Ha valaki megtudja, hogy halálos beteg, sokszor azzal a váratlan és kínzó tapasztalattal is meg kell küzdenie, hogy a barátok hirtelen elmaradoznak. Bármilyen kegyetlen és lehangoló is ez, éppenséggel emberi: nagy bátorság kell ahhoz, hogy a másik elmúlását végigkísérve szembenézzünk saját elmúlásunkkal.

Karafiáth Orsolya
Egymás könyve
Scolar, 2021, 220 oldal
Karafiáth Orsolya: Egymás könyve

A Szirén szerzőjének legújabb regénye bátor könyv egy ilyen bátor kapcsolatról a halál árnyékában, valamint madarakról, szerelmekről, Tomról és Jerryről és Bowie-ról és Jackóról és a tengerről; felkavaró hullámvasút az éjszakába, ami személyességével, humorával és életszeretetével muníciót adhat mindazoknak, akik még csak keresik magukban ezt a bátorságot.

Margó
Karafiáth Orsolya új könyvét vasárnap mutatják be a Margó Irodalmi Fesztiválon. A szerzővel Németh Gábor beszélget. Mikor? október 17-én 19:00-kor. Hol? Várkert Bazár, Nagyszínpad. Facebook-esemény ITT. 

Karafiáth Orsolya: Egymás könyve (részlet)

Amikor összegyűrtük az eget

Menekülj, ha kedves az életed! Hogy imádtam ezt a mondást gyerekkoromban! Sárkányt jelentett, királyfiakat, mesés megmenekülést! Meg a papát, aki az orrán fújta ki a füstöt, és kergetett minket a lakásban. Meg azt, amikor egyszer, talán tizenkét éves lehettem, kimentem sötétedés után szánkózni. Anyáék elmondták ugyan, hogy a szánkóval csak a kastély melletti kisdombig merészkedhetek, meg hogy elmetszik a torkomat, ha este is lenn maradok, de nem tűnt fel, hogy elrepült az idő, vakított a hó mindenütt. Eluntam a kastélynál, rossz volt, hogy Andiékat, akik a kastélyban laktak, nem engedték ki, tudtam, hogy bentről néznek, és irigyelnek, miközben az irigységet azért átszövi a káröröm, hogy lám, nincs, aki játszana velem. Éreztem magamon a tekintetüket, meg amúgy is, volt abban valami lelombozó, hogy mindig ugyanazon a csúszós, kitaposott úton mászok fel és suhanok le. Nem volt a kisdomb valami tökéletes szánkóhely. Sokkal jobb volt kicsit arrébb, az árkos részen, a kanyarnál a Hatalmas Valami. Csakhogy az a Valami veszélyes helyen volt, a másik végén autóút. Amin amúgy csak ritkán közlekednek autók, tettem hozzá gondolatban. Ó, de csodás az a hegy, máig emlékszem az elragadtatottságra, már egyenesen hegyként gondoltam a kupacra. Bárcsak egyszer lecsúszhatnék róla! Egész délután ez kavargott a fejemben. Hogy oké, odamegyek, Andiék az ablakból még azt is látni fogják, mert semmi nincs a kastély és a telep között, aztán egyedül felmegyek a tetejére, és egyedül is zúdulok alá. Nem ám olyan bénán, mint itt a kisdombon, a kupacon, ami alig-alig meredek, hanem a hatalmas és hosszú lejtőn elegánsan és bátran! El is indultam hát, fel is másztam. Irtó fárasztó volt, már nem is érdekelt, lesnek-e az Andiék. Fentről mégis túl nagynak, gyilkosnak tűnt a lejtő. Megvártam, míg két kocsi elmegy, nem is értettem, mi ez az őrült forgalom. Fura volt a domb teteje, kapaszkodni kellett, hogy a szánkó el ne induljon magától. Aztán egyszer csak nem tud- tam kapaszkodni.

Hamar irányíthatatlanná vált a szánkóm, kifarolt, és kivetett magából, rádobott az útra, a kanyarban. A fényszórókra emlékszem, és a satufék hangjára.

A megperdülő autóra. Nem tud- tam mozdulni. A fickó felrántott, üvöltött, hülye gyerek, majdnem megöltél mindkettőnket, hát neked nem kedves az életed?! Aztán kiszállt a kocsiból egy nő is. Felsegített, kedvesen megkérdezte, hol lakom, és hogy vajon tudom-e, hogy itt nem szabad szánkózni, veszélyes, ők most hazavisznek, és beszélnek a szüleimmel. Ekkor elkezdtem zokogni, hogy csak azt ne, csak azt ne, akkor nekem végem! Hagyd már a szaros kölyköt! – kiáltott ki a kocsiból a fickó. A nő rosszkedvűen bár, elengedett. Na sipirc haza, simogatta meg a fejemet. Futottam, ahogy csak tudtam. Láttam Andiék megrettent pillantását, dacosan visszanéztem, és beintettem nekik. Alig tudtam kinyitni a nyakamban lógó kulccsal a lakást. Bent összecsuklottam. Aztán az évek során megkopott bennem ez az emlék. Vagy legalábbis nem törődtem vele. 

A gimnáziumban rituális öngyilkosságot terveztünk.

„Ha előrelátó csecsemő lettél volna” – nyiszatoltam az ereimet. Soha nem felejtem el azt az utat sem, amikor egy fesztiválra mentünk. Öten zsúfolódtunk össze a kocsiban, és a vezető nem volt a topon. Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után voltunk, én meg a barátnőm napok óta részegen. Kellemes derengésben, szűrten jutott el hozzám, hogy a többiek arról vitatkoznak, valaki átvehetné a volánt, mert az egyik nőnek, aki olyan negyvenöt körül járt, halálfélelme van. Nem mindegy? – affektáltam, főleg a nőnek címezve a szavaim. Ő már amúgy is eleget élt, ami jó volt, megkapta. Én még nem vagyok húsz, folytattam, de bármikor kész vagyok letenni az életem. Később esett csak le, hogy apám mondatait visszhangzom, hogy negyven felett már szart sem ér az egész, jobb megölni magunkat. Legyünk fatalisták, kiáltottam, legalábbis ott a kocsiban kiabálásnak tűnt. Nyugodtan romboljuk magunkat, tök mindegy, mikor halunk meg, úgysincs értelme az egésznek. A nő vágott egy durva fintort, és azt mondta, nem mindig leszek fiatal, és hogy kíváncsi nagyon, pár év múlva hogy állok majd a dologhoz. Te hülye vagy, mondta Móna, amikor ezt elmeséltem neki. Ma is ezt gondolod? Nem, persze hogy nem, hazudtam. Nem mondhattam, hogy de, az öngyilkosság lehetőségét ajándéknak tartom. Pedig azóta eltelt sok-sok év.

Ezek alatt az évek alatt annyi csúf halált, annyi méltatlan, a vegetálásig vagy őrületig csúszott életet és annyi betegséget láttam magam körül, hogy most is azt mondom: bármikor kiegyezek a gyors halállal.

De persze ezt sem tudhatom biztosan. Mert láttam például apámat, aki az utolsó pillanatban, utolsó erejével is élni akart, mindenáron. Előttem van a nézése. Ahogy arról beszélt, pedig már nem látott semmit, és csupa felfekvés volt mindene, hogy el kell kérnünk a bátyjától a számítógép jelszavát, mert ha hazamegy a kórházból, már a tőle kapott új gépet akarja használni. Szeretném hinni, hogy az alkalmas pillanatban meg tudom oldani a halálomat. Annyit kutattam már mérgek, ciánkapszulák után, megvettem a méreggyűrűmet is. Bár amikor megérkezett, és azon gondolkodtam, hogyan tudom majd használni, gyomron vágott a gyerekkori érzés. Ez az életbe kapaszkodó, görcsös és rémült valami, amiben nincs semmi más, csak ez, a kedves, kedves, kedves élet.

Borbély Szilárd öngyilkosságának hírét igyekeztem titkolni Móna előtt, persze nem sokáig lehetett.

Ha valaki nemet mond az életre, akkor meghal, sírta el magát. Pedig hidd el, tudom, micsoda életösztön van bennünk, eredendően mindenkiben, de ha valaki nem akar élni, akkor ez az ösztön felszívódik. Ha valaki folyamatosan nem akar élni, akkor visszavonhatatlanul eltűnik. Csak, tudod, pont azért nehéz nekem, amikor azt hallom, hogy valaki lemond az életről, mert én itt vagyok a másik oldalon, és élni szeretnék, jobb ember lenni, még jobb, gyógyulni szeretnék, szeretni. És valaki ezt a drága kincset eldobja. De tudom, hogy nem látunk bele a másikba soha, az, ami vele történt, olyan teher lehetett, ami meghaladta az erejét. Én most is az életet tanulom. Hogy élni jó. Erre gondolva aztán mindig eszembe jut a nő, akit Móna annyit emlegetett, aki mindig ráakaszkodott a kemó után a hetes buszon. Csak nyomta és nyomta, közben rázkódtak a busszal együtt, hogy nem éri meg, hogy jobb lenne befejezni most az egész kurva életet. Móna meg sem tudott szólalni, azt is csak nekem mondta, hogy soha fel nem adná, mindennek ellenére menni kell, csinálni kell tovább. A rúzs, mondta Móna, egy merő rúzs volt az ajka. Akkor miért? Később arra gondoltam, szegény nő még itt sem tudott csak magára gondolni, esztétikus haldokló akart lenni, nehogy elrémítsen valakit az élettől, ami neki már csak fájdalmat jelent.

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Podcast

Karafiáth Orsolya: A másik ember révén tudunk csak létezni [PODCAST]

Ismét egy izgalmas előadás, a Jordán Adél és Dobri Dániel zenei betéteivel teljessé vált produkció keretében mutatta be legújabb könyvét Karafiáth Orsolya. Az Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent című kötetéről Valuska László kérdezte az írót az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon. 

...
Nagy

Karafiáth Orsolya: Az írás a kapcsolatot is gyilkolja

...
Nagy

Így néz ki Karafiáth Orsolya dolgozóasztala

A hét könyve
Kritika
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
...
Podcast

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

Karina Urbach a náci bűntettek történetének egy újabb rétegét tárta fel, amikor megírta nagymamája, Alice Urbach szakácskönyvének fordulatos történetét. Az Alice könyve egy szerteágazó családtörténet, amelyből kiderül, hogyan zajlott a 30-as, 40-es években a szakkönyvek „árjásítása”. Podcast. 

...

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

...

Bereményinek egy páternoszterezés után elment a kedve a hivatalos írói szereptől

...

Palya Bea: Egygyökerű a beszéd és a zene. Minden hangadás kapcsolódás

...

A háború új jelentésréteggel ruházta fel Ruff Orsolya gyerekregényét

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Love, Death & Robots továbbra is kíméletlen őszinteséggel szembesít az emberségünkkel

Tényleg képtelenek vagyunk megváltozni? A Netflix tévésorozata, a Love, Death & Robots új évada szerint lélekszakadva rohanunk bele a saját végzetünkbe. Nem tud ebben visszafogni bennünket sem technológiai fejlődés, sem harmadik típusú találkozás, de még a múltbéli tapasztalataink sem. 

...
Nagy

A Halott Pénz-könyv még a tagoknak is tudott meglepetést okozni

A Halott Pénz Na még mit nem?! című kötetét mutatták be a Hajógyár és az A38 hajó Zene x Szöveg programsorozatának legutóbbi alkalmán. Járai Márkot, Boros Gábort és a kötet egyik szerzőjét, Jávor Bencét Erdős Viki kérdezte zenekari titkokról, a sikerig vezető útról, közös munkáról és az írás folyamatáról.

...
Szórakozás

Az Északi az a Hamlet, aki nem áll meg tépelődni, hanem lesújt a kardjával

Az Északi brutális: tele ordító férfiakkal, vérrel és zsigerekkel - és persze gyönyörű tájakkal és szuperhangulatos újpogány zenével. Robert Eggers rendező láthatóan élvezte, hogy megcsinálhatta a saját mozgóképre ültetett viking sagáját. A kérdés, hogy elég-e egy jó filmélményhez, ha történelmileg többnyire hiteles.