoltam, nekem semmi közöm sincs ahhoz, hogy ez hogyan fog megtörténni. Vagy megnyerem a lottó ötöst, vagy befut a szőke herceg, akinek még a lova is zöldhasút eszik zab helyett. Eszembe sem jutott, hogy tehetnék valamit én is, hogy beteljesüljenek az álmaim.
Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha nem kapom meg azt a pofont huszonöt évesen. Lehet, hogy még mindig ugyanabban a pozícióban dolgoznék, és „normális” életem lenne.
Hogy mi történt? Három év együttlét után egyre világosabbá vált, hogy napról napra hullik darabokra a kapcsolatom a barátommal. Se enni, se aludni nem tudtam. Rettenetesen összetört a szívem, és alig kaptam levegőt a fojtogató önsajnálattól, a dühtől és a féltékenységtől. Két hét szünetet kértem a sráctól, hogy átgondoljam, mit tegyek. Hogy túl tudom-e tenni magam azon, ami történt. És hogy adok-e még egy esélyt a kapcsolatunknak. Persze a szünet nem azt jelentette, hogy az agyamat is ki tudtam kapcsolni. Mintha egyfolytában az agyamat és a gyomromat harapták volna a gondolataim, szusszanásnyi időt sem hagyva, hogy végre átgondoljam, mit is szeretnék. Jó, tudom, mással is megesett már ilyen. Hogy ez a csalódás nem volt nagyobb, mint bárki másé, akinek összetörték a szívét. De nekem ez volt az első igazi nagy szerelmem. Az a szenvedélyes, vonzós-taszítós. Mint a tangó.
Egyik reggel, egy átvirrasztott éjszaka után, vállamra vettem a bringámat, lesétáltam a földszintre, hogy betekerjek az irodába. A Duna-parton vezetett az utam, tavaszi napsütés melengetett, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az önsajnálat helyett rá-rámosolygok a reggeli bringásokra. Egy kis időre nem csak fájó gondolatok keringtek a fejemben. Előtte napokon át borús idő volt, s most a meleg napsugaraktól kicsit erőre kaptam. Feltettem magamnak a kérdést, ami akkor motoszkált a fejemben, amikor a szünetet kértem Gergőtől. „Mihez kezdek, ha ennek a kapcsolatnak és a vele együtt megtervezett jövőnek vége? Mi lenne az első dolgom akkor, ha tényleg szakítanánk?” És szinte reflexből érkezett a válasz:
„Elmennék Buenos Airesbe!”
Megálltam a bringámmal. Hirtelen azt éreztem, a végére kell járnom, de most azonnal, annak, ami az elmúlt tizennégy évben a fejemben zajlott. Hányszor mondtam már magamban, hogy MAJD elmegyek Dél-Amerikába! Hányszor és hányszor kötöttem valamihez, ami aztán sosem következett be! Mi ez a sok MAJD és a sok DE? Mégis mit ér az a pillanat, ami egyfolytában jön, de sosem jön el?
És ekkor végre megértettem, hogy így soha, de soha a büdös életben nem jutok el abba a tangóbárba. Miért ragadok bele ugyanabba a gondolatmenetbe? Meddig akarom még dédelgetni ezt az álmot? Miért hagyom, hogy csak egy képzeletbeli mentsvár legyen?
Olyan volt ez a pillanat, mintha átszakadt volna egy gát az agyamban. Már attól mámoros állapotba kerültem, hogy az unásig ismételgetett szavak – a MAJD és a DE – helyett most olyan új gondolatok jelentek meg a fejemben, hogy: „Mi lenne, ha MOST tényleg elmennék?” Már nem gondoltam az összetört szívemre, már nem sajnáltattam magam. Beletapostam a bringám pedáljába, és úgy tekertem, mint még soha. Mintha utol akartam volna érni a fejemben száguldó gondolatokat.
Beértem az irodába, leláncoltam a bringámat, feltéptem a bejárati ajtót, és felrohantam a számítógépemhez. Levegő után kapkodva, leizzadtan beírtam a keresőbe: „Budapest–Buenos Aires repjegy.”
Nem mondom, a jegy nem volt olcsó, hiszen akkoriban még azt sem tudtam, hogy hol és hogyan lehet olcsó repülőjegyhez jutni. De azon a tavaszi napon egyszer és mindenkorra leszámoltam a kifogásokkal, és egy pillanatig sem érdekelt, mennyibe kerül az út. Az már sokkal inkább, hogyan fogom megszerezni rá a pénzt.
Ettől a naptól az irodában, ha csak tehettem, képeket nézegettem Argentínáról. Elképzeltem magam, ahogy ott állok az Andok lábánál, és hunyorgó szemem fölé tartom a kezem, hogy árnyékában jobban kivehessem a hegyvonulatot. Szinte éreztem a mellettem álló ló szagát, és a füstöt, ami a sátram mellett égő kis tábortűzből jön. Akkoriban így képzeltem el a világgá menést.
Ezekben az álmodozó napokban a kezembe került egy könyv. Kérd és megadatik – ez volt a címe. Ajándékba kaptam egy céges rendezvényen. Otthon unottan belelapoztam. Az első pár oldalon az író leírja, hogy hangokat hall, és ezt a könyvet ŐK (a hangok) diktálták neki. Az első gondolatom az volt, hogy talán nem kellene egy olyan szerzőre vesztegetnem az időmet, aki hangokat hall, de tovább olvastam, inkább csak azért, hogy magamban elszórakozzak az írónőn, és szarkasztikus megjegyzésekkel kommentáljam a badarságait. A könyv hosszasan taglalta, hogy nem arra kell figyelnünk, hogyan érjük el álmainkat, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Vagyis szabadon álmodozzunk. A többit majd a „hangok” megoldják.
„Na persze, holnap érkezik százötvenezer forint a számlámra. Csak úgy az égből” – mondtam, és egy grimasz kíséretében a sarokba hajítottam a könyvet.
Másnap kora reggel megcsörrent a telefon az íróasztalomon. A pénzügy volt, kérték, hogy menjek be hozzájuk egy beszélgetésre. Húsz percig magyarázták, hogy mivel történt egy kis elszámolás a diákmunka-közvetítőnél, amin keresztül dolgoztam tavaly a cégnél, úgy tűnik, több adót fizettem be. Ezt most visszautalják a következő havi béremmel együtt. Az összeg százötvenezer forint volt. Azt sem tudtam, hogy mi az az adó-visszatérítés, de nyilván nem kérdezgettem sokat, hogy ez hogy történhetett. Sokként ért a váratlan szerencse, és csak nagy vigyorral bólogattam.
Amikor visszakóvályogtam az íróasztalomhoz, szinte lerogytam a székre. „A mindenit, hát ez működik.” Kicsit sajnáltam, hogy nem használtam ki jobban az aranyhalamat, és nem rögtön egymillió forintot kívántam előző nap. Abban még ma sem vagyok biztos, hogy ezek a hangok valóban léteznek-e. Abban sem hiszek, hogy elég szabadon álmodozni, és előbb-utóbb megvalósulnak az álmaink. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valamire igazán szükségünk van, akkor meg fog érkezni a segítség valahonnan.
Ez a százötvenezer forint arra volt elég, hogy elhiggyem, kapok még segítséget, ha eleget foglalkozom a dologgal. Abban is segített, hogy meghozzam a döntést: januárban indulok.
Ettől a naptól kezdve mindennap bújtam az internetet, hogy kitaláljam, hogyan juthatok ki. Meg naponta több órán keresztül kerestem önkéntesmunka-lehetőségeket Buenos Aires környékén, és eldöntöttem, hogy elmegyek Peruig, ha már életemben először átrepülöm az óceánt.
Fél évem volt arra, hogy összeszedjek valamennyi költőpénzt. A mostani eszemmel azt mondom, nagyon sok szerencse is ért, hiszen még fogalmam sem volt róla, hogyan lehet ügyesen, olcsón, praktikusan utazni. Nem tudtam, mennyi pénzre lesz szükségem. Nem tudtam, hogyan kell közlekedni ott, Argentínában. Meg azt sem, hogyan fogok vigyázni magamra.
Január ötödike vészesen közeledett. És nekem, ugye, akkorra szólt a jegyem. A kezdeti izgalmat felváltotta a félelem. Sőt pánik. „Nem vagyok normális, nem vagyok normális” – mondogattam magamban. És az egyetlen válaszom erre az volt: valahogy majd csak megoldom a felmerülő problémákat.
Kimentünk a reptérre a családommal és a barátommal, akivel időközben kibékültem, és aki megkért, hogy költözzünk össze, miután hazajöttem. Egész testemben remegtem, ahogy hátat fordítottam szeretteimnek, és amikor átértem az ellenőrző kapun, azt gondoltam: most már csak én vagyok. Senki más.
Tizennyolc órával később, amikor leszállt a gépem, izgatottan léptem ki az új életembe. Sokáig próbáltam megtalálni a nevem valamelyik argentin taxis által tartott kartonlapon, de be kellett látnom, hogy az önkéntesfogadó szolgálat elfelejtett fogadni. Nem volt ott senki.
Fogtam egy taxit, és elmentem a hostelbe, ahol a mosolygós recepciós ismertette a hostel szolgáltatásait, elővett egy térképet, és bejelölgette, hogy merre mehetek, és merre ne menjek az istenért se! Alig vártam, hogy végre kérdezhessek: – Hol van tangóbár?
Két napot kellett várnom. Pénteken a legöregebb tangóbárban összegyűltek a helyiek. Előtte volt egy kis tánctanfolyam turistáknak. Mindenki rajtam nevetett: tangózni flip-flop papucsban? Az óra után leültem egy asztalhoz, és vártam.
Szép lassan megtelt a hatalmas terem emberekkel, és felcsendült a tangó ritmusa. A párok összekapaszkodtak, és elkezdtek mozogni a tangó édes dallamára. Senki sem is figyelt a papucsos, pörgős szoknyás magyar lányra, akinek leégette az orrát a januári nap. De a lány lélegzet-visszafojtva nézte őket.
Ámulva figyeltem, hogyan változik meg az arcuk abban a pillanatban, ahogy elkezdenek táncolni.
Persze hogy nem foglalkoztak velem, hiszen nem azoknak táncoltak, akik nézik őket. Csakis arra koncentráltak, hogy megéljék a szenvedélyt, mely a mozdulatokból a lelkükbe hatolt, s a lelkükből a mozdulatokba. Felnőttként is ugyanolyan elképedéssel néztem őket, mint annak idején a tévében, s aztán megannyi YouTube-videón, de ez most más volt. Hallottam a cipőjük surrogását, ha közel kerültek hozzám, hallottam, ahogy lélegzetet vesznek, láttam, hogyan engedik el egymást, amikor vége van a számnak, és hogyan változnak át fiatal, perzselő szerelmesből két kis totyogós öregemberré, akik valószínűleg már évtizedek óta házasok. Éreztem az öreg faburkolat illatát, mely több generációt látott már itt egymásba gabalyodni. Éreztem a januári Buenos Aires-i nyári este melegét, és hallottam, ahogy a nyitott erkélyen túl dudálnak az autók. Ez az élmény igazi volt.
Valahol a gyomromban elindult egy bizsergő érzés, felkúszott a mellkasomba, majd a fejembe, és én hangosan kimondtam: – Megcsináltam! Nem tudom, átéltél-e már valaha olyan boldogságot, mely még a kisujjad körmén is látszik. Azt éreztem, hogy ez a pillanat mindent megért.
Fél évig spóroltam, küzdöttem a kétségekkel, hogy meg tudom-e csinálni, majd átrepültem az óceánon, mindezt egyetlen egy pillanatért, amit tizenegy évesen megígértem önmagamnak. Ráadásul ennek a pillanatnak semmi „értelme” nem volt. Nem egy nyelvvizsga volt, nem egy diploma. Senki nem veregetett hátba, hogy megcsináltam. Nem kaptam érte se papírt, se előléptetést. Ez a pillanat csak az enyém volt, és csak én értettem, hogy miért fontos nekem és annak a tizenegy éves kislánynak, aki voltam. Abban a Buenos Aires-i tangóbárban megértettem, hogy azt csinálok az életemmel, amit akarok. Nem kell senkinek az útját járnom. És ezt a boldogságot csak akkor tudom újra és újra átélni, ha azzal foglalkozom, ami mindig is annyira vonzott. Mindazzal, amiről annyit álmodoztam. Akkor is, ha az kívülről talán hülyeségnek látszik.
Úgy gondolom, hogy ezek az álmok mindig sokkal többet adnak, mint amit először képzelünk róluk. Az életemet végül nem a tangótáncosok változtatták meg, hanem a hozzájuk vezető út. Maga az utazás. De ahhoz, hogy elkezdjek utazni, kellett a mindennél erősebb vágy: hogy átélhessem ezt a pillanatot. Kellett az a dokumentumfilm, és kellett a párkapcsolati krízis is. Kellett egy lökés, egy erős motiváció, hogy el merjek indulni.
Ahogy már említettem, semmit sem tudtam az utazásról. Otthon nem ismertem senkit, aki hátizsákkal utazott volna, és azt gondoltam, tényleg egyedül fogok elindulni, egyedül járom majd végig az utamat. Ezért foglaltam el magam egy önkéntes házban, ahol fizettem azért, hogy heti két napot az árva gyerekekkel lehessek. Igen, fizettem. Nem kaptam semmit, se pénzt, se szállást, se ellátást. És ez volt a szerencse.
A szervezet ajánlott egy hostelt, ahol meg tudtam szállni. Első este lementem a hostel bárjába, és belemélyedtem a telefonomba: megírtam az otthoniaknak, hogy rendben megérkeztem. Egyszer csak azt láttam, hogy a pultnál ülő fiatalok nekem integetnek és kiabálnak: miért nem csatlakozom hozzájuk? Azt hittem, hogy egy baráti társaság, mert annyira jól elvoltak egymással. Aztán kiderült, hogy mindenki egyedül utazik, pont, mint én. Elképedve kérdeztem mindenkitől egyesével: „Te is egyedül utazol? És te is? Meg te is?”
Otthon mindenki hülyének tartott, amikor elmondtam, hogy egyedül vágok neki ilyen nagy útnak, és tessék, itt ül velem szemben öt ember, akik engem igazolnak. Volt egy kis „E. T. haza”-életöröm ebben a felismerésben. Ők és a hostel többi utazója adták meg nekem azt, amit talán most vissza tudok adni. A bizonyosságot, hogy lehet utazni kevés pénzből, akár egyedül is. A hostelben sok emberrel megismerkedtem az egy hónap alatt. Jöttek, mentek, szinte senki nem maradt olyan sokáig, mint én. Hülyeség is volt, hiszen egy hónapos tartózkodásnál simán kérhettem volna önkéntes munkát a hostelben is, de hát ezt akkor nem tudtam.
A lényeg, hogy ez a sok új barát folyamatosan mesélt. Meséltek az Iguazú-vízesésről, a bolíviai sósivatagról, Peruról és a Machu Picchuról. Ezer és ezer történetet meséltek, én pedig irigykedve hallgattam őket. Már le volt szervezve a következő önkéntes kalandom Chilében, amikor eldöntöttem, inkább a hátamra veszem a hátizsákom, és nekivágok én is a nagy kalandnak. Arra megyek, amerre kedvem tartja, azt nézem meg, amit szeretnék. Így január végén felvettem a hátizsákom, kimentem a buszmegállóba, és elindultam északnak, az Iguazú-vízeséshez. A következő két hónapban szinte minden második, harmadik nap buszra szálltam, hostelekben aludtam. Az Andokban raftingoltam, Mendozában boroztam, az Atacama-sivatagban homokdűnéken siklottam le egy sandboarddal a lábamon. Átszeltem a bolíviai sósivatagot dzsippel, bementem a világ legmagasabban lévő bányájába, ahol tizenegy éves gyerekek dolgoznak, sétáltam a boszorkánypiac szárított lámái között La Pazban, krokodilt simogattam és rózsaszín delfinekkel úsztam az Amazonasban, csónakáztam a Titicaca-tavon, bemásztam a lezárt Machu Picchuba, repülőről néztem a Nazca-vonalakat, lovagoltam a tengerparton Észak-Peruban, ahol szörfleckéket is vettem. Láttam, tapasztaltam és fejlődtem. Kinyílt a világ, nemcsak a szemem előtt, hanem egy kicsit bennem is. Sokkal jobban megértettem a nemzetközi politikát, a környezetünkre mért csapásokat, hiszen már nem a médiából informálódtam.
Végül, de nem utolsósorban: megértettem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam. Utazó lettem.
Időközben újabb és újabb barátokra leltem, akik rövidebb-hosszabb ideig kísértek utamon, és akik tovább meséltek. Hallgattam őket, ahogy áradoztak a thai szigetekről, Indonézia csodás kultúrájáról, Új-Zéland hegyeiről, India fűszeres illatáról. Indulásom előtt fogadkoztam: „Már csak ez a három hónap szabadság, és ígérem, hogy utána rendes életet fogok élni! Megyek én is a sorban tovább, mint mindenki más. Ráállok arra a pályára, amit mások jelöltek ki nekem. Csak három hónap. Ez az utolsó.”
Aztán, ahogy élményekkel tele hazatértem, kicsit átfogalmaztam a fohászom. „Még öt évet utazom, aztán ígérem, mindent megteszek, rendes életem lesz. Nem csavargok tovább.” Szerencsére szép lassan rájöttem, hogy nem csaphatok be senkit, főleg nem magamat az ilyen kijelentésekkel.
