Pető Hanga szorongásokkal teli, viszontagságos élete végre révbe érni látszik; a kamaszkor nehézségei, családi életének és párkapcsolatainak kudarcai után nyugalomban, anyagi és érzelmi biztonságban élhetné mindennapjait, ám egy utazás során váratlanul újból visszatér rettegett betegsége és vele együtt az élet minden területére kiterjedő, fojtogató szorongás. Hogyan tovább? Miért éppen most? Mi lehet a megoldás? Mit és hogyan kell még feldolgoznia a főszereplőnek, ha látszólag már élete minden területén magára talált és kiteljesedett?
Rubin Eszter új kötetének középpontjában – korábbi könyveihez hasonlóan – a családon belül, nemzedékeken átívelő, örökletes szorongás áll. Az apátlanság, a magányos gyermekkor, és a generációkon át a szereplők génjeibe ivódott holokauszt-trauma feldolgozhatatlansága. Mindaz, ami itt van velünk ma is, de aminek az útját magunknak, magunkban kell megtalálnunk.
Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja (részlet)
– Szerintem szexelned kellene.
– Tessék? – Hanga kellemetlen szúrást érzett a gyomrában a pszichológus váratlanul offenzív kijelentésétől.
– Le kellene feküdnöd valakivel. Akkor meggyógyulnál. Elmúlna az asztmád.
Hanga ebben a pillanatban érzékelte, hogy egy hatalmas szarvasbogár mászik komótosan a padlón, a kettejüket elválasztó íróasztal előtt.
– Még csak tizennégy éves vagyok – nyögte ki végül.
– Ugyan már – felelte dr. Menyhárt –, a lányok ebben a korban már rég túl vannak rajta.
Hanga egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Nem hiszem, hogy az osztálytársaim túl lennének rajta – motyogta lehajtott fejjel.
– Dehogynem. Biztos lehetsz benne – folytatta egyre magabiztosabban a pszichológus –, legföljebb te nem tudsz róla.
Hanga látta maga előtt az osztályt, az Apáczai Gimnázium komor falai között a kék iskolaköpenyes, jó tanuló lányokkal, eminens, pattanásos fiúkkal. Igyekezett minél gyorsabban elhessegetni ezt a bizarr gondolatot, és megpróbált teljesen a szarvasbogárra összpontosítani. Minden figyelmét a bogárnak szentelte – amely lassan, de szemmel láthatóan céltudatosan haladt keresztül a fény-árnyék váltakozó pászmái között –, hogy kiszakadjon a pszichológusi szoba hirtelen fojtogatóvá vált levegőjéből. Minél távolabb kerüljön innen, ahol dr. Menyhárt ilyen leplezetlenül méregeti őt, és
soha, de soha ne jusson eszébe a jövőben a visszataszító gondolat, vajon dr. Menyhárt éppen mit forgatott a fejében,
miközben ezeket a szavakat mondta, alig észrevehető, azután egyre inkább kiteljesedő, elégedett mosollyal a szája körül, ahogy láthatóan elengedte magát, és már nem feszélyezte az elsőre tiltottnak tűnő gondolat. De lehet, hogy cseppet sem feszélyezte, talán pontosan erre várt, erre ment ki az egész terápia, hetek óta erre készült, hogy kimondhassa, végre előhúzhassa az aduászt, és még jó, ha csak azt.
Hanga tekintete ide-oda cikázott a menekülőutat keresve, miközben mondatokat próbált fogalmazni, miért kell azonnal indulnia, félbeszakítva a mai ülést. Oroszlánszelídítőként hipnotizálta a magas, inas, nagy kezű, fehér köpenyes férfit, nehogy megmozduljon, eszébe ne jusson előjönni az íróasztala mögül, meg se forduljon a fejében bármi, ami több, mint a szavak általi megalázás, az a határátlépés, amellyel durván benyomult a lány intim érzelmi szférájába, hogy összetapossa ködös és naiv kamaszos álmait.
Amikor végre kijutott, nagyot kortyolt a szabad levegőből, mélyen belélegezve az őszi avar csípős illatát, és hirtelen teljes erővel rátört a hasfájás, az a rosszfajta, amelyet négyéves kora óta ismert, és amely gyerekkorában akkor támadott orvul, ha az anyja messze volt. De most már tudta, hogy ennek semmi köze az anyjához, illetve van, de nem úgy, sokkal áttételesebben, bár ezt még nem tudta szavakba önteni. Azt azonban tisztán érezte, hogy
az ijesztő és kellemetlen érzet hosszú időre társául szegődik,
és nem fog tudni szabadulni tőle.
Ide sem jövök többet, mondta ki félhangosan, miközben szétmázolta a könnyeket az arcán, ahogy elhaladt a szanatórium másik épülete előtt, ahol korábban feküdt, és ahol dr. Menyhárt terápiáját javasolta neki a főorvos. Szecska főorvos többször is megcsinálta vele a terheléses tesztet, amit, mint később megtudta, csak egyszer lett volna szabad, és a harmadik alkalommal boldogan szaladt körbe az eredményt lobogtatva a kezelőben – Ugye, megmondtam, hogy ez a gyerek asztmás!
Az osztályos orvos, dr. Czene, miután felvették az osztályra, megvárta, míg a gyerekcsoport elindul uzsonnázni az ebédlőbe.
– Hanga, ma ki kell hagynod az uzsonnát – szólt utána. – Most van időm, hogy megvizsgáljalak.
A hatágyas kórteremben félmeztelenre vetkőztette a tizennégy éves lányt, és lefektette az ágyra. Hosszan hallgatta a tüdejét, először fonendoszkóppal, majd a fülét a mellére illesztve. Különös alapossággal nézett végig mindent, sokáig vizsgálta.
– Vedd le a nadrágodat. A bugyit is – utasította.
Hanga lángvörös arccal, vonakodva engedelmeskedett – Nem tüdőgyógyász vagy, baszd meg? – kérdezte. De csak magában, némán szuggerálva dr. Czenét. Talán meg is tagadja az utasítást, ha a nagyapja nem ismétli el ezerszer kedvenc kis tanmeséjét, amikor valaki beteg volt a családban. Hanga most nem tudta felidézni az egészet, de az utolsó mondat beleégett az agyába, amikor a király kikéri magának, hogy az udvari doktor előírjon neki bármit is. Hát ki vagy te, hogy nekem parancsolgatsz? Hiszen én vagyok a király! Én viszont az orvos vagyok, feleli a doktor, és ezt olyan jelentőségteljesen mondta Nagyapa, hogy a lánynak eszébe sem jutott tiltakozni, bár minden sejtjében érezte, hogy ez nagyon nincs rendben. Annál is inkább, mivel Czene doktor puha, kövér, izzadós ember volt, és fiatal kora ellenére – még nem töltötte be a harmincat, bár előnytelen fizikai adottságai miatt jóval többnek látszott – erősen kopaszodott. Hájas arcában apró malacszemek ültek, és késpengeszerű szájával úgy tátogott, mint egy kacsa. Feltűnően izzadt, ahogy szétnyitotta a lány szeméremajkait, és komoly ábrázattal úgy tett, mintha vizsgálódna.
Ekkor váratlanul benyitott egy kisebb gyerek,
mivel a csoport addigra végzett az uzsonnával. Hanga megsemmisülten magára rántotta a bugyiját, és sietve felöltözött. A gyerek tátott szájjal nézte, nem engedte el a kilincset, mögötte nyakát nyújtogatva bámészkodott az egész csoport.
Pár hete engedték haza a gyermekszanatóriumból a főorvost elégedettséggel eltöltő diagnózissal. Mostantól asztmás, ami ugye pszichoszomatikus betegség, ezért beutalták pszichológushoz. Hanga minden héten egyszer, tanítás után feljárt dr. Menyhárthoz a hegyre beszélgetni. És most ez is kezdi.
A buszmegállónál edzőcipőjével dühösen belerúgott egy halom összesöpört száraz levélbe. Elege volt mindenből és mindenkiből. Aznap a pszichológusi szobában grasszáló szarvasbogárról álmodott, álmában óriásira nőtt, és felnyársalta dr. Menyhártot. Dr. Czene nem szerepelt az álomban, őt ébren látta még évekig, amint nagyokat rúg a püffedt testébe, és a disznó az életéért könyörög.
Reggelenként abbahagyhatatlan köhögőroham gyötörte, fuldoklással indultak a napjai. Így kellett iskolába indulni, oxigénhiányos, elcsigázott állapotban, kora reggel felpréselődni az ázott kabátok áporodott szagát árasztó, levegőtlen, tömött buszra. Inkább elindult gyalog, lefelé a meredek utcán, végig a Szépvölgyi úton a kocsisorok mellett a benzingőzben. Hangosan köhögött, az egyik kerítés mögül egy kutya visszaugatott. Fuldoklott, minden tagja fájt. Mire leért a Kolosy térre, elege lett mindenből. Lehetetlen volt így iskolába járni. Visszafordult, és felszállt a végállomáson várakozó, teljesen üres 29-es buszra. Leült egy ülésre, várta az indulást. Úgy érezte, egyetlen vékony szálon lóg a busz tetejénél is magasabbról, de a szál nem kapcsolódik sehova. Légüres tér veszi körül.
