Pataki Ági a hetvenes évek elején egy véletlennek köszönhetően került be Rotschild Klára híres szalonjába manökennek, majd a Fabulon cég reklámarcaként szerzett országos ismertséget. Ikonikus fotókon, reklámokban szerepelt, generációk bálványává vált, ő volt az első sztármodell Magyarországon. Később új dolgokba kezdett, két divatüzletet is sikerrel működtetett a Váci utcában, majd egy újabb váltás után filmproducerként kezdett dolgozni, amellyel többek között a legmagasabb állami elismerést, a Balázs Béla-díjat is elnyerte.
Hogyan lehet valakiből országosan ismert modell, később sikeres ruhaüzlet-tulajdonos, majd nemzetközileg is díjazott filmproducer? Mi a titka a ma is tervekkel teli Pataki Áginak, miképpen tudott ennyiszer megújulni és váltani, ennyi különböző területen sikeres lenni? Rugalmasság, nyitottság, önismeret, céltudatosság?
„Egy biztos: hetvenévesen sem dőlök hátra, új dolgok foglalkoztatnak. Erről szól az egész életem."
Pataki Ági: Nyitottan a világra – Utam a kifutóról a vörös szőnyegig (részlet)
Nekem is megfejtendő, miért figyeltek fel rám, miért találtak a pályám során visszatérően alkalmasnak arra, hogy az arcommal kozmetikai termékeket hirdessenek. Fabulon, Helia-D, de a kútba esett spanyol szerződésem is kozmetikai márka lett volna. Később, amikor már több éve dolgoztam a Fabulon arcaként, sokszor akartak lecserélni. Mentorom, aki annak idején kiválasztott, Veres Marika nagyon szeretett volna egy idő után „megszabadulni” tőlem.
Egyrészt szerette volna, ha nincsenek nekem kiszolgáltatva; másrészt ő is tudta, hogy fogy az idő a lecserélésemre.
Ezért igyekezett mellettem új arcokat felfuttatni, teljesen jogosan.
Összesen úgy öt évig dolgoztam a Fabulonnál, azután én magam sem akartam maradni. Amikor elkezdtek új arcokat behozni, akkor már én sem szerződtem velük, nem akartam megkötni a saját kezemet. Volt egy kis taktikai harc, nekem bőven elég munkám volt nélkülük is, ők viszont nagyon szerettek volna szabadabbak lenni nélkülem. Sütő Enikőtől kezdve Szőnyi Kingán keresztül több modellt bevontak, Fenyő János csinálta például Enikőről azt a másik híres Fabulon-fotót, amin háttal, félmeztelenül látható. De minden próbálkozás ellenére teljesen helyettesíteni nem tudtak, ezért mindig visszatértek hozzám.
Pedig egyáltalán nem voltam különleges.
Oké, szép voltam, de voltunk ezzel így jópáran. Talán arról van szó, hogy az arcom is kicsit olyan, mint a testalkatom: nem különleges, de pont jól használható a legfontosabb közönség, a női vásárlók megszólítására. Éppen azért, mert nem vagyok szexbomba, nem őrülnek meg értem a férfiak, nem kapják oda a fejüket, ezért a nők könnyebben tudnak velem azonosulni. Bele tudják képzelni magukat a helyembe, elképzelhetőnek tartják, hogy attól a terméktől, amit velem hirdetnek, ők is lehetnek olyanok, mint én. Ennek a témának ma már nagyon komoly marketingelméleti feldolgozottsága van, erre mondják, hogy „elérhető ideál”, meg „girl-next-door”, amikor egy hirdetésben olyan arcot látnak az emberek, aki lehetne akár a szomszéd lány is.
Ezt ma már tudatosan használják, de akkoriban, a reklámozás hajnalán biztos, hogy inkább egyfajta ösztönös választás lehettem.
Tudományos kutatások is bizonyítják, hogy az arc szépségének fontos tulajdonsága az átlagosság. Amikor több emberi arcot egy közös képpé átlagolnak, az közelebb kerül az ideálishoz, és ezért vonzóbbnak tűnik. Ezt először Darwin unokatestvére Francis Galton figyelte meg 1883-ban. Mai kutatók megismételték a kísérletet fejlettebb technikai eszközökkel, és kiderült, hogy a számítógép által kreált, több emberi arcot átlagoló kép szebbnek tűnik.
Fotó: Módos Gábor
És még egy dolog: azoknál a típusú reklámoknál, ahol csak az arc látszik, rendkívül fontos a tekintet. Azt hiszem, annyit szerénytelenség nélkül elmondhatok magamról, hogy van egy értelmezhető tekintetem. Legyen valaki bármilyen szép, ha „nincs” tekintete, vagy egyenesen süt belőle a butaság – akkor ő biztosan nem lesz olyan kampányokban használható, ahol csak az arc látszik. Nemrég meghívtak bennünket a WMN-en egy podcast beszélgetésre Karafiáth Orsolya íróval, és megkérdezték, hogy szerintünk mi a szépség. Azt válaszoltam, hogy igazából nem tudnám megmondani, a szépségnek számtalan formája létezik, és nagyon sokféle nőt tartok szépnek. Egy biztos: nem lehet szép, akinek üres a tekintete.
*
Húsz évet töltöttem a modellszakmában, és határozottan állítom, egyetlen eggyel több ostoba ember sincs ebben a szakmában, mint az élet bármely más területén. Szó sincs arról, hogy ez a szép, de buta libák gyülekezete lenne. A többség hétköznapi értelemben véve normális, sokan pedig kifejezetten értelmesek. Ahhoz, hogy meglássanak, és rövid távon használjanak valakit, elég lehet, hogy szép és feltűnő.
Ahhoz azonban, hogy hosszú távon megvesse a lábát – ahhoz már valami több kell.
Kell munkamorál, személyiség, stratégia. Branddé kell válni, mint külföldön Twiggy vagy akár Veruschka. Én a branddé válásban sokat köszönhetek Veres Marikának és Zsigmond Mártának, akik sokat tettek azért, hogy a nevemet megismerje az ország.
Meghatározó, hogy az embert otthonról mivel indítják útnak. Én egy dolgos, szorgos, önfeláldozó családból származom. Önfeláldozni még nem kellett magam, de mindig tudatosnak és szívósnak kellett lennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Rendesen, precízen végeztem a munkámat, ami úgy tűnhet, hogy ebben a szakmában mindegy, de nem az. Ha meg kell jelenni egy fotózáson, forgatáson, egyáltalán nem mindegy, hogy ott vagyok-e időben, és százszázalékosan odateszem-e magam, vagy sem. Hiába van, aki nálam szebb, jobb, fiatalabb, ha nem ér oda.
Vagy el sem megy. Vagy előző este kiüti magát.
Volt egy kolléganőm, Lantos Piroska, nálam négy évvel fiatalabb. Felkerült vidékről a fővárosba. Lenyűgöző karakter volt, gyönyörű, magas, az isten is modellnek teremtette, nem úgy, mint engem. De hiába volt meg mindene ahhoz, hogy világsztár legyen, nem tudta magát kiteljesíteni, az élete tragédiába torkollott. Húszévesen férjhez ment, majd elvált, és összeköltözött Kamarás András grafikus-fotóssal – aki engem is fotózott néhányszor. Ezután hozzáment egy francia férfihez csak azért, hogy Párizsban dolgozhasson, de tőle is elvált, és visszament Kamaráshoz. Közben még itthon szeretője lett egy idős fotósnak, Szenti Györgynek, aki 1956-ban emigrált az Egyesül Államokba. Én is ismertem Szentit, nem tiszta szerelem volt, hanem egyértelműen érdekvezérelt. Piroska Amerikába akart menni, és végül követte is Szentit New Yorkba. Csakhogy addigra Szenti már tönkrement, mert annyit rohangászott ide Piroska után. A férfi nem bírta elviselni, hogy Piroska él és virul, kézről kézre adják a fotósok. Azt a megoldást találta ki, hogy lelövi. Szenti György 1985 szilveszter éjjelén Piroskával, Piroska barátnőjével, és saját magával is végzett.
Ez csak azért hozom fel példának, mert Piroska nálam sokkal rátermettebb modell volt a külső adottságait tekintve. De sok minden meg hiányzott belőle. A karakter, a személyiség szilárdsága, a helyes ítélőképesség. Amit én otthonról hoztam, és amivel igazából minden karrieremben sikeres tudtam lenni.
A siker, bármilyen karrierről legyen szó, nagyon sok mindenből tevődik össze.
Fontosak az érzelmek, a kreativitás, a stratégia, a munkamorál – rengeteg apró dolog. Bennem valószínűleg mindenből volt egy kicsi, és ez állt össze azzá, aki ma vagyok. Velem nem fordulhatott volna elő az, ami Piroskával: hogy ma világsztárnak kellene lennie, de az élete huszonévesen elvágódott egy manhattani lakásban.
Nem ástam bele magam a külföldi topmodellek életébe, de nagyon valószínűnek tartom, hogy azok, akik 35-40 éves korukban, vagy még később is foglalkoztatottak, azoknál valami társul még a külső, fizikai adottságokhoz. Minden szakmával kell kezdeni valamit, de ha te nem tudod, hogy mit, akkor véged.
A külsőségek elmúlnak, marad az, amit belülről hozol.
Ezért is tetszik nekem nagyon Maye Musk gondolata, ami önéletrajzi könyvének a címe is: Egy nőnek legyenek tervei. Az én életstratégiám egyik alapja, hogy bárhol, bármilyen pályán, bármilyen helyzetben vagyok, ne legyek középszerű. Azt nem mondom, hogy minden mezőnyben kiemelkedőnek kell lenni, mert az nem csak tőlem függ. Ha mindenki más rosszabb nálam, akkor lehet olyan szerencsém, hogy én leszek a legjobb, csak akkor az még nem az én érdemem. De az, hogy ne legyek középszerű, kizárólag rajtam múlik. Minden szakmámban erre törekedtem, és azt hiszem, ez sikerült is.
A tragikus sorsú Lantos Piroskával. Világsztár lehetett volna... (1979)
Nincs nagyobb szerencse, mint bízni magunkban, mondta Selma Lagerlöf, svéd Nobel-díjas írónő. Egész életünkben óriási szerepe van az önbizalomnak, annak hiányának, vagy túltengésének, és fontos megtalálni az előrevivő helyes arányt. Nem hiszek az álmokban, amelyeket racionális alapok nélkül kergetünk. Én mindig mérlegeltem, mire lehetek képes, és mire nem, ezért is voltak mindig olyan vállalkozásaim, hogy másokra is támaszkodtam. A sikeres élethez nagyon jó arányérzék kell, sok területen, sokféle értelemben. Ne becsüljük le önmagunkat, mert ez akadálya annak, hogy rugalmasak maradjuk, és minden élethelyzetben tovább tudjunk menni, függetlenül az élettani életkorunktól – de nem függetlenül a körülményektől.
Szórólap, szeretettel
Akkoriban már előfordult, hogy az utcán megismertek és nem sűrűn, de kértek tőlem autogramot. De autogramot leginkább a BNV-ken osztogattam, a Budapesti Nemzetközi Vásáron, amit ekkor már a kőbányai vásárváros területén tartottak. A Kőbányai Gyógyszergyár mindig hatalmas területet bérelt itt, Veres Marikáék minden évben felépítettek egy nagyszabású Fabulon-pavilont, ami kiemelkedett a környezetéből.
Én a pavilon egyik főszereplője és háziasszonya voltam. Még külön ruhát is varrattak nekem, ami színben illett az adott év belsőépítészetéhez. A kizárólagos szerződésemért nem tudtak olyan sokat fizetni, de ezeken a vásárokon nagyon jól megfizettek. Többek közt az volt a feladatom, hogy a Fabulon-szórólapokat, amelyeken az éppen aktuális fotóm volt, dedikáljam az érdeklődőknek.
Számomra teljesen érthetetlen módon, nemegyszer hosszú sor kígyózott ezért a semmiért, hogy kaptál egy szórólapot, rajta azzal a szöveggel, hogy „Szeretettel, Pataki Ági”.
Egy alkalommal éppen azokat a fényképeket dedikáltam, amelyeket Sajnovits Sándor fotográfus készített rólam. Érdekes, hogy azon a fotózáson pont jelen volt a későbbi férjem, Kovács Gábor, mint a fotós barátja. De természetesen ekkor még egyáltalán nem vettünk egymásról tudomást; a fotózás és a házasságkötésünk között eltelt kb. 15 év.
Sajnovits eredetileg textilművészként végzett az Iparművészeti Főiskolán. Rengeteg lemezborítót tervezett, mi pedig sokszor dolgoztunk együtt a Fabulonnál. Sajnos fiatalon meghalt.
Szóval, éppen Sajnovits rólam készült fotóit dedikáltam a BNV Fabulon standján. Mellettem nagy stóc szórólap. Sokan álltak türelmesen sorban, amikor egy kisfiú egyszer csak nyűgösen cibálni kezdte anyukája ruháját:
– Mamaaa, menjünk mááár!
– Mindjárt kisfiam, bírd ki még egy kicsit – válaszolta a mama.
– De mamaaaa, minek állunk itt? Ki ez a néni? – mutatott rám a gyerek.
– Csittt! – intette le a mama. – Nem tudom!
Nagyon röhögtem! Valószínűsítem, hogy voltak még páran, akiknek fogalmuk sem volt, miért állnak sorba, de a hiánygazdaságban, amikor a sorbanállás nemzeti sportnak számított, csak egy gyereknek volt annyi esze, hogy megkérdezze.
A Fabulon eközben folyamatosan fejlesztett újabb termékeket.
A fejlesztési osztály vezetője Dr. Ránky Katalin volt, aki később a L’Oréal Magyarország vezérigazgatója lett. Én a BNV Fabulon pavilonjában ismertem meg Katit, és nagy hatással volt rám.
Ránky Katalin nagy tudású vegyészmérnök volt, és nem mellékesen iszonyú jó csaj. Már pályakezdőként részt vett a Kőbányai Gyógyszerárugyár kutatócsoportjában a máig egyik legsikeresebb magyar gyógyszer, az agyserkentő Cavinton kifejlesztésében. Később, az 1970-es évek elején a kozmetikai üzletág vezetője lett.
Az a típus, akire én azt mondom, hogy minden tekintetben „jó nő”.
Ha ő belépett valahova, akkor ott volt, és ez ma sincs másképp, amikor már elmúlt 70. Mindig csodáltam, hogy ilyen jó nő, és ilyen komoly foglalkozása van. Nem véletlen, hogy sokáig a L’Oréal-UNESCO A Nőkért és a tudományért program tiszteletbeli elnöke volt, amelyik tehetséges fiatal kutatónőket díjaz.
1978-ban, a BNV-s Fabulon-pavilon megnyitásakor kaptam Ránky Katitól egy kis, spirálfűzött albumot, amit a mai napig őrzök. Fényképek vannak benne az azévi csillogó-villogó, kör alaprajzú pavilonról, a közönségről, és rólam, ahogy a berendezéshez illő ruhában, egy férfikoszorúban sorsolok éppen valami nyereményt. Kati azt a vicces ajánlást írta a füzetbe:
„Emlékül adunk valamit a Fabulon-Pataki Ági Emlékmúzeum megalapítása alkalmából. Sok boldogságot!”
Cimlapfotó: Ajkai Dávid
