„Mert összeállnak a könyvek is”… Polcz Alaine-ről közreadott könyve, Az életed, Polcz Alaine és ez a kötet: összetartoznak. Nem csupán azért, mert Polcz Alaine és Mészöly Miklós házastársak voltak; Szávai Géza határozottan nem akart házasságkönyvet írni. „Egy életünk van!, házasságunk több is lehet…”
A Mészöly Miklós egyéniségének, „egyetlen” életének szentelt könyvben a sok (ritka pillanatokat rögzítő) fotó és emlék felidéző ereje tágítja a dimenziókat. Kisorosziban „igen szoros szimbiózisban éltünk vagy másfél évtizedig. Miklós haláláig. Házaspárokként is” – emlékezik Szávai, aki így világítja meg a két könyve együvé tartozását: „Két, akár veszélyeztetett (’gyenge’) lény egymásnak dől, és boltívet alkot. Egyik úgy válik támaszává a másiknak, hogy maga is eldőlne, ha nem támasztaná őt a másik. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re”.
Közel 140 fotóval mesél Polcz Alaine életéről Szávai Géza új képaláírás-kötete. Az életed, Polcz Alaine – Asszony a hátországban egy sajátos fényképalbum, amelyben a szerző szó szerint és átvitt értelemben is a saját lencséjén keresztül mutatja be az író és pszichológus személyét és egy különleges barátság történetét.
Tovább olvasokA bensőséges hangulatú könyvben sajátos nézőpontokból (fotókkal is:) láttatva tárulkozik fel Mészöly egész élete, szinte életre kél az alakja. És felsejlik a szélverésekben inogó boltív, melyben két egymásnak támaszkodó pillér többet elbír és elvisel abból, amit a sors (egyenként) rájuk mér.
Szávai Géza: Az élet és Mészöly Miklós. A templom és kilincse (részlet)
Mészöly Miklóssal sok mindent át kellett gondolnunk.
Neki sürgetőbb volt. Közelebb állt a halálhoz. Bár kevésen múlt, hogy nem előztem meg – „Győztem volna?!” –, de az elvárható elméleti, egyúttal „természeti igazságot” figyelve, neki volt sürgetőbb az idő, életidő és mű konkrét viszonyába még beleszólni.
...Itt jött be nyílhegy elképzelésem.
Valamire való prózaírónak van legalább három önálló, fordítható műve.
Igazán jelentős, formátumos prózaírónak háromnál jóval több.
A nyíl hegyének képzete ne vigyen tévútra senkit. A céltudatosságon van a hangsúly, nem egyében. A nyíl hegyének kell elérnie a célba, átütnie. És tűhöz hasonlóan, tovább öltögetnie, maga után húznia a cérnát.
Formátumos életműből (Miklós a magáét huszonvalahány kötetre osztotta el annak idején) egy író elkülöníthet három művet. Nyílhegyként. Nevezhetnénk – mint az elemi iskolás matematika tankönyvekben – vektornak is a nyilat. „Az irányított szakaszt vektornak nevezzük.” (És nyíllal jelöljük…) Mondhatnánk tehát, hogy a nyíl hegye, a három kiválasztott mű: Egy életmű irányított szakasza. Amivel sűrű egymásutánban elérünk egy másik (nyelvű) irodalmat.
A Mészöly nyílhegyek, vektorok elindultak.
Sokszor elcsodálkoztam (amíg hozzá nem szoktam), hogy Mészöly milyen elágazóan és átgondoltan – mondhatni teljes átéléssel – érvel mellette. Conflux-találkozókon lendületes, szenvedélyes bevezetőket tartott. Aztán mostanában ilyesmiket olvasok (németül vitázott, és): „valahogy eldadogtam a magam igazát, hogy különböző kultúrák és gondolkozástípusok vannak, a világirodalomban – különösen ma – nem alárendeltségről, csak mellérendeltségről jogosult beszélni” (Mészöly levele Alaine-hez Karlsteinből, 1967-ben, szeptember 11-én; Bilincs a szabadság legyen, Jelenkor kiadó, Bp. 2017, 469. old., kiemelés tőlem szg)
... Amerre jártunk – általában Miklós vitte a szót: a mellérendelés szükségességéről, dimenzióiról és konkrét példáiról, amivel mi is szolgáltunk, ott helyben!
MERRE SUTTING EZREDES JÁR?
Merre a csillag jár? Mészöly könyvcímet alkalmaztam „át” – kevertem rá – egy másik elbeszélése címére: Sutting ezredes tündöklése. (Nem csupán azért, mert a csillag inkább tündököl, Sutting ezredes pedig inkább jár.)
... Merre Sutting ezredes jár... jobban kellene foglalkoztasson ez minket, Mészöly Miklós olvasóit. Miközben a Sutting ezredes történetet olvassuk. És utána is. ...
Herbert Quain-t mindig nagyon érdekelte, hogy a regények szereplői „milyen térképen” járnak, élnek, éreznek, gondolkodnak, terveznek. Ő maga Írországban született, angolul írt, és Lengyelországban nőtt fel, élete nagy részét ebben az annyiszor felosztott országban élte le, mely a térképen – éppen – nem is létezett. És mégis létezett.
Nos, amikor Mészöly Sutting ezredesét olvastam, azon kellett elmerengenem, hogy társaimat az olvasásban, azokat, akik ezen a szövegen végigmentek, mennyire foglalkoztatja, hogy Sutting ezredessel merre jártak. Magyar regényeink „tere” – térképe – általában lehangol engem, mint olvasót. Hiszen tudom, tudjuk, hogy például a háborúkat megjárt emberek másképpen jártak, lépdeltek a Földön, a „térképen”. Más, konkrétabb térkép volt az fejükben, mint a az iskolai osztálytermek falán vagy az atlaszokban. Valahogy úgy mozogtak a térképnek érzékelt Földön, ahogyan Sutting ezredes. Mindannyiuk agyában – bennük és körülöttük – egy veszélyes ZÓNA hullámzik, lüktet, mozog, és mozgat. Európa és Ázsia között.
Mészöly Miklóssal sok mindent át kellett gondolnunk.
Pedig tele volt/van a személyesen megjárt-megélt térképeket (fejükben) hordozó férfiakkal Európa.
…Amikor én Miklóssal találkoztam (1983) akkor már újra forrongott ez a zóna.
Aztán a világ felfordult, rendszert váltott.
Akkoriban én nem Nyugatra, nem Franciaországba, Svájcba, hanem azokra a területekre akartam elzarándokolni, amelyeket a politológuspolitikus Kissinger (és Brzezinski) oly érvényesen érzékelt: figyelni kell a ZÓNÁT, mely Kelet és Nyugat között titokzatosan lüktet, benne a „keleti Marseille-el”, Odesszával, a meghasított Romániával, Moldovával, Galiciával, Lengyelországgal stb., stb.
Különös zóna, kevesen értik.
Itt a mi sorsunk is. Mészöly Miklós értette.
Szóval, amikor Conflux programunkkal és már több nyelven realizált könyveinkkel elindulhattunk, először Bukarestbe, utána a Szovjet Unióból frissen kivált Moldova fővárosába, Kisinyovba utaztunk közönségtalálkozókra. És találkozni írókkal, fordítókkal. Kisinyovban románra és oroszra fordított könyveinkkel mentünk, fantasztikus, krimibe illő utazás volt, de Sutting ezredes, felesége, Polcz Alaine és a különc Géza is bőséges tapasztalattal rendelkezett, holmi Zóna-beli viszontagságok elviselésére.
Miklósék először, én már másodszor jártam ott, találkoztam gagauzokkal (keresztény törökökkel, akiknek iskoláit a törökországi muszlim nemzettársaik segítik tankönyvekkel. Székely Jeruzsálem című könyvemben erről bőven írtam).
Most, 2022 nyarán, amikor a kisinyovi fotókat rakosgatom ebbe a könyvbe, ez a tér „merre Sutting ezredes járt”, megint és folyamatosan forrong.
A Kelet és Nyugat közötti hatalmas zónában (amely a mi sorsunkat is bő évezrede mozgatja) nem igazán lenne tere a Confluxnak. Szükség persze (itt is) lenne rá, most is, amikor nem tudom, melyik ukrán író írna utószót orosz regényhez, és fordítva, de Herbert Quain kedvelt lengyeljeinek viselkedése is kérdéses. Pedig ott – merre Sutting ezredes járt – voltak, vannak egymás mellé rendelve a sors által: lengyelek, ukránok, oroszok, románok, zsidók, gagauzok…, és felsorolni is lehetetlen ezt a csodálatos nép- és kultúra-spektrumot.
Sosem értettem, ma sem értem, mindezt miért nem érzékeli, miért nem érdekli ez a zóna a magyar írót (akinek több országba „tágult” közössége szovjet katonaként a távol-keleten masírozott, most pedig – 2022 – kárpátaljai ukrán katonaként hal „hősi” halált a keleti fronton)?
Öröm, hogy Mészöly Miklóssal, Polcz Alaine-nel sokat beszélgethettem ez oly sokszor örömtelen és veszélyes zónáról. Mostanában aggódva figyelem a híreket, mi lesz, mi történik a csodálatos Odesszával. („Isten leszúrt egy ágacskát a tengerparton, és kihajtott belőle a csodálatos város, Odessza.”)
A kisinyovi Conflux-hét alatt Mészöly állta (helyettem is) a sarat, meg Alaine. A román és orosz írókollégákkal, fordítókkal az írószövetségben folytak a „tárgyalások” – és az italok. Mert nem csak tárgyalóképesség, hanem italt bíró képesség is szükségeltetett. Hogy ritkábban kelljen töltögetni, a román írók befőttes üvegekből itták a vörösbort. És csodálták a Szekszárdon edzett Mészölyt, aki méltó „tárgyalópartnernek” bizonyult. Az orosz fordító sem vesződött pohárral, félliteres üvegből fogyasztotta a vodkát. Éltették Miklóst, a befőttesüvegek és vodkásüvegek mellett a román és orosz nyelvű könyveit is magasba emelték, lengették, „Nobel díjat ér!”, kiáltották, „egészségünkre, noroc, ná zdarovije!”
