Hugh Legat a brit külügy ifjú reménysége, aki akaratán kívül titkosszolgálati játszmákba keveredik. Egy régi barátja, a náci bürokráciában dolgozó Paul von Hartmann és társai célul tűzték ki, hogy megbuktatják Hitlert, ehhez viszont arra van szükségük, hogy a feszült helyzetet rendező Müncheni Konferencia kudarccal végződjön – ez azonban háborút jelentene Anglia és Németország között.
Robert Harris lebilincselő politikai thrilleréből a Netflix készített izgalmas kémdrámát:
Robert Harris: München
Fordította: Bihari György
1
1938. szeptember 27-én, röviddel déli egy óra előtt Mr. Hugh Legatet, Őfelsége diplomatáját odavezették az asztalához a londoni Ritz étterem plafontól padlóig érő ablakainak egyikénél, ahol is ő leült, rendelt egy fél palack 1921-es Dom Perignont, amelyet nem engedhetett volna meg magának, a tizenhetedik oldalra hajtogatta a Times-t, és harmadszor is olvasni kezdte Adolf Hitler előző esti beszédét a berlini Sportpalotában.
HERR HITLER BESZÉDE
AZ UTOLSÓ SZÓ PRÁGÁHOZ
BÉKE VAGY HÁBORÚ
Legat időnként végignézett az éttermen, a bejáratot figyelte. Talán csak képzelte, de mintha a vendégek, sőt még a szőnyeges padlóra állított sötét rózsaszín kárpitozott székek között suhanó pincérek is szokatlanul levertek lettek volna. Senki sem nevetett. A vastag üveg másik oldalán negyven-ötven munkás, némelyik kötésig vetkőzve a párás melegben, keskeny árkokat ásott hangtalanul a Green Parkban.
Mostanra nem kételkedhet benne a világ, hogy itt nem egy ember, nem egy vezető szól, hanem az egész német nép! Tudom, hogy ebben az órában az egész nemzet – az összes milliók – egyetért minden egyes szavammal! (Heil!)
Legat a BBC közvetítésében is hallotta a pódiumot döngető ökölcsapásoktól és a tizenötezer torok helyeslő ordításától tagolt, fémes, könyörtelen, fenyegető, önsajnáltató, kérkedő, és a maga borzalmas módján delejes hangot. A lárma embertelen, ijesztő volt.
Mintha egy föld alatti, fekete folyó tört volna föl, hogy kizúduljon a hangszórókon.
Hálás vagyok Mr. Chamberlain erőfeszítéseiért, és biztosítottam őt, hogy a német nép egyetlen vágya a béke! Továbbá biztosítottam róla, amit most is hangsúlyozok, hogy amint ez a probléma megoldódik, Németországnak nem lesz több területi követelése Európában!
Legat elővette a töltőtollát, és aláhúzta ezt a bekezdést, azután ugyanezt tette egy korábbi hivatkozással az angol–német flottaegyezményre.
Egy ilyen egyezmény erkölcsileg csupán akkor igazolt, ha mindkét nemzet ünnepélyesen megfogadja, hogy sosem viselnek hadat egymás ellen. Németországban megvan erre az akarat. Reméljük, hogy a brit népben is azok kerekednek felül, akiknek ugyanez a meggyőződésük.
Félretette az újságot, és megnézte a zsebóráját. Jellemző volt rá, hogy nem a csuklóján hordta az időt, mint a legtöbb korabeli férfi, hanem inkább egy lánc végén. Csak huszonnyolc éves volt, de idősebbnek látszott halvány arcával, komoly modorával, sötét öltönyével. Két hete foglalta le az asztalt, még mielőtt a válság kitört volna, és most bűntudata volt miatta. Még öt percet vár; azután mennie kell.
Negyed kettőkor pillantotta meg a képét az aranyrámás tükörfal virágai között. Az étterem szélén állt, szó szerint pipiskedve, hosszú, fehér nyakát előrenyújtva, az állát fölszegve, és ide-oda járatta üres tekintetét. Legat még néhány pillanatig tanulmányozta, mintha idegen volna, és azon tűnődött, mi a csodát gondolna róla, ha nem lenne a felesége. „Döbbenetes jelenség!”, általában ezt mondták róla. „Nem éppen szép”. „Nem, de csinos”. „Pamela az, akit telivérnek hívnak”. „Igen, és micsoda félelmetes istállóból! Túl jó szegény Hugh-hoz…” (A legutolsó mondatot az eljegyzésük tiszteletére adott fogadáson hallotta.) Fölemelte a kezét. Felállt. Az asszony végre észrevette, elmosolyodott, és elindult felé, sebesen haladt az asztalok között szűk szoknyájában, szalonban csináltatott selyem blézerében. Útközben minden fej megfordult utána.
Energikusan szájon csókolta a férjét. Kicsit pihegett. – Bocsánat, bocsánat, bocsánat…
– Nem érdekes. Most érkeztem. – Az elmúlt tizenkét hónapban megtanulta, hogy ne kérdezze, merre járt a felesége. Pamela a retikülje mellett egy kis kartondobozt is hozott. Az asztalra tette a férfi elé, és lehúzta a kesztyűjét.
– Úgy rémlik, megegyeztünk, hogy nincs ajándék? – Legat fölhajtotta a doboz fedelét. Fekete gumikoponya, fém ormány, üvegezett szemüreg bámult vissza rá. Egy gázálarc. Hátrahőkölt.
– Próbálni vittem a gyerekeket. Természetesen az övék az első. Kemény próbája ez az anyai szeretetnek, nem gondolod? – Cigarettára gyújtott. – Ihatnék valamit? Kiszáradtam.
A férfi intett a pincérnek.
– Csak egy fél üveggel?
– Délután dolgoznom kell.
– Hát persze hogy kell! Abban sem voltam biztos, hogy felbukkansz.
– Hogy őszinte legyek, nem is kellett volna. Igyekeztelek felhívni, de nem voltál otthon.
– Nos, legalább tudod, hol voltam. Tökéletesen ártatlan magyarázat. – Elmosolyodott, és a férje felé hajolt. Koccintottak. – Boldog évfordulót, drágám.
A parkban a munkások meglendítették a csákányt.
Pamela gyorsan rendelt, bele se nézve az étlapba: semmi előétel, filézett doveri nyelvhal, zöldsaláta. Legat visszaadta a saját menüjét, és azt mondta, ugyanazt kéri. Nem bírt ételre gondolni, nem szabadulhatott gázálarcos gyerekeinek képétől. John hároméves, Diana kettő. Mindig figyelmeztették őket, hogy ne futkossanak túl gyorsan, öltözzenek melegen, ne vegyék a szájukba se a játékot, se a zsírkrétát, mert ki tudja, ki fogta meg utoljára. A dobozt az asztal alá tette, és a lábával megtolta, hogy ne lehessen látni.
– Megijedtek?
– Dehogy! Nekik ez csak játék.
– Tudod, hogy néha én is pontosan ezt érzem? Még amikor látod a táviratokat, akkor is nehéz nem arra gondolni, hogy ez csak valami hátborzongató tréfa. Egy hete még úgy nézett ki, hogy mindent rendbe hoztak. Azután Hitler meggondolta magát.
– Most mi lesz?
– Honnan tudnám? Lehet, hogy semmi. – Úgy érezte, meg kell próbálnia derűlátóan beszélni. – Berlinben még mindig tárgyalnak – legalábbis tárgyaltak, amikor eljöttem az irodából.
– És ha abbahagyják a tárgyalást, mikor kezdődik?
Legat megmutatta a Times főcímét, és vállat vont. – Gondolom, holnap.
– Valóban? Ilyen hamar?
– Azt mondja, szombaton átlépi a cseh határt. A katonai szakértőink szerint három napra lesz szüksége ahhoz, hogy a tüzérségét és a tankjait pozícióba juttassa. Ez azt jelenti, hogy holnap mozgósít. – Visszadobta az újságot az asztalra, és ivott egy kevés pezsgőt; mintha savat nyelt volna. – Tudod mit, beszéljünk másról.
A zakója zsebéből elővett egy ékszerdobozt.
– Ó, Hugh!
– Túl nagy lesz – figyelmeztette Legat.
– Ó, de elbűvölő! – Pamela az ujjára húzta a gyűrűt, fölemelte a kezét, és forgatta a csillár alatt. A kék kő villogott a fényben. – Csodás vagy. Azt hittem, nincs pénzünk.
– Nincs is. Az anyámé volt.
Attól félt, hogy a felesége majd olcsójánosnak gondolja, de meglepetésére Pamela keresztülnyúlt az asztal fölött, és rátette a kezét az övére. – Igazán édes vagy. – Bőre hűvös volt. Vékony mutatóujjával megsimogatta a férje csuklóját.
– Bárcsak kivehetnénk egy szobát – mondta a férfi hirtelen –, és ágyban maradhatnánk egész délután. Elfelejtve Hitlert. Elfelejtve a gyerekeket.
– Hát akkor miért nem nézel utána? Itt vagyunk. Mi tarthatna vissza? – Ránézett nagy, szürkéskék szemével, amelyben Legat torokszorító bizonyossággal látta, hogy az asszony csak azért mond ilyet, mert tudja, hogy úgyse lesz belőle semmi.
Mögötte udvariasan köhécselt valaki. – Mr. Legat!
Pamela elhúzta a kezét. A férfi a hang felé fordult, és meglátta a főpincért.
Úgy szorította össze a két tenyerét, mintha imádkozna, és mélységesen komoly volt saját fontosságától.
– Igen?
– A Downing Street 10-ből keresik, uram. – Óvatosságból olyan halkan beszélt, hogy csak a szomszédos asztaloknál hallják.
– A pokolba! – Legat fölállt, az asztalra dobta a szalvétáját. – Megbocsátasz? Ezt fogadnom kell.
– Megértem. Menj, mentsd meg a világot – hessegette Pamela. – Bármikor ebédelhetünk együtt. – Rakosgatni kezdte a táskájába a holmiját.
– Csak egy percet adj – esdekelt a férfi. – Valóban beszélnünk kell.
– Eredj!
Legat még egy pillanatig ácsorgott, érezve, hogy a közelben ülő vendégek őt bámulják. – Várj meg – kérte, mielőtt reményei szerint semleges arccal követte a főpincért az étteremből az előcsarnokba.
– Azt gondoltam, szeretné, ha nem zavarnák, uram. – A főpincér kinyitotta egy kis iroda ajtaját. Az asztalon egy telefon állt, mellette a kagyló.
– Köszönöm. – Fölvette a kagylót, megvárta, hogy csukódjon az ajtó, csak az után szólt bele: – Itt Legat.
– Sajnálom, Hugh. – Felismerte Cecil Syers hangját, aki az egyik munkatársa volt a Kabinetirodában. – Sajnálom, de azonnal vissza kell térned. Nagyon begyorsultak a dolgok. Cleverly kéret.
– Történt valami?
A vonal másik végén haboztak. A titkároknak azt mondták, mindig feltételezzék, hogy a központos hallgatózik. – Úgy tűnik, vége a beszédnek. Emberünk hazarepül.
– Értem. Már itt se vagyok.
Letette a kagylót. Egy pillanatig bénultan állt. Ilyen érzés a Történelem? Németország megtámadja Csehszlovákiát. Franciaország hadat üzen Németországnak. Nagy-Britannia Franciaországot támogatja. A gyermekei gázálarcot fognak viselni. A Ritzben a vendégek otthagyják a fehér damaszttal leterített asztalokat, és árkokba bújnak a Green Parkban. Mindez túl sok volt ahhoz, hogy felfogja.
Kinyitotta az ajtót, és az előcsarnokon át visszasietett az étterembe. Azonban a Ritz személyzete olyan hatékony volt, hogy addigra már le is szedték az asztalukat.
