A Körvonalból ismert, nemrég elvált írónő fiaival visszaköltözik Londonba, hogy új életet építsen fel. A regényt az alapokig szétvert lakás felújításának epizódjai tagolják, a köztük eltelő lopott időben pedig beszélgetőpartnerek haladnak át Faye figyelmének forgószínpadán.
A Tranzit a továbblépés tünékeny, de elszánást és tudatosságot igénylő lépését ragadja és rajzolja meg számos szemszögből. Szédítő, finoman szatirikus társadalmi tablóján kelet-európai építőmunkások, kiégett művészek és angol nagypolgárok kerülnek egymás mellé, hogy az élet közepéhez érve átgondolják, kivé, mivé váltak, kivel és milyen célokkal élnek.
A Tranzit a Körvonal-trilógia második kötete.
Rachel Cusk: Tranzit (részlet)
E-mailt kaptam egy asztrológustól, amelyben közölte, hogy fontos hírei vannak a számomra közeli jövőm eseményeit illetően. Olyan dolgokat lát, amelyeket én nem: birtokába jutott számos személyes adatom, és ez lehetővé tette, hogy tanulmányozza, mi áll rólam a csillagokban. Szeretné tudatni velem, hogy horoszkópom
rövidesen bekövetkező fontos tranzitot jelez.
Ezt az információt nagyon izgalmasnak találta, amikor alaposabban megvizsgálta, milyen változásokra utalhat. Értesülését szerény javadalmazásért megosztaná velem, így hasznomra fordíthatom.
Azt érzékeli, folytatódott az e-mail, hogy eltévelyedtem, hogy néha értelmetlennek érzem az életem kereteit, és nehezemre esik bizakodva tekinteni a jövőbe; úgy érzi, erős személyes kapcsolat fűz össze minket, és jóllehet nem tudja megmagyarázni ezt az érzést, azt is tudja, hogy vannak dolgok, amelyek dacolnak a magyarázattal. Tisztában van azzal, hogy sokan bezárják az elméjüket az előtt, amit odafönt az égitestek jelentenek, de meggyőződése szerint én nem tartozom közéjük. Nem hiszek vakon a valóságban, ami másokat arra kényszerít, hogy mindenre kézzelfogható magyarázatot keressenek. Tudja, eleget szenvedtem ahhoz, hogy már föltegyek bizonyos kérdéseket, amelyekre egyelőre nem kaptam választ. A bolygók mozgásában azonban az emberi sors véget nem érő visszhangját találjuk: egyesek talán nem tartják magukat elég fontosnak ahhoz, hogy nyomuk legyen ott. Az a szomorú helyzet, közölte, hogy korunkban, a tudomány és hitetlenség korában elveszítettük saját fontosságunk tudatát. Kegyetlenek lettünk magunkkal és másokkal, mert azt hisszük, végső soron értéktelenek vagyunk. A bolygók nem kevesebbet kínálnak, folytatta, mint az esélyt, hogy visszanyerjük hitünket az emberi lény nagyságában. Mennyivel több méltósággal és tisztelettel, mennyivel több jóindulattal és felelősségérzettel bánnánk egymással, ha hinnénk abban, hogy minden embernek kozmikus jelentősége van? Úgy érzi, ha más nem is, én képes vagyok átlátni, mit jelent ez a világbéke és az általános jólét előremozdítása szempontjából, arról nem is beszélve, mennyire forradalmasítaná a dolgok személyes oldalát, ha a sors fogalmát kitágítanánk. Reméli, megbocsátom, hogy így keresett meg, és ilyen nyíltan beszél. Mint már említette, úgy érzi, erős személyes kapcsolat van köztünk, ez bátorította fel, hogy elmondja, mi nyomja a szívét.
Lehetségesnek tűnt, hogy
magát az asztrológust is ugyanaz a számítógépes algoritmus teremtette, amely ezt az e-mailt generálta:
a fordulatai túlságosan jellegzetesek voltak, jellegzetes vonásai túl hangsúlyosak; olyan nyilvánvalóan alapult egy bizonyos embertípuson, hogy ő maga nem lehetett valódi ember. Így együttérzése és gondoskodása kissé baljósnak, de ugyanebből az okból tárgyilagosnak is hatott. Egy barátom, akit a válása depresszióssá tett, nemrég bevallotta, hogy könnyekig meghatja a hirdetések és élelmiszer-csomagolások szövegében megnyilvánuló aggodalom az ő egészségéért és kényelméért, meg a vonatokon és buszokon hallható automata hangok érezhető aggodalma azon, hogy ő leszálljon a megfelelő megállónál; szinte beleszeret a női hangba, jegyezte meg, amely vezetés közben irányítja, sokkal szeretetteljesebben, mint a felesége valaha is. Bőséges készlet áll rendelkezésre az életből vett nyelvből és információból, állapította meg, és lehet, hogy az álemberi lassan lényegesebb és személyesebb lesz, mint eredetije, könnyebben kapcsolódunk hozzá; hogy több gyengédségben részesülünk egy géptől, mint embertársainktól. Végeredményben a gépi interfész nem egy, hanem sok emberi lény desztillációja. Más szóval sok asztrológusnak kellett élnie ahhoz, hogy ez az egy létrejöhessen. Ő éppen azt érzi megnyugtatónak, hogy ez a tengernyi kórus nem egyetlen személyhez kapcsolódik, hogy olyan, mintha mindenhonnan jönne és sehonnan: tudja, sokan őrjítőnek találják ezt a gondolatot, de az ő szemében az individualitás eróziója egyben a bántásra való képesség erózióját jelenti.
Ugyanez a barátom (egy író) ajánlotta még tavasszal, hogy ha Londonba költözöm, és a forrásaim korlátozottak, inkább rossz házat vegyek egy jó hírű utcában, mint jó házat valami rossz környéken.
Csak a nagyon szerencséseknek és a nagyon balszerencséseknek jut vegytiszta sors,
tette hozzá: nekünk, többieknek választanunk kell. Az ingatlanügynök csodálkozott, hogy ehhez a bölcsességhez tartom magam, már ha ez bölcsesség. Tapasztalatai szerint, állította, a kreatív emberek többre becsülik a fény és tágasság előnyeit a jó környék előnyeinél. Ők inkább a dolgokban rejlő potenciált keresik, míg mások szívesebben választják a konformizmus biztonságát, az olyan dolgokat, amelyek már teljes egészében megvalósultak, az olyan ingatlanokat, amelyeknek a vonzereje pusztán a kimerített lehetőségeik összessége, amelyhez már nincs mit hozzátenni. Ebben az az ironikus, folytatta, hogy az ilyen emberek, miközben nem mernek eredetiek lenni, az eredetiség megszállottjai. Ügyfelei megmámorosodnak minden korhű részlettől: hát ne ragaszkodjanak a városközponthoz, és dúskálhatnak ezekben, az ottani ár töredékéért. Rejtély előtte, közölte az ügynök, miért ragaszkodnak az emberek még mindig a túlárazott városrészekhez, amikor a fejlődő környékeken sokkal jobb lehetőségek várják őket. Szerinte a dolog kulcsa az lehet, hogy nincs képzelőerejük. Most tetőzik a piac, jelentette ki: ez a helyzet ahelyett, hogy elvenné a vásárlók kedvét, a jelek szerint inkább feltüzeli őket. Pokoli jelenetek tanúja nap mint nap, irodájában úgy ölik egymást az ügyfelek, hogy a kelleténél többet fizethessenek a kelleténél kevesebbért, mintha az életük függne tőle. Tartott megtekintéseket, ahol a résztvevők egymásnak estek, elnökölt példátlanul elfajuló árveréseken, még megvesztegetéssel is próbálkoztak a kivételezett bánásmódért cserébe; mindezt olyan ingatlanokért, amelyekben a józan szemlélő semmi különöset nem talál. Megdöbbentő,
milyen kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, ha eluralkodott rajtuk a vágy:
óránként telefonálnak, hogy mi újság, vagy ok nélkül beállítanak az irodába; könyörögnek, néha még sírnak is; az egyik percben dühbe gurulnak, a másikban bocsánatot kérnek, gyakran hosszan ecsetelik személyes körülményeiket. Megsajnálná őket, ha nem törölnék ki emlékezetükből az egész drámát abban a pillanatban, amint az üzletkötés pontot tesz a végére, de akkor nem csak saját korábbi viselkedésükről feledkeznek meg egyszerre, hanem azokról is, akiknek mindezt el kellett tűrniük. Akadtak ügyfelei, akik az egyik héten életük legkínosabb intim részleteit is megosztották vele, a következő héten pedig úgy mentek el mellette az utcán, mintha meg se ismernék; némelyik pár a szeme előtt vetkőzött ki magából, most pedig úgy mentek a dolguk után a környéken, mintha mi sem történt volna. Csak feledékenységük teljessége árulkodott néha némi szégyenérzetről. Kezdetben felháborították az ilyen incidensek, de szerencsére a tapasztalat megtanította, hogy ne vegye a szívére őket. Belátta, a szemükben ő csak a vágyakozásuk vörös ködében felbukkanó alak, úgyszólván átvitel tárgya. De maga a vágyakozás továbbra is elképeszti. Néha arra a következtetésre jut, hogy az emberek csak azt akarják, amit talán meg se kaphatnak; máskor bonyolultabbnak látja a dolgot. Ügyfelei gyakran bevallották, hogy
megkönnyebbültek, amikor nem teljesült a kívánságuk:
olyan emberek, akik tomboltak és zokogtak, mint a csalódott gyerekek, mert megtagadtak tőlük egy ingatlant, pár nappal később békésen ülnek az irodájában, és arról beszélnek, milyen hálásak, hogy nem kapták meg. Közben belátták, hogy egyáltalán nem felelt volna meg nekik, és tudni akarták, mi egyebet ajánlana. A legtöbb ember életében, mondta, az otthon megtalálása és megszerzése túlfűtött állapot; a túlfűtöttség pedig némi vaksággal jár, a fixáció vakságával. A legtöbben csak akkor ismerik fel a sors rendelését, amikor belefáradtak az igyekezetbe.
Az irodájában ültünk, amikor erre a beszélgetésre sor került. Odakint lomhán hömpölygött a forgalom a szürke, piszkos londoni utcán. Az őrület, amit leírt, jegyeztem meg, ahelyett, hogy felébresztené bennem a versenyszellemet, inkább kioltja minden lelkesedésemet, amit a házkeresés esetleg kiválthatott volna, és menekülésre késztet. Különben sincs annyi pénzem, hogy vad licitálásba kezdjek. Felfogtam, hogy abban a piaci helyzetben, amelyet megismertetett velem, ilyen körülmények közt aligha találok magamnak valamit. Ugyanakkor fellázít a gondolat, hogy a kreatív embereknek, ahogy ő nevezte őket, hagyniuk kellene, hogy a perifériára szorítsák őket annak jegyében, amit az imént udvariasan az ő magasabb rendű értékszemléletüknek nevezett. Azt hiszem, a „képzelőerő” szót használta: de a legrosszabb, amit az ilyen ember tehet, ha önvédelemből lemond a belvárosról, és valami esztétikai valóságban keres menedéket, amely viszonyba sem kerül a külvilággal. Nem akarok versenybe szállni, de még kevésbé akarom átírni annak a kritériumát, hogy mi számít győzelemnek.
Arra akarok vágyni, amire mindenki más is, még akkor is, ha nem kaphatom meg.
Úgy láttam, az ingatlanügynök kissé megrökönyödik a szavaimtól. Nem állt szándékában azt sugallni, mondta, hogy nekem perifériára kellene szorulnom. Egyszerűen arra gondolt, hogy többet kapok a pénzemért és könnyebben megkapom egy kevésbé felkapott környéken. Látja, kényes helyzetben vagyok. És az enyémhez hasonló fatalizmus ritkaság a világban, amelyben dolgozik. De ha elhatároztam, hogy úszom az árral, nos, akad valami, amit megmutathat. Itt vannak előtte a részletek, ma reggel került vissza a piacra, mert az előző üzletkötés meghiúsult. Tanácsi tulajdonú ingatlanról van szó: sürgősen új vevőt akarnak találni, és ezt tükrözi az ár is. Amint látom, tette hozzá, nagyon rossz állapotban van; az igazat megvallva lényegében lakhatatlan. A legtöbb ügyfele, bármennyire ki van éhezve, semmilyen körülmények között rá se nézne. Ha megengedném, hogy a „képzelőerő” szót használja, hát ez a legtöbb emberét meghaladná; bár a környék kétségkívül igen vonzó. Ám ismerve a helyzetemet, nem tudna jó lelkiismerettel rábeszélni. Ingatlanfejlesztőnek vagy építési vállalkozónak való feladat, olyasvalakinek, aki hideg fejjel tudja felmérni; a probléma az, hogy a csekély árrés miatt ilyen embert aligha érdekelne. A szemembe nézett, most először. Nyilvánvalóan nem olyan hely, közölte, ahová gyerekeket vinne be az ember.
Néhány héttel később, amikor már megkötöttük az üzletet, véletlenül összefutottam az ingatlanügynökkel az utcán. Egyedül jött, iratköteget szorított a melléhez, ujjai közt kulcscsomó csörgött. Gondom volt rá, hogy ráköszönjek, mert emlékeztem, mit mondott az ilyen helyzetekről, de ő üres tekintettel meredt rám, aztán másfelé nézett. Ez nyár elején történt; most lassan már ősz lett. Az asztrológus megjegyzése a kegyetlenségről juttatta eszembe ezt az incidenst, amelyről akkor úgy éreztem, ékes bizonyítéka annak, hogy bármit gondolunk magunkról,
azok vagyunk, amivé mások bánásmódja tett bennünket.
Az asztrológus e-mailjében volt egy hivatkozás a sorsommal kapcsolatos csillagállásokról. Fizettem, és elolvastam.
