Márta, a fiatal grafikuslány váratlan küldeményt kap Németországból, amitől az élete a feje tetejére áll. A levél visszarepíti őt tíz évvel korábbra, amikor festőnövendékként Drezdába érkezve egyszerre szeretett bele a városba, a királyi kincstár barokk gyöngyfiguráiba, és az egyik nős tanárába. A férfi azóta eltűnt az életéből, most azonban arra kéri, fordítson le neki egy 18. századi, magyar nyelven született útinaplót. Mire a kézirat végére ér, Mártának még egy kérdésre választ kell találnia: létezik-e második esély a szerelemben? Mutatunk egy részletet Mörk Leonóra Lány igazgyöngyökkel című könyvéből.
Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel (részlet)
1. Tíz év telt el azóta, a maga három másodperces teljesítményével nálam mégis a mai napig ő tartja a rekordot azon a listán, mennyi idő alatt mondok igent egy felszedési kísérletre. Tulajdonképpen egyetlen másodperc alatt döntöttem, a maradék kettő arra kellett, hogy az illendőségnek legalább a látszatát megőrizzem.
Nyáron errefelé jóval később megy le a nap, mint nálunk, mialatt átvágtunk a téren, az aranyszínű alkonyati égen hatásosan rajzolódott ki az operaház körvonala. Hirtelen forogni kezdett velem a Theaterplatz, mintha a föld erőterének különösen intenzív sugárzású zónájába léptem volna be, ahol ellenállhatatlan erők taszítják egymáshoz szegény, összezavarodott földlakókat. Eszembe jutott, mit írt Drezdáról Andersen:
„Ahogy sétáltam az Augustus-híd felé, amit festményekről már jól ismertem, úgy tűnt, mintha korábban, álmomban már jártam volna itt”.
Rajtam is erőt vett ugyanez a déja vu hangulat, hogy már jártam itt, és akkor is, most is úgy éreztem, jó helyen vagyok. Lehet, hogy rejtőzik erre egy időkapu, és ha az ember nem vigyáz, átkerül egy másik dimenzióba?
2. Megelevenedett körülöttem a 18. század eleji Drezda, ott álltam a Neumarkton, a piac forgatagában, és figyeltem, ahogy a házaló fonott kosarát magához szorítva kínálgatja az áruját, térdnadrágos kisfiú vezeti a botjába kapaszkodó vak férfit, a borkimérésnél lerészegedett vincellér üldögél egy hordón, mellette vidám törpe hadonászik halpikkelymintás poharával, míg a szakács féktelen jókedvében a grillrácson próbálja meg elhúzni a többiek nótáját. A templom bejárata előtt törött karját hevederben tartó, mezítlábas koldus kéreget, odébb virágos szoknyás, kasztanyettát csattogtató fiatal lány táncol egy törpe muzsikus hegedűjének hangjára, négermaszkos Harlekin bolondozik a bámészkodó járókelőkkel, piros zekés holland tengerész igyekszik a dolgára a tömegben, kikerülve a páciensekre vadászó vándororvost és mögötte egy kisasztalon üldögélő majmocskáját. Itt pedig, pont az orrom előtt a királyi testőrség kék egyenruháját viselő alabárdos masírozik el fekete-fehér foltos dalmata kiskutyájával, ha leguggolnék, meg is tudnám simogatni.
3. Kettőnk ügyét egyetlenegyszer hozta szóba. Akkor már a végéhez közeledett a nyár, egymásnak támasztott vállal ültünk az Elba-parton a frissen kaszált fűben, a levegőben szénaillat úszott, a délutáni napfény világoszöldre festette az amúgy sötétzöld vizet. A távolban, a folyó fölött átívelő hídon fáradhatatlanul áramlott a forgalom Bautzen és azon túl a lengyel határ felé, minket azonban csend vett körül, csak a nyárfák levelei zizegtek a szélben. Olyan nyugodt volt a táj, mint egy Canaletto-képen, és hogy a hasonlatosság még tökéletesebb legyen, bal kéz felől felbukkant egy tarkára festett sárkányhajó, és lassan elevezett felfelé, Pillnitz irányába. Szerettem volna én is csónakba szállni, leúszni a folyón a Keleti-tengerig, Hamburgban hajóra ülni és elutazni valahová, ahol senki nem talál ránk. Philipp hosszan követte a tekintetével a sárkányhajót, és amikor az utolsó evező is eltűnt a kanyarban, megszólalt:
– Kár, hogy nem tíz évvel ezelőtt találkoztunk.
Elhúzódtam tőle, hanyatt dőltem a fűben és behunytam a szemem. Kár. Nagy kár.
4. Tizenkilenc éves koromban a többi lány körülöttem már nagyban pörgette a pasikat, én meg még csak kísértést sem éreztem rá, hogy bármelyikükkel közelebbről meg akarjak ismerkedni. Ekkor került a kezembe A párizsi Notre-Dame, amelyben Victor Hugo úgy jellemezte az egyik szereplőjét, hogy az illető „kevéssé vala kéjsóvár”. Ez szöget ütött a fejembe. Lehetséges, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom? Elméletemet tesztelendő, jobb meggyőződésem ellenére egymás után két fiúval is próbát tettem, de a tapasztalataim megerősítettek benne, hogy szex nélkül pompásan el lehet lenni. Aztán jött Philipp, és bebizonyította az ellenkezőjét.
Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire veszélyes szeretni valakit, mert minél többször élem át, hogy ő az én részem és én az ő része vagyok, annál mélyebb lenyomatot hagy bennem, és később annál elviselhetetlenebb lesz a hiánya.
Philipp tönkretette az érzelmeim termosztátját. Másoktól is ugyanazt az intenzitást várom azóta is, ami méltánytalan, elvégre nem lehet valakit normál, hétköznapi körülmények között, éveken át ugyanolyan hőfokon szeretni, mint kivételes helyzetben két hónapig.
5. Sophie leült a legfelső lépcsőfokra, a hátát nekitámasztotta a fényesre suvickolt sötétbarna fakorlátnak, és lehunyta a szemét. A gyors tizenhatod ütemekből álló zene visszavitte Firenzébe, a nagyapja házába, ahol a hátsó kertben nagy terrakotta cserepekben citromfák nyíltak, a kerítés mentén magasra nyúlt mirtuszbokrok árasztották édes illatukat, és a kert mélyén, az elvadult olajfák közötti tisztáson kerek, szürke kőmedencébe csurgatta a vizét egy régi szökőkút. A kislány megtanult olyan csendesen és mozdulatlanul üldögélni a fűben, mintha ő is virág volna, és visszafojtott lélegzettel figyelte a madarakat, amint odaszállnak a medence párkányára, belemártják a csőrüket a vízbe, aztán elrebbennek. Annak a szökőkútnak a vize volt ugyanilyen kékeszöld, tiszta és áttetsző, mint ez a dallam.
A hegedű hirtelen elhallgatott. Sophie nem mozdult, azt hitte, Nikolaus mindjárt tovább játszik, csak akkor rezzent össze, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. A küszöbön megjelent a férfi, és ahogy meglátta a lépcsőn kuporgó térdnadrágos alakot, elmosolyodott.
– Akvamarin – nézett fel rá a lány.
– Igen – bólintott Nikolaus –, én is mindig úgy érzem, ez világoskék zene. Bach.
Nyitókép forrása: Facebook, Kenéz Kíra
