Spiró György esszéi sokarcúak: akad köztük önéletrajzi visszaemlékezés, műelemzés, politikai disputa, irodalmi portré, olvasónapló, kultúrtörténeti áttekintés, történetfilozófiai töprengés. Ekképpen új kötetében is olvashatunk gyerekkorának fontos olvasmányélményeiről, meghatározó szellemi találkozásairól, színházi műhelytitkokról, egyszeri művészeti csodákról és visszatérő politikai trükkökről, végül a különlegesnek tűnő járványok általános társadalmi-történelmi következményeiről.
Spiró György: Mikor szabad ölni?
Imre
Hihetetlen, mennyit nevettünk a több mint negyven év alatt.
Irigyeltem azokat, akik Imrét már a Sorstalanság előtti korszakából, a negyvenes, ötvenes, hatvanas évekből ismerték, ők nálam is többet nevethettek vele. Ellenállhatatlan volt a humora, elbűvölően tudott sztorizni. Egykor a görög filozófusok mesélhettek így, a kortársaik bizonyára elsősorban a humort, az iróniát, a gúnyt élvezték séta közbeni fejtegetéseikből, és csak később tárult fel gondolataik mélysége.
Kevés ennyire alapos ismerője volt az ötvenes évek pesti világának és mondén alvilágának,
mindent tudott az árulás természetrajzáról.
Sokszor kértem, írja le úgy, ahogy mesélni szokta, nem kell megformálni, csak diktálja gépbe, de elhessentett: ezek nem fontos dolgok. Krúdyra hivatkoztam, egyik kedvencére, de nem tudtam meggyőzni. Az angol lobogóban felrémlik néhány kép a háború utáni tenyészetből. Állhatatosan alapélményének, Auschwitznak a filozofikus általánosítására törekedett, a limlomokat, ha az emlékezetéből nem is, de a paraboláiból kiszórta.
A szellem napvilága ragyogta be azt a sötét, huszonnyolc négyzetméteres, konyha nélküli garzont, ahol egy beugróban a platnin a méregerős kávéit főzte. Szekrényként függönnyel letakart polcok szolgáltak az előszobában. A történelem levegőjét árasztották a falba tiplizett pozdorja könyvespolcok, amelyeken a kéttucatnyi, számára legfontosabb alapművön kívül nem fért el semmi.
Vannak kitüntetett pontjai a városnak, fajsúlyos emberek mélyítik ki, és ha máshová költöznek, ott is begörbül a tér. Térképünk idővel fakulni kezd, bebeszakad, ragasztgatjuk és megőrizzük, amíg élünk, mert ez a várostérkép mi magunk vagyunk. Soha nem múló vonatkoztatási pont nekem a Török utca, a Pasaréti út és a Szilágyi Erzsébet fasor.
„Ugorjunk fel Imréhez!”, mondtuk évtizedeken át, ha szellemi és lelki felüdülésre vágytunk.
Nem nyűgözte előítélet, hiúság, irányvonal, képzelgett önkép, honi vagy külföldi, hivatalos vagy ellenzéki irodalmi szempont. Plebejus gúnnyal tekintett mindenre és mindenkire „a Hazugság Szurdokában”, ahogy ő nevezi A kudarcban; e fogalom a hont és a nagyvilágot egyaránt magába foglalta. Nem hagyta magát megtéveszteni semmitől és senkitől. Gúnnyal szólt a lent élőkről, akik közé ő is tartozott, plebejus kritikája a plebset is elérte. Ő volt a nép, akinek a népről is megvolt a véleménye, szemléletében az értelmiségi romantikának nyoma sem volt. A kispolgárba oltott lumpenekre, akiket mély sajnálatára nem tudott elkerülni, kitalált egy nevet: Oglütz, a Csend Nélküli Lény. „Nem nő, nem férfi, nem állat, még kevésbé ember”, akinek a zajongása ellen a regénybeli szerző füldugót használ.
Oglütz a hitleri, majd a háború utáni kispolgár, a nyugati éppúgy, mint a keleti, a művelt csakúgy, mint a műveletlen.
Sivár világokban adatott eszmélkednie, lámpásul Thomas Mannt, Nietzschét, Camus-t és Kafkát forgatta, az ő segítségükkel lett e sivatag egyre tudatosabban önkéntes száműzöttje. Állástalan, kétes egzisztenciaként, főfoglalkozású közveszélyes munkakerülőként írta a művet, gyermeki optimizmussal remélve, hogy az egész össze fog omlani, a regénye pedig túl fog élni mindent. Értékrendjében a regény minden más műfajt megelőzött. Radikális következtetéseit élvezettel hallgatták – hallgattuk – Pesten, Szigligeten, Berlinben; a legsúlyosabb kérdésekről tűnődött, összerántva különböző diszciplínák területeit; lucidus megjegyzéseit nem mindig írta le, pedig attól kezdve, hogy az írást választotta, jegyzetelve gondolkodott.
Azokban a nyomasztó, kilátástalannak tűnő évtizedekben ő volt a legszabadabb ember, akit ismernem adatott.
(Fiumei úti Sírkert, 2016. április 22.)
