"Pető Péter új regénye, a #halálka hírekből indul ki, bátran lép ki a saját buborékjából, hogy olyan fikcióvá váljon, ami rólunk és a magyar élethelyzetekről mesél, arról a világról, amiben soha nem lehetünk főszereplők" - írtuk a hét könyve kritikánkban. A #halálka a mikrotörténetekben lévő drámákat, a gyorsan, ám részletekkel bemutatott kolorlokálokat, a megtört szereplők megértését, a lendületes elbeszélést viszi tovább a Leshatárból, viszont emelte a tétet: Pető dupla vagy semmit játszik. Dupláz, mert két újsághírből két életutat mutat be, amelyek át-átszövik egymást, sőt azért is dupláz, mert a regény szereplőinek társadalmi beágyazottsága sokkal szélesebb fesztávú történet elmesélését teszi lehetővé.
Pető új könyvében egyebek mellett arra keresi a választ, vajon lehet-e két újsághírből regényt írni. Hiszen elvileg mindenből lehet, miért ne lehetne újsághírregényt csinálni, ha valaki kitalálja a hogyanját. Például úgy, ahogy Pető Péter kezdett el nyomozni új regényében. Természetesen nemcsak e két férfi sorsa, még csak nem is tragikus haláluk érdekli őt íróként, hanem annak a mai Magyarországnak "levegőtlen prése", ahol a fent és lent világa más-más módon, de egyként rosszul érzi magát. A félreértésektől, az oda nem figyeléstől, vagy épp a szolidaritás hiányától.
Pető Péter: #halálka (részlet)
Azt írták az újságok
Bulikából ugrott a halálba a csúcsmenedzser
Szörnyethalt G. Patrik (41), aki – rendőrségi forrásaink szerint – tudatmódosító szerek hatása alatt ugrott le az egyik Andrássy úti épület tetejéről. Az exkluzív budapesti szórakozóhelyen mulatozó menedzser – szemtanúk szerint – néhány pillanattal az eset előtt még egy föltűnően dekoratív, fiatal, barna hajú lánnyal készített szelfit a korlátnál. Munkatársunknak sikerült szóra bírnia az egyik pultost, aki elárulta: G. Patrik halála előtt vodka-szódát rendelt, méghozzá Kauffman vodkából, amelyből 4 centiliter 2700 forintba kerül a fővárosi elit kedvelt szórakozóhelyeként számon tartott vendéglátóipari egységben. A középkorú, barna bőrű férfi a lapunk birtokába került rendőrségi feljegyzés szerint kokaint is fogyaszthatott az este folyamán. A körülötte állók egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy hirtelen átlép a korláton, és azt kiáltja: „Valaki kattintson le, basszátok meg!”, majd a mélybe veti magát. A nagy autó-alkatrészgyártó cég termékfejlesztési igazgatójaként dolgozó férfi a helyszínen életét veszítette. A tragédia után érdeklődtünk a vállalatnál a kollégájukkal történtekről, ám senki nem kívánt nyilatkozni. A drámai esemény legmegrázóbb részlete, hogy az áldozat a tragédia előtt néhány perccel közzétett egy képet az Instagram-profilján. A fotón a 19 esztendős H. Lucát öleli át. A fiatal nő korábban Az Év Feneke-vetélkedő győztese volt, több magazin címlapján is feltűnt már. G. Patrik a következő tagekkel látta el bejegyzését: #életke, #bulika, #party, #halálka. (Jónás Anna, Színes Élet)
Gázolás Borsodban
Gázolt a vonat Mezőkövesdnél: a Miskolcról Budapestre tartó gyorsvonat elütötte T. Gábort (41), aki a helyszínen meghalt. Úgy tudjuk, a férfi öngyilkossági szándékkal feküdt a sínre. A rendőrség közigazgatási eljárás keretében vizsgálja az esetet. (Magyar Távirati Iroda)
#12.
Nem akarok olyan világban élni, ahol nem szop le az év segge, ha arra kérem. Szerencsére nem is kell, mivel pár hónapja felszedtem Lucát, a fenék-szépségverseny idei győztesét. Készséges, mint egy iPhone-alkalmazás, egyszerű, mint a kaparós sorsjegy. Ennek rengeteg előnye van. Például az, hogy nem kérdez semmit, de mindent megcsinál, amit mondok neki.
Nem dumál az eurózónáról, nem érdeklődik a nyugdíjrendszer strukturális problémáiról és a munkámról. És ami a legfontosabb: nem feszeget morális problémákat, azaz nem kezdeményez végtelen vitákat abortuszról, eutanáziáról, meg arról, járnak-e emberi jogok a majmoknak.
Ez a tisztességes viselkedés. Különös tekintettel arra, hogy úgysem értene az egészből egy szót sem. És ő mellméretben és seggformálásban érdemeket szerzett kolléganőivel szemben legalább nem játssza el, hogy nyomon követi, éppen melyik uniós ország nem teljesíti a maastrichti kritériumokat. Nem vesz fel jelmezt, elég neki, hogy eltartod. Azt sem várja el, hogy tereferélj vele divatos témákról, jelenj meg vele színházban, hogy be tudjon csekkolni Facebookon, mert épp trendi a kultúra. Mert mostanában több lájkot hoz a Művészetek Palotájában rendezett gasztrojazz-est, mint a Szeparé Bisztró koktélpartija. Luca ilyen szempontból makulátlan, még akkor is, ha csak azért nem érdeklődik Franciaország GDP-je felől, mert nem tudja, hogy Franciaországnak van GDP-je. Mindegy is, miért van így. Főként ilyenkor, amikor térdel előttem, néz rám a gyönyörű barna szemeivel, a szája meg ki van tömve a farkammal. Ez nem csupán a pillanatnyi élvezet miatt optimális állapot, hanem azért is, mert ilyenkor nem tud szólni, hogy Paaaaatriiiiik. A nyávogós hangjától azonnal felmegy a vérnyomásom. Pedig ennyit illene elviselnem, mert lényegében annyit vagyunk kettesben, amennyit kúrunk. Most mindjárt végez odalent, lezuhanyozunk, aztán húzunk az Uradalom Mulatóba. A többiek már ott lesznek. Piálunk, lehet, hogy kokózunk is egy kicsit. Aztán megölöm magam. Mert nem tudok holnap reggel felkelni, szépen felöltözni, megborotválkozni, parfümöt választani, narancsot facsarni, bemenni a gyárba, Excel-táblába gyűrt jelentéseket olvasni, kockafejű mérnököket hallgatni. Nincs annál rosszabb, mint ezekkel a figurákkal konzultálni reggelente. Arról, mi van a féktárcsával. Létezik ember, akit érdekel, mi van a féktárcsával? Amikor a beszámolókat hallgatom, általában Luca gyönyörű fenekére gondolok. Amúgy azért kell teljes érdektelenségük ellenére meghallgatnom a beszámolókat, mert ha figyelmesen meghallgatom őket, akkor én maradok a termékfejlesztési igazgató. Ha pedig én maradok a termékfejlesztési igazgató, akkor nekem utalják át minden hónap utolsó munkanapján a nettó másfél milliót. A mai napig libabőrös leszek az izgatottságtól, amikor pittyeg a telefonom, jelzi az érkező sms-t, ránézek a kijelzőre, és az áll rajta: Munkabér-átutalás: 1 513 322, - HUF. Ha ezt az összeget nekem utalják át minden hónapban, akkor nekem marad penthouse-lakásom, céges BMW-m. Ha nekem van ilyen kéróm és kocsim, akkor engem elégítenek ki a legjobb csajok. Végső soron ezért hallgattam meg reggelente, mi van a féktárcsával. Figyelnem már régen nem kellett a tudósításokra, Balázska mindent megcsinált. Őt neveztem ki osztályvezetőnek, amikor még gyakorlata sem volt. Ezért fújnak rám a beosztott mérnökök, és terjesztenek rólam végtelen mennyiségű szemétséget. Feljelentettek már a vezérigazgatónál névtelen levélben, aláíratlan újságcikkel és kamu Facebook-profilról a cég oldalának üzenőfalára küldött üzenettel egyaránt. Drogozással, munkakerüléssel is vádoltak. Természetesen senki nem hitt nekik, hiszen igazuk volt. Ez már csak így működik, mióta világ a világ. A vezérigazgatót tökéletesen hidegen hagyják a szervezeti viszonyok, a bónuszát az eredmények alapján kapja, amit viszont hozunk, mert Balázska tökéletesen csinálja meg a munkát helyettem. A szakszervezetisekre kiemelt figyelmet fordítok, olykor vacsorameghívás, máskor apró ajándék, jutalom, ami viszont a legjobban bejön, a gyerekük számára kialkudott egyetemi hely, ösztöndíj. Ha az megvan, nincs többé semmi, amivel neked jöhetnének, érintetlen maradsz örökre, darabra vetted meg őket. Egy-két romantikus alkat persze mindig marad, őket el kell nevezni őrülteknek, aztán nagyon fontos higgadtan beszélni, amikor kiabálnak. A misszió máris teljesítve, nincs olyan munkaköri kihágás, aminek következménye lehetne.
Az egész rendszer a látszatra épül. Ez egy multinacionális vállalat, amelyik irdatlan adókedvezményt kap, hogy itt termeljen.
Ezért ide is koncentrálja termelését, az agy persze Németországban van, hiába iparkodnak szerencsétlen indiai mérnökök, sose jön majd el a vállalat otthonról, mert ha így tenne, a kancellár fogná, és minimum börtönbe küldené az igazgatóság összes tagját. Minthogy a fejlesztés tökéletes, a gyártást igazából csak elrontani lehet, ha nem vagy totálisan alkalmatlan idióta, az idők végeztéig működtetheted a bizniszt. Lényegében adózás nélkül, alacsony fizetéssel lehet itt nálunk is üzemelni. A cég tudna persze olcsóbban is termelni máshol, de minek, amikor ezért cserébe itt politikai célok elérését is szolgálhatja, a német kancellár örül, hogy a magyar GDP-t akkor fojtja meg, amikor akarja. Hiszen csak megkéri a két itteni autógyárát, hogy tartson kéthetes nyári szünetet, máris akkora pofont kapunk, hogy Borsod megye leszédül a térképről. Lehetetlen megbukni ebben a kapitalizmusban, az elég nagyra nőtt cégeknek nincs kockázat a termelő iparban, még versenyt sem rendeznek. A magyar állam amúgy is nagyot megy, nemrég a németek bedobták, hogy arrébb teszik a gyárat, mert a munkáltatói költségeik irtózatosan magasak, nem tudnak versenyképesek maradni, mivel egyre többet kell fizetni a melósoknak. Fejleszteniük kellene, de nincs forrás új csarnokra, nem tudják felhúzni az épületet, a büdzsé ki van feszítve az óriási munkásbérek miatt. Nincs mese, olcsóbb helyen kell letenniük az új részleget, Burundiban vagy Kambodzsában vagy Venezuelában. A fejlesztési minisztériumban megremegtek, kitaláltak egy programot. Ezt nem hittem el, úgy nevezték, hogy Állami Csarnoképítési Program, azaz ÁCSP. Az állam, ugye, az uniós szabályok miatt nem támogathat közvetlenül piaci szereplőket, mert úgymond torzítaná a versenyt. Erre a szakértők nekiültek, és összerakták ezt a koncepciót. A lényeg, hogy az állam ipari parkokba épít csarnokokat, egyenként több milliárd forintért, majd megpályáztatja a működtetésüket, így aztán a cégek lényegében nagy befektetés nélkül jutnak új üzemhez. Hihetetlen volt a buli, az állami beruházásoknál, ugye, nem számít a pénz, megépültek a világ legdrágább üzemi csarnokai. A gyerek, aki a gödöllői csarnokban csinálta a villanyszerelést, azt mondta, megkeresték, hogy legyen alvállalkozó, cserébe három villát kellett totálisan kiglancolnia Budán. Úgy mesélte, az egyik kastély budijába villanydiszkót rendeltek, szarásnál bekapcsolt a zene, érzékelő volt a csészében, amikor zúdult a cucc, akkor indult a muzsika, amihez fénydiszkót csináltak. Minél több esett a csészébe, úgy keményített a dj-szoftver, alapadagnál ment Robbie Williamstől a She’s the one, ha nagy volt az ürítés, következett a Foo Fighters The Pretender-e. Szóval a csávó megcsinálta a három luxusmelót, budis fénydiszkóval meg kutyaólba telepített fényjátékkal, cserébe az egész csarnokba ő vitt mindent. Az életére esküdött meg nekem, hogy ilyen drágán villanykörtét még sohasem adott el. Tehát ilyen kis mini bulikkal, eszetlen pénzen felhúzták a csarnokot. Az volt a duma, hogy megpályáztatják, majd a legjobb ajánlatot adó cég használhatja a létesítményt. Kezdjük azzal, hogy konkrétan a gyárunk telkének a végébe építették, pont oda, ahová mi is terveztük.
Aztán már a tervezésnél meetingekre kellett járnom, hogy mit, hogyan akarunk, mit, hova tegyenek. Mindenki tudta, hogy nekünk épül a csarnok, de az EU meg a sajtó miatt végig kellett játszani mindent.
Azért tréfa az egész, mert aki belépett az épületbe, pontosan tudta, hogy mindenre alkalmatlan azon kívül, hogy nekünk készüljenek benne alkatrészek, például féktárcsák. A vezérigazgatóm okos ember, állandóan azt ismételgette, amikor valami hasonló trükköt csináltunk, hogy ez a rend, hiszen már régen kiderült, úgysem tudjuk az igazságig keresztülélni magunkat. Ennek szellemében nyomtam én is a melót. De hogy igazán jól éljek a rendszerben, ahhoz tényleg nélkülözhetetlen volt Balázska. Amikor felvettem, a góré azt mondta, ha bukik, takarodok vele én is. De tudtam, hogy a csávó rendben lesz. A pécsi egyetemen adtam elő a végzősöknek. Láttam azt a sok üres tekintetet, egy kazal csávó másnapos volt, az egyiknek konkrétan le volt hányva a pulóvere, egyenesen a pult mellől szédeleghetett be a terembe. Olyan cefreszaga volt, hogy egy szeszfőzdében gondolkodás nélkül bepalackozták volna. Balázs az első sorban ült, figyelt azzal a meglepett kölyökkutya-tekintetével. Nagyon ritka, ha valakit érdekel az a sok baromság, amit egy díszpéldánynak beküldött cégvezető nyom le random egyetemi előadáson. Amikor vége lett a szeánsznak, megkérdeztem, van-e kedve eljönni Gödöllőre, megnézni a gyárat. Azt mondta, a jövő hónapban szívesen jön, de most nincs pénze. Tudtam, hogy megtaláltam az emberem. Amint visszaértem melóba, kértem Erikát, a titkárnőmet, hogy kérje el a srác címét, aztán küldjön neki egy retúr Intercity-jegyet. Hamarosan körbe is vezethettem a sorok mellett, csillogott a szeme, amikor felajánlottam neki, hogy amint leteszi az államvizsgáját, kezdhet is nálunk, és ha a három hónapos próbaidőn bizonyít, osztályvezetői állást kínálok neki. Sokat kockáztattam, de tudtam, hogy sokat nyerhetek is. A munka nem annyira bonyolult, és ha van egy végsőkig, és azon túl még sokáig hűséges munkatársam, lényegében felszabadulok. Kierőszakoltam neki egy nettó félmilliós állást. Sokkot kapott, amikor átadtam neki a munkaszerződése tervezetét. Nem csoda, a szülei négy műszakban tolták egy baranyai tévégyárban. Négy műszakban tekernek száztízezerért. Ez a legnagyobb vívmánya a haladásnak: a rendszer úgy működik, hogy a pali négy napon át reggel hatkor kezdi a melót, és délután kettőig tolja. Aztán pihen egy napot. Utána négy napon át délután kettőkor kezd, este tízig marad. Aztán pihen egy napot. Aztán este tíztől nyomja reggel hatig négy napon át. Aztán pihen kettőt. És kezdi elölről. Ennél nagyobb találmány már nem kell. Ezt csinálják száztízezerért. Amikor mi bevezettük, persze, morogtak a melósok, csináltak egy szakszervezetet is, de a góré gyorsan kirúgta az egyik hangadót, a másikat meg kinevezte társadalmi kapcsolatokért felelős igazgatónak. A családosok azért még utána is pattogtak egy keveset, többen valami neten talált cikket lobogtattak, amely szerint egy ilyen struktúrában nincs meg a work-life balance. Hiszen ha egy műszakban vannak a szülők, akkor a gyerekkel nem tudnak mit kezdeni, ha meg eltérőben, akkor sohasem találkoznak. Amikor ez szóba jött, a marketinges hipszter, akit nemrég hoztunk valami ügynökségtől, benyögte, hogy így legalább nem vesznek össze. Igaza is van, ezek úgyis csak marják egymást. Mert nincs pénz, ha meg mégis van, akkor apa úgy beteker a kocsmában, hogy végül szájba hugyozza magát egy extra kör Royal vodkáért. Megfeszülnek, hogy ketten begyűjtsék a havi kettőhúszat, aztán elköltsék rezsire, bérletre meg kajára, a gyereknek meg maradjon annyi, hogy ne nézzék ki az osztálytársak. Erre Balázskának a diploma megszerzése után odatoltam félmilliót. A szolgám lett. Fogalmam sincs, mikor járt haza esténként, és mikor érkezett meg reggelente, mert bármikor megjelentem, ott volt. Tudott mindent, képtelen voltam felfogni, mikor készíti a táblázatokat, amelyekről számokat olvastam fel a vezetőségi meetingeken. Csekkolni sohasem kellett egyiket sem. Arról nem szólva, hogy mikor Prezivel csinált előadásokat, akkor nekem készített extra verziót, amelyben a tudnivalók részletesebben szerepeltek, így én nyomtam a legmenőbb cuccokat a főnöknek. Ezek az apróságok is kellettek ahhoz, hogy Luca most a makkomat nyaldossa. Az a baj ezzel a lánnyal, hogy nem engedi a videózást. Fél, hogy felteszem a netre. Pedig most nem publikálnám, azt prosztó dolognak tartom. Maximum a haveroknak küldeném el. Mondjuk, azt is minek, úgyis láttak már ilyet, ezek mintha fénymásolatok lennének. Sőt, Zsolti már meg is dugta ezt lánykát. Benne volt a zsűriben, amikor Luca megnyerte a versenyt. A kiscsaj biztosra ment, a többieknek is felajánlotta az extrát. Zsolti akkor nézte ki, mondta, hogy nekem jó lesz. Elhozta egyszer a Gróf Gourmet-ba, ahol zártkörű parti volt. Megittam vele pár vodka-szódát, aztán elhívtam a Gucciba vásárolni, azóta együtt vagyunk. Vagyis nem kavar másokkal. Közben eldurrantam. Ideje volt, már ezt is unom. Persze nem azért ugranék, mert unom, hogy Luca és Eszter és Nóra dolgozik odalent, amikor csak akarom.
Azért ugrok le a rooftopról, mert nincs mit csinálnom holnap. Elértem, amiről álmodtam.
Tehetős vagyok, oda utazom, ahová kedvem tartja, lényegében munka nélkül keresek nagyon sok pénzt, a legjobb csajokat dugom, a legmenőbb éttermekben kajálok. Ráadásul ismerek egy rakás menő arcot, lájkolják a képeimet, negyvenegy évesen nincs okom a panaszra. Feleséget nem akartam, mióta rájöttem, hogy úgysincs olyan, amilyet keresek, mert az egyetlen, akit szerettem, elhagyott, miután rájött, hogy tökéletesen üres vagyok. Hogy gyerek nem lesz, amiatt persze anyám szomorkodik, de aztán már nem fog, ha holnap megtudja, hogy végeztem magammal. Elvégre nagyobb fájdalom a fia elvesztése, mint az unoka reményének feladása. Természetesen nem írtam neki búcsúlevelet. Mit írtam volna bele? Azt, hogy uncsi volt? Viszont az Instán azért elbúcsúzom majd. Nem lehet máshogy vége, mint egy jó poszttal. Állsz a város legfaszább szórakozóhelyén, a kivilágított sugárutad fölött, melletted egy tizenkilenc éves seggmodell, aki után csorog a prolik nyála, ahogyan végigsétálsz vele az utcán, nevetgélsz, aztán átlépsz a korláton. Az #életke meg a #halálka biztosan ott lesz a tagek között. Ez az iPhone12 remek képeket csinál. Instán meglövöm, osztom Facebookon, Twitteren, Swarmon. Ha már eddig mentek a megosztások, a lényeget se hallgassuk el. Igazából csak arra lennék kíváncsi, melyik figura lájkolja. Ez az egyetlen dolog, ami miatt kár, hogy utána már nincs semmi. Megnézném a lájkolók sorát. Olyan ugyanis nincs, hogy a halált senki ne lájkolja.
XII.
Nincs hova menni. De nem érti meg. Mondhatja, hogy nem dolgozom, de akkor mondja meg, mit csináljak. Igaza volt nagyapámnak, amikor azt mondta, fiam, csak a bolondok, a szegények meg a veszettül szerelmesek nősülnek meg. Amikor hazaértem, egyből nekem rontott: „Áruld már el, miért van az, hogy az összes szomszédunk dolgozik? Hogy ezen az emeleten te vagy az egyetlen munkanélküli? Miből fizessem ki a gyerek menzáját, ha nem hozol haza pénzt? Mondj már valamit, az isten bassza meg!” Nem mondtam rá semmit. Megszoktam már, hogy Eszter üvölt velem. Ezért is undorodom tőle.
Nyolc hónapja és tizenegy napja nem nyúltam hozzá. Számolom.
Igazából csak azt szégyellem, hogy előtte lefeküdtem vele. Mostanában már csak dagad és ordibál. Úgy csinál, mintha nem akarnék dolgozni. Mintha nem enne meg a szégyen, hogy a gyerek nem tudott elmenni osztálykirándulásra. De úgy számolom, már minden üzembe beadtam a jelentkezésem, és sehová sem kellek. Ha meg esetleg ki is maradt volna valamelyik, akkor is jó tudni, hogy onnan meg nem hívtak, nem kerestek. Inkább hoznak cigányokat, szlovákokat, lassan nyomorult afgánokat is, mindenféle idegent, belőlem viszont nem kérnek. Volt az a szakszervezetis balhém, el kellett jönnöm a cégtől, mert harcoltam, azóta nincs reményem sehol. Néha úgy érzem, kár volt ugrálni. Most már Béci, a megmaradt barátom is azt mondja, nincs mire várni, menjek el Londonba. Repülőjegyre adna is pénzt, de nem beszélek angolul. Nem tudnám megtanulni sem, negyenegy vagyok, nem fog már úgy az agyam, mint a fiataloké. Eszter persze egyfolytában azt ismételgeti, hogy én már biztosan az iskolában is tudtam, hogy semmirekellő akarok lenni, azért nem figyeltem. Magyarázhatom neki, hogy a szakközépben nem tanítottak nekünk normálisan angolt, nem érdekli. Semmi más nem érdekli, csak hogy veszekedhessen. Nemrég sajnos le is kevertem neki egyet. Pedig az élő istenre eszküszöm, sohasem akartam nőt megütni, soha az életben, de akkor már nem bírtam magammal.
A kisszobából átmentem a nagyba, odajött utánam, a nagyból bementem a konyhába, oda is utánam jött. Leültem a hűtővel szemben, csak bámultam.
Csupán néztem akkor is, amikor azt üvöltötte, nem szeretem a gyerekemet, másnak a szíve szakadna meg, ha nem tudná kifizetni a kirándulását, én meg csak kussolok, nézek ki a fejemből, le se szarom, mi történik. A következő emlékképem már az, hogy állok fölötte, a hűtő ajtaja nyitva, őt meg rázza a zokogás. Nem sokáig néztem, lementem inkább a Randevúba. Volt még egy ezresem, elittam. Két kanyar sör, egy unikum. Arra volt elég. Utána visszamentem. Gyűlölet volt Eszter szemében. Úgy hiszem, gyűlölet volt. Sosem láttam korábban a szemében azt, amit akkor, és annyit már tudtam az életből, hogy csak a gyűlöletnek lehet ilyen ereje. Ez az ütés nem sokkal azután történt, hogy kirúgtak a gyárból. Vagy másfél évtizedet húztam le ott. Mindig mentem, ha kellett, táppénzen sohasem voltam. Az igazgatók közben váltották egymást. Mikor jött az a kis nyikhaj, már sejtettem, hogy baj lesz. A bemutatásakor megígérte, hogy ez lesz az ország legmodernebb gyára. Az is lett. Vettek robotokat, az egyik részlegen harminc ember helyett maradt négy. Harminc helyett négy. A fölösleget kirúgták, engem is. Azt hittem, belepusztulok a fájdalomba. Igaz, várható volt, hogy kitesznek. Az új főnök érkezése után hamarosan megjelent pár szűk zakós, borostás gyerek a gyárban, tudtam, hogy azért jöttek, mert nagy változások következnek, és azt is tudtam, mindig a melósok szívják meg, ha ilyen feszesinges gumipalik sétálgatnak az üzemben. Akkor alapítottuk meg a szakszervezetet, addig a mi multinknál ilyen nem volt. Rávettem a többieket, hogy csináljuk meg, mert különben végünk lesz. A cégnél tajtékoztak, hogy itt márpedig szakszervezet nem lesz, a vállalat mindent megad a dolgozóinak, már a feltételezés is sértő, hogy nem a melósok nekik a legfontosabbak, az operatív igazgató, akit szívből gyűlöltem, egyenesen interjút adott a kommunikációs igazgatónak, benne volt az üzemi lapban. Képes volt azt állítani, hogy minden éjszaka arról álmodik, melós lesz végre, ott áll a szalag mellett, a társa szemébe néz minden munkafolyamatnál, ha tehetné, műszak után lemenne mindig kicsit a szalaghoz, legalább tíz percre, hogy jobb legyen neki is, hogy végre munkásként mehessen haza, hogy embernek érezze magát. Tényleg majd belepusztul, hogy igazgatónak kell lennie. Fáj neki, mikor tárgyalásra siet, ahelyett, hogy várná a buszt a műszak végén. Először nem hittem el, hogy nem csak viccelnek. A mai világban küldözgetnek már mindent az emberek, képeket, nótákat, nagyon sok a hamisítvány köztük. De ez nem az volt, biztos, mert a faliújságra is kitették.
Az egészet kitapétázták, még azt is, hogy azt mondja, az irodájában betiltotta a profit szót, mert az neki nem számít, csak a munkakörülmények. Tényleg úgy éreztem, meghibbantam.
A kollégáim ugyanis azt suttogták, ilyen főnökeink még nem voltak, akik így kiállnak értünk, nem azt szajkózzák, amit a cég akar, a tőkések. Próbáltam őket győzködni, hogy ezt csak mondják, ezt csak hazudják, közben leépítés készül, nem hittek nekem. A szakszervezetbe is csak kevesen léptek be, üzentek is persze a főnökök, hogy nem jár jól, aki csatlakozik. Győzködött Hordós is, aki régen a haverunk volt, aztán főnöknek állt. Utána próbáltak megvenni, odasomfordált hozzám Dvorák műszakvezető, elmondta, úgy tudja, feljebb lép, megkérték, hogy keressen a saját helyére valakit, majdnem háromszázezer a nettója, azt akár én is megkaphatom, csak éppen szakszervezetisnek nem tudják adni a munkát, elvégre hogyan léptethetnének elő valakit, aki szerint nem a munkások érdekeit nézik a vezetők. Elküldtem a picsába. Mondtam neki, hogy üzenem a nagyfejűeknek, el nem törik a gerincemet. Nem sokkal később lettem munkanélküli. Hiába adtam be több gyárba a papírokat, nem kellettem sehova, egy negyvenegy éves melós pedig még elmehetne sokfelé, de utánam nyúltak, szóltak, hogy balhés vagyok, szakszervetiztem, nem is vettek fel sehova, esküszöm, utánam nyúltak, tehetetlen voltam, mindent elkövettem, hogy dolgozhassak, de senki nem akart segíteni, legfeljebb úgy tettek, mintha akarnának. A végkielégítésem kitartott egy darabig, de az is úgy, hogy akkor már vigyázni kellett minden forintra. Aztán nem maradt más, elmentem közmunkára. Éhbér volt, de több, mint a semmi. A gyerekem nagyon szégyellte, egyszer az osztályával ott sétáltak el mellettünk, rajtam volt a sárga mellény, dologtalan cigányokkal voltam kirendelve kapirgálni a virágágyást. Sohasem felejtem el, a Petőfi utcában történt, a sarkon, szemben a Perec Pékséggel, meg voltam görbülve, húzogattam a gazt a petúniák közül. Ahogy felnéztem, még éppen láttam, hogy a fiam elkapja a tekintetét.
Sokszor álmodtam később azzal a pillanattal, ahogyan az ő szégyengazdag szeme és az én reményszegény szemem egy másodpercre még összeér, a fejét meg már kapja el. Sosem bántotta még addig semmi így a szívemet, mint amikor Barnus, a kicsi fiam nem nézett rám az osztálytársai előtt.
Amikor hazajött az iskolából, úgy tett, mintha semmi nem történt volna, mintha észre sem vett volna. Nem mertem szóba hozni én sem az ügyet, nem tudtam, használna-e. Nemsokára már elő sem fordulhatott, hogy a városban valaki meglát, mert beszüntették a közmunkát. Azaz változtattak a szabályokon, az önkormányzatok már kevesebb pénzt kaptak rá, és inkább annak adták a munkát, akinek több gyereke van. A cigányok mehettek csak, ők csinálják sorban a purdékat, nem számít nekik semmi, teleszülik a várost. A lakáshitelünket most már hat hónapja nem fizetjük. Eszter tanári fizetése még csak-csak elmegy, de nem elég a családnak meg a kölcsönre egyszerre. Nemsokára jön is a bank, aztán kitesz minket innen. Voltam bent, elmondtam, hogy nincs munkám, de keresek, vittem a papírokat, magyaráztam nekik, hogy sok helyre jelentkeztem, kértem tőlük, várjanak, de egyre csak a szerződést mutogatták, a különleges feltételeket, az apró betűs részt. Könyörögtem nekik, hogy higgyék el, szívesen fizetnék, hajtogattam, hogy törleszteni akarok, de nincs miből. Megértően hallgattak, aztán mondták, hogy köszönjük, Tószegi úr, hamarosan értesítjük arról, meddig maradhatnak a házban. Akkor döntöttem el, hogy megölöm magam. Csak terhére vagyok a családomnak, miközben a gyerekem szégyell, a feleségem gyűlöl, senki nem szeret, a Bécin kívül nem maradt barátom sem, mind otthagyott, csak mert már nem volt munkám, mikor bajba kerültem, már nem érdekeltem őket. Ha végre nem leszek, Eszter talán talál valakit, aki be tud segíteni. Elválni úgysem tudok, mert egyedül lehetetlen albérletet fizetni, meg mellé gyerektartást, hajléktalannak meg minek menjek el. És a hitel még úgyis itt maradna. Nem érdekel már az egész. Barnusnak is jobb lesz, ha nem lesz már a nyomorult apja, akire még odanéznie is fáj. A félárvákat talán jobban is támogatják. A gyár, persze, úgysem ad már nekik semmit, hiszen nem dolgozom ott. Húsz év mit számít nekik, nyilván egy voltam a kétezerből. Meg amúgy is szarnak mindenre, amit érezni lehet. Gép kell ezeknek, nem ember.
