Daniel Katz finn író egy család három nemzedékéről mesél, akik a háború árnyékában sem veszítik el a reményt. A cári Oroszország egyik apró falujában kezdődik a történet, ahonnan Benno, a nagyapa, a kronstadti katonaiskolába kerül. A mindössze 150 cm-es katona levelezés útján ismerkedik meg nagytermetű menyasszonyával, majd a családtörténet folytatódik a gyerekei és az unokái életének eseményeivel. A könyv egy vicces történelemlecke, pedig átrobog rajta a 20. század első felének nem éppen szívderítő finn–orosz történelme. Katz elmeséli, hogyan menti ki a tábori kórházból az életrevaló nagymama a véletlenül támadást fújó kornétás férjét, és hogyan veszekednek a menekülésen gondolkodó zsidó család nőtagjai azon, hogy milyen használati tárgyakat lehet elcsomagolni az útra. Olvass bele!
Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba (részlet)
Fordította: Gombár Endre
Családi esemény
Benno nagyapám jobb kezének mutatóujja megúszta az orosz–japán háborút, melyben az öreg nem vett részt;
épen maradt az első világháború megpróbáltatásai közepette, noha abban már részt vett, és meg is sebesült teste más részén, de a második világháború alatt már görcsbe rándult és megmerevedett, ha nem is a fronton, hiszen Benno katonai szolgálatra már túlságosan öreg volt, hanem más körülmények között.
Öcsém, Andrej, az idő tájt nyolcnapos volt, és közel öt kiló. A finn hadsereg átlépte a keleti határt, és lassan botorkált előre a távolban rejtező Urál felé. Csodálkoztak, hogy a vienakaréliaiak egyáltalán nem vágtak barátságos képet a dologhoz. Az elfoglalt Petroszkojban Tanner-alapítványt létesítettek, a béke híveit börtönökbe csukták.
Nagyapa otthonában összegyűltek a rokonok és ismerősök. Apám, aki hadnagy volt, Andrej világra jötte alkalmából szabadságot kapott, amiért hálás is volt Andrejnak.
– Hát megszülettél, fiam? Legyen a neved Andrej! – mondta apám, és ujjával megcsiklandozta öcsém hasát. – Nem lett volna okosabb megvárnod, míg a háború véget ér? Még három év, míg megkötik a békét.
Mindenki ámuldozott, hogy Andrej milyen szakasztott apja. A nők gügyögtek és cuppantgattak neki, miközben Benno elégedetten mormogott. Aztán anyám átvitte Andrejt a szomszéd szobába. Levetkőztették, kövér lábacskáit egymáshoz kötözték, és hátára fektették egy jókora párnára. Az volt a szándékuk, hogy körülmetélik. Egyik nagynéném ápolónő volt. Ő sürgött-forgott Andrej körül, sterilizálta a késeket, ollókat, tűket.
Benno megborzongott. Félrehúzta a nagynénit, és odasúgta neki:
– Mi az ördögnek ilyet csinálni, mikor dühöng a háború? Hát nem elég, hogy a fronton is, meg a bombázással is gyötrik és kínozzák az embereket?
– Nem elég – sziszegte a rátarti néni –, mindig is így csinálták, akár volt háború, akár nem. Nyolcnapos korában a fiút körül kell metélni, hacsak nem beteg, vagy túlságosan gyenge. Ez meg erős és egészséges, akár egy kozák. Arról nem is beszélve, hogy nyolcnapos korában aligha fog fájdalmat érezni. Ha sír, az csak attól van, hogy megijed.
– Könnyen beszélsz – suttogta Benno rekedten –, rajtad nem volt semmi levágnivaló. Honnan tudod, hogy fáj-e vagy nem?
– Mért, hát te talán tudod? Neked például fájt? – kérdezte a néni gúnyosan.
– Nem tudom, nem emlékszem rá – ismerte el Benno.
– Menj már az útból! Csak akkor gyere ide, ha szükség lesz rád – mordult rá a néni, és csipeszekkel kiemelte a szikét a forró vízből. Benno rápillantott a szikére, és felmerültek benne az első világháborúból a vityebszki fronton vívott csata emlékei. A néni kontyot hordott, a konty tetején pedig kikeményített hófehér főnővéri fityula libegett.
Apánk a konyhában ült, egy kupicából pálinkát, egy bögréből kávét ivott, felváltva:
egy korty kávé, egy korty pálinka… A maga részéről a körülmetélés mellett volt, merthogy az elősegíti a tisztálkodást, másrészt szabadságot szerzett neki, személyesen azonban nem akart részt venni a szertartáson.
– Csinálják csak a ceremóniájukat nélkülem! Imádkozzanak helyettem is. Olvassák fel a varázsigéiket egyedül. Engem nem érdekel ez a hókuszpókusz.
– Nem meri végignézni, hogy a fiát megmetélik. Fél, hogy nem bírná ki – magyarázta apám önfejű fivére, Jack Chava húgának, aki rábólintott, és hozzátette:
– Inába szállt a hadnagynak a bátorsága.
A hitközségben a kántor, a sakter és a körülmetélő feladatát egy Telefojanszki nevű férfi látta el. Hosszú, fényes szakálla volt, és bársonyos baritonja. A háború után szélsebesen elviharzott az Egyesült Államokba, ahová a zsinagógából magával vitt négy ezüst és egy arany gyertyatartót. Attól tartott, úgymond, hogy az oroszok bejönnek és elviszik, ezért inkább maga akarta biztonságba helyezni őket.
Benno félrehúzta Telefojanszkit, és suttogva megkérdezte tőle:
– Megharagudnék Ábrahám, Izsák és Jákob istene, ha ezt a ceremóniát egy megfelelőbb időpontra halasztanánk?
– Hogyhogy? Mért ne lehetne most megejteni? Talán beteg a fiú?
– Nem a fiú, az idő beteg. Szerintem várni kellene, míg a dolgok rendbe jönnek. Várjuk meg a békét.
– Semmi sem indokolja, hogy egy ilyen fontos dolgot a bizonytalan jövőbe halasszunk. Béke! Lesz egyáltalán béke? És mikor?
– Háború után mindig béke következik, kántor úr.
– Igen ám, csakhogy nem tudjuk, mikor, nem tudjuk, hogy élünk-e még akkor, és milyen körülmények között élünk. Az is előfordulhat, hogy – Isten mentsen tőle – történik valami ezzel az apró fiúcskával, és akkor körülmetéletlen marad…
– Badarság, kedves kántor.
Hát talán annyira fontos az Istennek, hogy ennek a gyereknek a bögyörőjéből levágjanak egy darabot?
Mikor amúgy se valami nagy…
– Nem a méret a fontos, hanem a jóakarat – mondta Telefojanszki –, magának is tudni kéne, miért. Hiszen ennek a cselekménynek a segítségével köttetik szövetség az Isten és az ő népének férfiúi között. Az Isten beszélt Ábrahámhoz, és azt mondta neki…
– És az Istenről mit vágnak le? – mérgelődött Benno. – Ez így nagyon egyoldalú, ez az egész szövetségkötés.
– Jóember, maga csak a fiú miatt ennyire ideges – csitította Telefojanszki nagyapát, az öreg vállát veregetve. – Pedig semmi oka sincs rá. Én elvégeztem Vilnában doktor Blaustein mohelkurzusát, és azután legalább ezer körülmetélést végeztem egyetlen baleset nélkül. Teljesen nyugodt lehet. És gondoljon csak arra, milyen könnyű lesz ez ennél az apró fiúcskánál. Bezzeg Mózesnek nem volt ilyen könnyű dolga. Mózes fitymáját éles késsel a saját felesége vágta le1… Nyolcvanéves volt akkor.
A Mózes.
– Olyan öreg szerszám már nem érzékeny – vélte Benno.
– A tuaregek a fiaikat tizenhárom éves korukban metélik körül – jegyezte meg Telefojanszki.
– Tizenhárom éves korukban? És a fiúk hány évesek?
– Az ausztrál bennszülöttek fiúgyerekeinél kilencéves korban végzik el ezt a műveletet, ráadásul csúnyán és igen fájdalmasan ki is tetoválják őket. Erre biztosan nem gondolt, igaz? – folytatta a kántor.
– Nem, csakugyan nem – mondta Benno. – Csinálja hát a dolgát, de én addig mindenesetre elmegyek máshová.
– Szó sincs róla. Maga fogja a gyereket az ölében tartani – közölte Telefojanszki vidám bariton hangján. – Hiszen nincs ellenére.
– Nincs? És ha ellenemre volna? Kérdezik azt tőlem? – mondta Benno, és megadóan széttárta karját.
1: Tévedés, ugyanis Mózes felesége nem Mózest, hanem a fiát metélte körül (Mózes II. könyve, 4:25); mohel – a körülmetélést végző férfiú neve.
Nyitókép: Veikko Somerpuro/WSOY, Booksfromfinland.fi
