A mérnök Rudi Graf mindig is arról álmodott, hogy rakétát küld a Holdra. Ehelyett azonban Wernher von Braun munkatársaként kénytelen V-2-eseket indítani Anglia felé a nácik uralta holland partvidékről. Grafnak - aki sokkal inkább tudós, mint katona - minden erejére szüksége van, hogy a projektre egyre jobban rátelepedő SS felügyelete mellett képes legyen megfelelni a náci párt által megszabott irányvonalnak. Így aztán amikor a német vezetés szabotázsra kezd gyanakodni, Graf válik az elsőszámú gyanúsítottá.
Mindeközben a fiatal angol hírszerzőtiszt, Kay Caton-Walsh a háború zűrzavarában próbál boldogulni. Miután a szeretőjével Londonban túlélnek egy V-2-es rakétatámadást, a lány jelentkezik egy új egységbe, amit a RAF Belgiumba küld. Kay és társai logarlécekkel és matematikával igyekeznek meghatározni a náci kilövőállások helyét, amiket aztán elpusztíthatnak. Ám a háború sújtotta Belgiumban sose lehet tudni, kiben bízhat meg az ember. Ahogy a halottak száma egyre nő, Kay és Graf története mögött az olvasó bepillantást nyer a II. világháború német rakétatámadásainak működésébe, és végigkövetheti, ahogy két, egymás ellen dolgozó ember sorsa végül összefonódik.
Robert Harris: V-2 (részlet)
Fordította: Komló Zoltán
1
1944 novemberének végén egy szombat reggel a Scheveningen nevű holland tengerparti üdülőhelyen, egy vasúti kocsiszínben három, egyenként csaknem tizenöt méter hosszú ballisztikus rakéta pihent az acélállványán, akár egy magánklinika elkényeztetett betegei, nyitott szerelőnyílással, monitorokhoz csatlakoztatva, a német hadsereg formátlan, szürke cejgvászon kezeslábasába öltözött technikusoktól felügyelve.
Az a tél – a háború hatodik tele – közismerten kemény volt. A hideg mintha a betonpadlóból áradt volna – hogy aztán még a legvastagabb bakancsok talpán is átsugározva egészen csontig hatoljon. Az egyik férfi hátralépett a munkapadjától, és dobogni kezdett a lábával, hogy megpróbálja fenntartani a vérkeringését. Egyedül ő nem viselt egyenruhát. Háború előtti sötétkék öltönye a zakója felső zsebében sorakozó tollakkal és viseltes skótkockás nyakkendőjével civilnek mutatta – matematikatanárnak mondta volna bárki, ha arra kérik, hogy tippelje meg a foglalkozását, vagy valamelyik tudományág ifjú egyetemi tanársegédjének. Csak aki a lerágott körmei alatt észrevette az olajat, annak juthatott eszébe:
áh, igen – egy mérnök.
Hallotta az onnan alig százméternyire lévő Északi-tengert, a partra kibukfencező hullámok folyamatosan hömpölygő robaját, a sirályok rikoltozását, ahogy ide-oda dobálta őket a szél. Elméjét megtöltötték az emlékek – igazából túl sok emlék is; kísértést érzett, hogy a fülvédőjét feltéve kizárja őket. De attól csak még feltűnőbb lenne, ráadásul ötpercenként úgyis le kellene vennie, mert örökösen kérdezgették hol erről, hol arról – a hajtóműről, az alkoholtartályban lévő nyomásviszonyokról vagy az elektromos vezetékekről, amelyek a földi tápegységről belső meghajtásra kapcsolták a rakétát.
Folytatta a munkát.
Nem sokkal fél tizenegy előtt a szín túlsó végében az egyik nagy acélajtó zörömbölve félresiklott a görgőin, és a hozzá legközelebb tartózkodó katonák vigyázzállásba merevedtek. Hidegen záporozó eső közepette Walter Huber ezredes, a tüzérezred parancsnoka lépett be. Mellette egy másik férfi is érkezett, aki feketebőr télikabátot viselt, hajtókáján az SS ezüst jelvényével.
– Graf! – kiáltotta el magát az ezredes.
Fordulj el, súgta azon nyomban Graf ösztöne. Fogd a forrasztópákát, hajolj a munkapadod fölé, mutasd magad elfoglaltnak.
Huber elől azonban nem volt menekvés. Úgy harsant a hangja, mintha a gyakorlótéren lenne.
– Hát itt bujkál! Van itt valaki, aki találkozni kíván magával. – Bőrcsizmája nyikorgott, ahogy végigmasírozott a javítóműhelyen. – Ő itt Biwack Sturmscharführer a Nemzetiszocialista Oktatóközpontból. Biwack – mondta az idegent előrébb terelve –, ő dr. Rudi Graf a peenemündei Katonai Kutatóközponttól. Ő a mi műszaki összekötő tisztünk.
Biwack náci karlendítéssel köszönt, amit Graf óvatosan viszonzott. Hallott már ezekről az NSFO-król, de még sosem találkozott egyikükkel sem – a náci párt nevelőtisztjeivel, akiket nemrégiben a Führer parancsára beágyaztak a hadseregbe, hogy felszítsák a harci szellemet. Igazi végsőkig kitartó fanatikusok.
Minél rosszabbra fordultak a dolgok, ők annál többen lettek.
A SS embere tetőtől talpig végigmérte Grafot. Negyven körül járt, nem látszott barátságtalannak. Még mosolygott is.
– Tehát maga is egy olyan géniusz, aki meg fogja nekünk nyerni a háborút?
– Azt kétlem.
Huber sietve megszólalt:
– Graf mindent tud a rakétáról, amit csak tudni lehet. Ő felvilágosíthatja magát. – Grafhoz fordult. – Biwack Sturmscharführer csatlakozni fog a törzskaromhoz. Teljes biztonsági engedéllyel rendelkezik. Mindent elmondhat neki. – Az órájára nézett. Graf látta rajta, hogy siet elszabadulni onnan. Régimódi porosz volt, a Nagy Háború tüzértisztje – pontosan az a típus, aki gyanúba keveredett, miután a hadsereg megpróbálta meggyilkolni Hitlert. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy egy náci kém hallgatózzon a kulcslyukánál. – Seidel egyik szakasza az ütemterv szerint harminc perc múlva indít. Miért nem viszi őt át oda megfigyelőnek? – Biztatásként egy gyors biccentés – Nagyon jó! –, és már el is tűnt.
Biwack megvonta a vállát, és egy grimaszt vágott Graf felé. Ezek a vén trottyok, mi? Mit lehet tenni? A munkapad felé biccentett.
– Szóval, mi az, amin dolgozik?
– Egy transzformátoron, a vezérlőegységből. Nem nagyon szeretik ezt a hideg időjárást.
– Ki szereti? – Biwack csípőre tette a kezét, és szemügyre vette a kocsiszínt. Pillantása az egyik rakétán pihent meg. Vergeltungswaffe Zwei volt a hivatalos elnevezése. Kettes Számú Megtorlófegyver. A V–2. – Istenem, micsoda szépség! Persze már mindent hallottam róluk, de még egyet sem láttam. Nagyon szeretném megnézni ezt az indítást. Nem bánja?
– Dehogyis. – Graf az ajtó mellett sorakozó akasztókról levette a kalapját, a sálját és az esőkabátját.
A tenger felől esőt fújt a szél, és végigverte az elhagyatott szállodák közt húzódó mellékutcákon. A móló az előző évben leégett. Megfeketedett vastraverzei úgy nyúltak ki a fehérsipkásan hömpölygő hullámok fölé, mint valami hajóroncs árbócai. A strandot szögesdróttal és tankcsapdákkal szórták tele. A vasútállomás előtt néhány háború előtti, viharvert idegenforgalmi plakát két elegáns, labdázó hölgyet ábrázolt csíkos fürdődresszben és harangkalapban. A helyi lakosságot elűzték. A katonákat kivéve senki sem tartózkodott a környéken, katonai teherautókon és a rakéták mozgatására használt pár traktoron kívül járművet nem lehetett látni.
Menet közben Graf elmagyarázta a rendszert. A V–2-k vasúton érkeztek a németországi gyárból, a sötétség leple alatt, hogy az ellenséges repülőgépeket elkerüljék. Szállítmányonként húsz rakéta, hetente két-három szállítmány, mind a London elleni hadjárat céljára. Ugyanennyit lőttek ki Antwerpenre is, de azokat Németországból indították. Az SS saját tevékenységet folytatott Hellendoornban. A Hágában lévő ütegek parancsot kaptak, hogy az érkezéstől számított öt napon belül lőjék ki a rakétákat.
– Miért ez a nagy sietség?
– Mert minél tovább vannak kitéve a hidegnek és a nedvességnek, annál több hiba ütközik ki rajtuk.
– Sok a meghibásodás? – Biwack egy jegyzetfüzetbe írta Graf válaszait.
– Igen, sok. Túl sok!
– Mi ennek az oka?
– A technológia forradalmi, ami azt jelenti, hogy folyamatosan finomítanunk kell. Már több mint hatvanezer módosítást hajtottunk végre a prototípuson. – Még hozzá akarta tenni, hogy az igazi csoda nem az, hogy annyi rakéta besült, hanem az, hogy egyáltalán annyi elindult. De inkább letett róla. Nem tetszett neki az a jegyzetfüzet. – Megkérdezhetem, hogy miért ír le annyi mindent? Netán jelentést készít?
– Dehogyis. Csak biztos akarok lenni benne, hogy megértem. Régóta dolgozik rakétákon?
– Tizenhat éve.
– Tizenhat éve! Így ránézésre nem tűnik lehetségesnek. Most mennyi idős?
– Harminckettő.
– Ugyanannyi, mint von Braun professzor. Gondolom, együtt voltak a kummersdorfi katonai kísérleti telepen.
Graf oldalvást rásandított. Tehát neki és von Braunnak is utánanézett.
Belényilallt a nyugtalanság.
– Úgy van.
Biwack felnevetett.
– Maguk, rakétás fickók mind olyan fiatalok!
Elhagyták a város beépített utcáit, és kiértek az erdős külvárosba. Scheveningent erdők és tavak vették körül. A háború előtt biztosan szép lehetett, gondolta Graf. A hátuk mögött egy sofőr nyomta a dudát, az út szélére kényszerítve őket. Pillanatokkal később egy szállítójármű bőgött el mellettük, hidraulikus állványán egy V–2-t szállítva – stabilizátorszárnyakkal előre, a vezetőfülkéhez legközelebb, aztán a hosszú test, végül pedig a trélerről lelógva, az orrkúp az egytonnás robbanófejjel. Közvetlen közelről álcázott tartálykocsik követték. Graf tölcsért formált a kezéből, és Biwack fülébe kiabálta, ahogy ezek egyenként elhúztak mellettük:
– Ez a metil-alkohol… a folyékony oxigén… a hidrogén-peroxid… Mind ugyanazokkal a szerelvényekkel érkezik, mint a rakéták. A kilövés helyén töltjük fel őket üzemanyaggal.
Miután a sarkon túl az utolsó szállítójármű is eltűnt, a két férfi folytatta útját. Biwack azt kérdezte:
– Nem aggódik az ellenséges bombázók miatt?
– Dehogynem, éjjel-nappal. De szerencsére még nem találtak meg bennünket. – Graf az eget pásztázta. A Wehrmacht meteorológusai szerint azon a hétvégén egy időjárási front vonult át Európa északi fele fölött. A felhők szürkék és súlyosak voltak, esőt ontottak. A RAF ebben nem fog repülni.
Ahogy mélyebben behatoltak az erdőbe, egy ellenőrző pontnál megállították őket. Az úton keresztben sorompó feküdt, mellette őrbódé. Graf bepillantott az erdőbe. A csöpögő vegetáció között kutyás őrszem mozgott egy pórázon tartott nagydarab német juhásszal. A kutya fölemelte az egyik lábát, és rámeredt. Az egyik SS-őr a vállához támasztotta a géppuskáját, és kinyújtotta a kezét.
Graf akárhányszor vett részt indításon, az őrszemek szemlátomást mindig azzal szórakoztatták magukat, hogy úgy tettek, mintha még sosem látták volna. A belső zsebébe nyúlt a tárcájáért, kinyitotta, és előhúzta az igazolványát. Vele együtt egy kis fénykép is kicsúszott, és átlibegett az úton. Mielőtt megmozdulhatott volna, Biwack máris lehajolt, hogy fölvegye. Rápillantott, és elmosolyodott.
– Ő a felesége?
– Nem. – Grafnak nem tetszett, hogy az SS emberének kezében látja. – A barátnőm volt.
– Volt? – Biwack egy temetkezési vállalkozó hivatásszerűen együttérző arckifejezését öltötte magára. – Sajnálom. – Visszaadta a fényképet. Graf óvatosan visszatette a tárcájába. Látta Biwackon, hogy részletesebb magyarázatra vár, de nem akarta megadni neki. A sorompó fölemelkedett.
Az előttük húzódó, kétoldalt fákkal telizsúfolt út a maga cikornyás utcai lámpáival valamikor sétatér vagy kerékpárút volt, most viszont álcaháló díszítette a fejük fölött. Először kihaltnak látszott. De ahogy mélyebbre hatoltak, nyilvánvalóvá vált, hogy a jobbra-balra elágazó ösvények mentén az erdő az ezred fő tevékenységét rejti – raktársátrak, kísérleti sátrak, rengeteg jármű, tucatnyi ponyvába bugyolált, a fák alá rejtett rakéta. Kiáltások hangját és a generátorok meg a járó motorok zakatolását vitte a nyirkos szél. Biwack megállt kérdezősködni, és türelmetlenségében most nagy léptekkel nyomult előre. Tőlük balra elmaradt a szárazföld. Egy tó csillogott át az ágakon, fakón, mint az ón, benne sziget és egy díszes csónakház. Ahogy nagy ívben bekanyarodtak, Graf fölemelt kézzel jelezte, hogy álljanak meg.
Tőlük kétszáz méternyire, a sétány közepén, a kusza zöld-barna álcázás miatt eleinte alig kivehetően egy V–2 meredt az égre az indítóasztalon egymagában, egy acélárbócot leszámítva, amelyhez elektromos kábellel csatlakoztatták. Körülötte semmi sem mozdult. A folyékonyoxigén-tartálya fölött vékony sugárban pára áramlott ki belőle hangtalanul, és kicsapódott a ködös levegőben, akár a kilélegzett levegő.
Olyan volt, mintha valami hatalmas és fenséges állatra bukkantak volna a vadonban.
Biwack ösztönösen lehalkította a hangját, és csöndesen így szólt:
– Nem tudunk közelebb menni?
– Csak ebből a távolságból biztonságos. – Graf odamutatott. – Látja, hogy a kiszolgáló járművek is visszahúzódtak? Ez azt jelenti, hogy az indítószemélyzet már az árokban van. – Az esőkabátja zsebéből előhúzta a fülvédőjét. – Ezt tegye föl.
– És magával mi lesz?
– Én megleszek.
Biwack elhessegette a fülvédőt.
– Akkor én is.
Elektromos kürt harsant. Egy felriasztott szárnyasvad – igazi túlélő lehet, gondolta Graf, mivel a katonák előszeretettel lövöldöztek rájuk, hogy a fejadagjukat kiegészítsék – vergődött ki az aljnövényzetből, és esetlenül fölrepült. Miközben szárnyával zajosan csapkodva végiglibegett az úton, rémült, rekedtes rikoltása a kürt hangját visszhangozta.
– Üresen négy tonnát nyom a kicsike, üzemanyaggal feltöltve tizenkét és felet – mondta Graf. – Gyújtáskor az üzemanyagot a gravitáció táplálja be. Az nyolctonnányi tolóerőt biztosít… ami még mindig nem éri el a rakéta súlyát.
Egy hang szólalt meg hangszórón keresztül:
– Tíz… kilenc… nyolc…
A rakéta aljából élénken, mint szentjánosbogarak a sötétben, szikrák kezdtek el zuhogni. Ezek hirtelen vakító narancssárga lángsugárrá egyesültek. Levél, gally, törmelék és por örvénylett a levegőben, majd az egész átrepült a tisztás fölött. Graf megfordult, és odaüvöltött Biwacknak:
– Most beindul a turbószivattytú, a tolóerő megnő huszonöt…
– …három… kettő… egy!
Utolsó szavai belevesztek az éles hangú, fülrepesztő bömbölésbe. A fülére tapasztotta a tenyerét. Levált a köldökkábel. A turbószivattyú által az égéstérbe nyomott és hét másodpercenként egytonnás mennyiségben elégő alkohol és folyékony oxigén keveréke – a peenemündeiek szerint – a leghangosabb zajt keltette, amit ember valaha is produkált a föld kerekén. Grafnak mintha az egész teste beleremegett volna a rázkódásba. Forró levegő csapta meg az arcát. A környező fák pompásan festettek a ragyogásban.
Mint a startpisztoly eldördülése után a másodperc töredékéig még a rajtkövön egyensúlyozó gyorsúszó, a V–2 először megtorpanni látszott, majd hirtelen egyenesen felszökkent, egy tizenöt méteres tűzsugarat meglovagolva. Az égből mennydörgésszerű robajlás hömpölygött végig az erdőn. Graf a nyakát nyújtogatta, hogy követni tudja a pályáját, közben fejben számolt és imádkozott, nehogy felrobbanjon. Egy másodperc… két másodperc… három másodperc… Pontosan négy másodpercnyi repülés után az egyik vezérlőrekeszben aktiválódott egy időkapcsoló, és a V–2, már kétezer méteres magasságban, elkezdett megdőlni negyvenhét fokos szögbe. Graf mindig is bánta ennek a manővernek a szükségességét. Álmaiban a kicsike függőlegesen emelkedett a csillagok felé. Utoljára még megpillantotta a kiáramló vörös égésterméket, majd a rakéta London felé beleveszett az alacsonyan álló felhőkbe.
Lehanyatlott a keze. Az erdő újra elcsöndesedett. A V–2 egyetlen maradványa egy távoli zümmögés volt, és nagyon hamar az is elhallgatott. Aztán már csak madárcsicsergés maradt, és az eső dobolása a fákon. A tüzelőszakasz tagjai kezdtek kikászálódni az árokból, és megindultak az indítóasztal felé. Két azbesztruhát viselő ember mereven mozgott, akár a mélytengeri búvárok.
Biwack lassan elvette a kezét a fülétől. Az arca kipirult, a szeme természetellenesen csillogott. A nemzetiszocialista oktatótiszt aznap délelőtt először mintha képtelen lett volna megszólalni.
