Egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. A rejtély megoldásához egy idegen világban kell követnie a nő nyomait, és meg kell küzdenie a család nem mindennapi múltjával. A Szent szó szenvedélyekről és olvasásról, menekülésről és utazásokról és az emberi elme bámulatos labirintusáról szól.
Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az Izlandi Televízió újságírója. Első könyve, A sziget Európa-szerte komoly figyelmet keltett, és számos nyelven - így magyarul is - megjelent.
Közreműködik: Lengyel Tamás. Mikor? október 14-én 18:15-kor. Hol? Várkert Bazár, Világirodalmi Színpad. Facebook-esemény ITT.
Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: Szent szó (részlet)
OTT VAGYUNK EGYMÁS MELLET T AZ ELSŐ KÉPEN, ami rólunk készült. A két anya a kanapén, Júlía kecses, mintegy tündér, Ragnheiður dundi a terhességtől, tekintetük csupa kedvesség.
A fénykép a régi Verseskönyvben lapul, valószínűleg könyvjelzőnek használták. A régi szobánk padlóján találom meg, ottmaradt, amikor költöztünk, kifakult a portól és a hideg nedvességtől, ami úgy telepedik a lakatlan és fűtetlen házakra, mint a gyász.
A kép színei kifakultak, az egyik sarkában sötét folt, az előtérben nagy hamutartó, tele cigarettával, a háttérben könyvszekrény.
Az anyák ölében ülünk, az egyikünk kócos, szőke hajjal, sötét szemmel bámul a fényképezőgépbe, a másikunk kopasz és grimaszol, mint egy kis troll. Júlía szája félig nyitva, mosolyog, kinéz a képből, mintha beszélgetne valakivel, aki a fényképezőgép mögött áll. Talán az apánkkal, talán ő készíti a képet, és valaki áll mögötte, de Júlia mintha minden energiáját erre a foltra, erre a lencsén kívül lévő személyre összpontosítaná. Ragnheiður mosolya finom, befelé forduló,
mintha az ölében ülő gyereket nézte volna, aztán amikor a fényképész megkérte, hogy nézzen fel, az arcán maradt volna a mosoly.
Nagyon fiatalok, húsz év körüliek, és derült fölöttük az ég. A jelek szerint fel sem merült bennük, hogy a döntésük bármilyen módon is szokatlan volna vagy hogy hátrányunkra válna.
A két anya volt a világ közepe, ők jelentették életünk súlypontját, mindenhatókként és mindentudókként. Úgy keringtünk körülöttük, mint a holdak, és valahol a periférián ott volt apánk, fényesen, mint a nap, súlyosan, mint egy fekete lyuk – egy teljesen más világból.
Ez még az előtt történt, hogy megérkeztek a szavak és a betűk, mielőtt egymás mellé rendeződtek, és mondatokká és történetekké álltak össze, végtelen betűsorokká, amelyek letelepedtek a horizonton, körbevéve bennünket, egyvalamit bezárva, mást pedig kizárva.
Felpillantok, az álmennyezetet részben eltávolították, látszik a padlás, a csupasz tetőzet, por táncol a tetőgerincnél lévő kis, rombusz alakú ablakon beáradó napsugarakban, és egyszeriben minden olyan, mint volt, akkor, nagyon régen.
Mesélj nekem, nővérem. Mint amikor kicsik voltunk.
Mesélek neked, kisöcsém. Mint amikor kicsik voltunk.
1. NAP
Edda egy augusztus végi, meleg és fényes reggelen elindul otthonról, és eltűnik. A kisfia háromnapos, amikor otthagyja alvás közben a bölcsőben, és a rendőr, aki beszél a családdal, azt mondja nekik, hogy adjanak hálát ezért. Gyakran aggódni kell az újszülöttek épségéért, amikor az anyjuk hirtelen eltűnik: ha elborul az elméjük, néha magukkal viszik a kicsiket.
Elborul az elméjük? kérdez vissza Einar. Maga szerint a nővéremnek elborult az elméje?
A rendőr szomorú tekintettel néz rá, nem visel egyenruhát, de látszik rajta, hogy sok mindent látott már ebben a munkában, mégsem sikerült felvérteznie magát az útjába kerülő hétköznapi csúfságokkal szemben.
Ne haragudjon, esetlenül fogalmaztam. Ismert jelenség, hogy a nők a szülés után kizökkennek az egyensúlyból. Nem a nővére az első, aki eltűnik a gyermekágyból. A szülés utáni depresszió viszonylag gyakori. Nem értek hozzá, de úgy tudom, hogy az úgynevezett gyermekágyi pszichózis abból alakulhat ki.
Nem lehet, hogy csak elugrott valahová?
Mondjuk, elment kocogni, és megfeledkezett magáról? Még csak néhány órája tűnt el, vélekedik Einar.
Júlía szúrós szemmel néz rá. Ő arra számít, hogy ez a családi találkozó jól sikerül, eredményes lesz. Megcsókolja Einart, amikor megérkezik, de a férfi későn jön meg, borostásan, bűzlik a halnyálkától és a cigarettától, nincs Júlía ínyére.
Inkább ne zavard az urat, Einarkám, mondja, segíteni próbál nekünk.
Mentőalakulatok indultak el, hogy átfésüljék a partokat, és sajtóközleményt küldtek a médiának: A fővárosi rendőrség Edda Örlygsdóttirt keresi. És persze Einar tudja, hogy ez nem a megfelelő pillanat a veszekedésre, de ez nem veszekedés: ő kezdettől fogva tudja, hogy a nővére az eszénél van, hosszú idő után először összeszedte magát.
Einar izzadt és ingerült, fészkelődik a széken, ennek a napnak nem lenne szabad így telnie. Azt tervezte, hogy ha végzett a folyónál a műszakkal, a kollégáival eszik, és korán lefekszik aludni. A telefonja néhányszor rezgett ugyan a mellső zsebében, de hagyta kicsengeni, eszébe sem jutott felvenni, éppen ráérzett, hol rejtőznek a halak. A nap több héten át sütötte a völgyet, a folyóparton forró moha és áfonyacserjék illata szállt, de nem volt nagy kapás, a halak alig mozogtak. A halászok lustán lépkedtek a part mentén, inkább csak lelkiismeretességből, semmint lelkesedésből dobálták be a horgot, a légy csak táncolt a víz felszínén. Aztán hirtelen egy felhő vonult a nap elé, leheletfinom pára telepedett a világra. Ez történt, a folyóban lévő fekete mélyedés elhomályosult, a sziklák már nem tükröződtek benne, és Einar ismerős bizsergést érzett a tarkóján.
Legyet cserélt, egy kis Sunray csalit tett fel, és bedobta, hagyta, hogy sodródjon a csendes vízben, és rándulást érzett, azonnal rákapott valami, ahogy számított is rá. Megrántotta a botot, és érezte, hogy a lazac ellenszegül, megengedett magának egy másodpercnyi gyermeki örömöt, egyetlen pillanatnyit, majd átnyújtotta a botot az ügyfélnek. Az övé volt ugyanis a dicsőség, hogy kihúzza a halat, és bejegyezze a saját neve mellé a horgászati nyilvántartásba.
A telefon megint rezgett, már ötödszörre, Einar kihalászta a zsebéből, a számra pillantott, majd felvette.
Júlía hangját alig hallotta a folyó zúgásától. A felesége csak rendkívüli okból hívhatja munka közben, az első gondolata az volt, hogy az anyjával történhetett valami, megint rohama volt. De Júlía folytatta: Eddáról mondott valamit.
Micsoda? ordította a telefonba, hogy túlharsogja a folyót. Mi van Eddával?
Nem tudjuk. Eltűnt.
Nem mehetett messzire, hiszen most szült, felelte Einar.
A gyereket otthagyta, válaszolta Júlía. Gyere haza.
Dolgozom. A folyó közepén állok.
Meg kell keresnünk, mondta Júlía. Össze kell fognunk, legalább most. Hazajössz és kész.
Júlía hangja furcsa volt, el-elcsuklott, amikor pedig letette, Einar csak topogott a folyó síkos kövein. A folyó erősen belekapott a horgásznadrágjába, aztán odakiáltott neki az ügyfél, hogy menjen oda segíteni. Einar szitkozódva kifutott a partra a merítőhálóért, de a halnak időközben sikerült elszabadulnia, a zsineg csak fityegett a boton. A férfi tombolt dühében, miféle idegenvezető az, aki a lazac fárasztása közben a telefonján lóg?
Einar közölte vele, hogy mennie kell, vészhelyzet állt elő. Az ügyfele vele jöhet a halászkunyhóig, vagy ott maradhat a folyóparton, hogy megpróbáljon egyedül horgászni. Azzal felmászott a hasadékban, a nap közben kibújt a felhők mögül, és a folyó ott sziporkázott a völgy aljában: aznap aligha fognak több halat. A halászkunyhó egy fákkal benőtt magaslaton állt, mellette a jacuzzi már megtelt tehetős, őszes mellszőrzetű vendégekkel. Komoly összegeket fizettek azért, hogy horgászhassanak, de ehelyett a jacuzziban töltötték az idejüket és söröztek. Einar nem vesztegette az időt arra, hogy köszönjön nekik, egyenesen a szobájába vonult, összeszedte a holmiját, egy sporttáskába dobálta a néhány ruhadarabot, a számítógépét meg a fülhallgatót, és mielőtt melléjük kerültek volna könyvek is – a Pisztránghorgászat Amerikában, a Búcsú a fegyverektől és az Advent –, amelyeket már annyiszor olvasott, hogy szinte kívülről fújta őket, mindháromba belelapozott egy pillanatra.
Betette a táskát a csomagtartóba, a horgásznadrágját belegyűrte egy fekete szemeteszsákba, szétszerelte a botot, az orsókat meg a légytartó dobozokat a horgásztáskába rendezte. A csomagtartó bűzlött a haltól, de az öreg Patrol látott már rosszabbat is, köhögve elindult, és zötykölődött felfelé az emelkedőn.
Einar nem nézett a visszapillantó tükörbe, az országútra és a hazafelé vezető útra koncentrált.
És ez a furcsa kis család most itt ül Edda nappalijában.
A lakás világos, ízléses és csupasz, mint egy jéghegy, egyikük sem illik bele, leszámítva Ragnart, Edda férjét. Meg persze Eddát, aki tizenkét órája tűnhetett el, legalábbis a rendőrség szerint.
Mi a legrosszabb, ami történhetett, töpreng Einar. Hogy Edda öngyilkos lett, vagy hogy egyszerűen úgy döntött, hogy ebben nem akar részt venni? Hogy otthagyja azt a csöppséget, aki az apja mellett nyugtalanul alszik a kiságyában, hogy nem hajlandó az anyja lenni?
Ragnar rettenetesen néz ki. Panaszkodik: a kisfiú nem alszik semmit, és most még ez is, mutat a fekete-fehér nappalijukban félkörben ülő többiekre. Mintha az ő hibájuk volna.
