Nick Hornby sok mindenről írt már: a futballról, a popzenéről, a kamaszokról, a hitről - de legfőbb témája mindig a párkapcsolat: hősei átélik azokat a kis és nagy tragédiákat, amiket szinte mindenki, aki volt már szerelmes (és nem csak egyszer). Ebben az új regénykében - amelyből sikeres BBC-HBO-sorozat készült -, férj és feleség találkozik minden héten a párterápiás ülés előtt, és tíz percig beszélgetnek: legfőképpen arról, hogy mi okozta a válságot az életükben (vagy egyszerűbben: miért lett Louise-nak szeretője).
Hosszú éveken át éltek együtt, két gyerekük van - és most egyszer csak millió darabra hullott szét az a bonyolult rendszer, amelyben egy házasság működik. Hornby, mint mindig, most is hajszálpontosan és utánozhatatlan humorral fogalmaz meg egyszerű dolgokat, amiket oly sokan éreznek - s emellett "hősei", Tom és Louise az ország helyzetéről, azaz a Brexitről is elbeszélgetnek.
Nick Hornby: Egy házasság
MÁSODIK HÉT
ANTIK FÖLDGÖMBÖK
Louise egyedül ül a kocsmában, egy pohár bort iszogat. Annál az asztalnál ül, ahol egy héttel ezelőtt ültek Tommal. Tomra vár egy korsó sör. Louise ránéz a telefonjára, amikor kilép a házból az a házaspár, amelyik épp előttük jár a tanácsadásra. Louise az ablakon át figyeli őket. Nincs minden rendben. A nő előresiet, miközben a férfi mozdulatlanul áll, és ordít utána. A nő siet tovább. Tom bejön, leül, kortyol egyet az italából, és együtt nézi Louise-szal a jelenetet.
– Miről maradtam le? – kérdezi Tom.
– A nő elviharzott.
Nézik, ahogy a férfi a nő után rohan, és megragadja a karját. Erre a nő megfordul, és megüti a pasast. Jó erősen. A férfi elengedi a nő karját, és hitetlenkedve a fejére teszi a kezét. A nő rohan tovább.
– Az Isten szerelmére! Mint egy focista – mondja Louise.
Az út túloldalán a férj a fejét dörzsölgeti, miközben lassan és szomorúan a felesége után sétál.
– Jókorát behúzott neki – mondja Tom.
– Igen, de csak ide, a homlokára. Mike Tysonnak kellene lennie, hogy tényleg kárt tegyen benne.
Tom ránéz Louise-ra.
– Mi az? – kérdezi Louise.
– Azt hittem, ellenzed a családon belüli erőszakot. Mindet.
– Nem mondtam, hogy támogatom, de a pasas túl nagy hűhót csapott.
– Ha így megütnél, mégis hogyan kellene reagálnom?
– Mondhatnád, hogy „Aú!” – feleli Louise, – és hangot adhatnál a csalódásodnak, de nem fetrenghetnél a földön, mintha eltört volna a koponyád.
– Aha: nem azt mondtad, hogy sosem ütnél meg.
– Ismerlek, mint a rossz pénzt. Azt felelnéd: „Aha, de mi lenne, ha mégis megütnél?” Csűrnéd-csavarnád. Mindig ezt csinálod.
– Ez igaz – mondja Tom. – De nem következik belőle, hogy kihagyhatod a bevezetőt. Mármint hogy soha nem ütnél meg.
– De hiszen ez egyértelmű. Sosem ütöttelek meg, és soha nem is tenném.
– Dettó.
– Hát, akkor ezt megbeszéltük. Van valami, amire építhetünk – mondja. – Szerinted mi lesz ezen a héten?
– Hát, az biztos, hogy ott leszek az elejétől kezdve.
– Nem csak az utolsó tizenöt percben?
– Nagy tökösség kellett hozzá, hogy visszamenjek múlt héten. Minél tovább húztam, annál tökösebbnek kellett lennem.
– Vagyis ha most ott leszel az elejétől, az azt jelenti...
– Hogy még tökösebb vagyok, mint amikor az utolsó tizenöt percre értem oda.
– Persze – mondja Louise. – Vagyis lényegében nem tehetsz semmit, ami ne lenne a részedről borzasztó nagy hősiesség?
– Nagyjából erről van szó.
– Csoda, hogy egyáltalán tudsz járni, ha ennyire tökös vagy. Olyan lehet, mintha két… antik földgömböt hordanál odalent.
– Ez kissé szarkasztikus volt.
– Többé már nem lehetek szarkasztikus?
– Az adott körülmények között nem – mondja Tom.
– Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor nem szarkasztikusan beszéltünk egymáshoz.
– Múlt héten volt. Épp itt. Amikor bocsánatot kértél. Az eléggé tetszett.
– Vagyis nem viccelődhetek a méretes golyóidon?
– Azon gúnyolódtál, hogy nincsenek nagy golyóim. Ha méretes golyóim lennének, és azon viccelődnél, az rendben volna. De te épp az ellenkezőjére céloztál.
– Aha. És ezt azért nem szabad tennem, mert én tehetek róla, hogy most itt vagyunk?
– Pontosan.
– Világos. Szeretnéd, hogy azt mondjam, hatalmasak a golyóid? Erről van szó? Most komolyan, erre akarsz kilyukadni?
– Nem! Mégis ki akarna hatalmas golyókat?
Tom gyanakodva méregeti Louise-t.
– Ugye nem érdeklődsz az ilyesmi iránt? – kérdezi.
– Dehogy.
– Vajon van, aki igen?
– Biztos van olyan weboldal. Szinte mindenről van.
Mindketten kortyolnak az italukból.
– Akkor mi lesz a téma? – kérdezi Tom. – Most ne Lucy legyen.
– Lucyvel már végeztünk.
– Hihetetlen, hogy egyáltalán szóba jött.
– Csak próbáltam kontextusba helyezni a dolgunkat.
– Azt értem, hogy jön ide Lucy bulija. Csak azt nem tudom, miért kellett húsz percig beszélgetni Lucyről.
– Tudni akarta, miért nem tartottál velem aznap este, amikor, tudod, találkoztam Matthew-val – mondja Louise.
– Azért nem, mert nem szeretem Lucyt.
– Igen, de miért nem?
– Unalmas.
– A nő, aki egyedül túrázott végig az Andokon?
– Igen, pontosan. Többé nem akarok találkozni senkivel, aki egyedül túrázott végig az Andokon, mert állandóan arról pofázik. Tegyél fel pár fotót az Instagramra, ha muszáj, aztán… lépj tovább, csajszi! Vége van!
– Ellenben ha valaki 1989-ben volt a Turds-koncerten, akkor ő a valaha élt legcsodálatosabb ember?
– Ez a jó a zenében. Elég csak annyit mondani: „1989-ben voltam Turds-koncerten.” Ennyi. Vége. Aztán beszélgethettek valakiről, akivel akkoriban találkoztatok.
– Kenyon azon tűnődött, hogy esetleg fenyegetve érzed-e magad...
Tom forgatja a szemét.
– Befejeznéd a szemforgatást? – mondja Louise. – Úgy hívják, hogy Kenyon. Nincs értelme fennakadni ezen.
– Nem akadtam fenn rajta. Egyszerűen csak… nem hiszem el. Az meglehet, hogy a vezetékneve Kenyon, de nem értem, hogy lehet az a keresztneve.
– Azt mondta, így hívják. Kenyon Long.
– Az két vezetéknév.
– Az egyik a keresztneve.
– Hát, nem hiszem.
– Szerinted a házassági tanácsadónk hazudik a nevével kapcsolatban?
– Mégis kit neveznek Kenyonnak? De komolyan?
– Hát őt. Nem értem, mi előnye származna abból, ha csak kitalálná.
Tom ezen egy kicsit eltűnődik.
– Talán ez csak a tanácsadó-személyisége. Napközben szende Julie, este kíváncsiskodó, ítélkező Kenyon.
Louise felsóhajt.
– Van bármi, amiről szeretnél ezen a héten beszélgetni?
– Nem igazán.
– Jó, akkor térjünk rá Matthew-ra! – mondja Louise.
Tom grimaszol.
Csönd.
– Komolyan? Nem szeretnék.
– Múlt héten úgy tűnt, az a véleményed, hogy nem volt semmi felvezetés. Viszonyom volt, és a tanácsadás mellett döntöttünk.
– A múlt hét az múlt héten volt. A tanácsadás egy folyamat. Megtudsz olyan dolgokat magadról és a másikról, amikre még sosem gondoltál.
Louise felhorkan.
– Csak tizenöt percig voltál ott.
– Már csak ezért se vágjunk csak úgy a közepébe.
– Akkor semmi Matthew?
– Az lesz a legjobb – feleli Tom.
Nem javasol másik beszédtémát. Rövid ideig csak üldögélnek.
– Rendben. Ebben az esetben...
Újabb csönd. Mindketten kissé reménytelenül néznek körbe.
A veszekedő pár besétál a kocsmába. A férfi feldúlt, a nő sajnálkozik. Egy szék felé terelgeti férjét, és idegesen ránéz, miközben várja, hogy kiszolgálják. A férfi sírni kezd. Tom nem látja, de Louise igen. Louise hirtelen felélénkül.
– Mi az? – kérdezi Tom.
– Sír.
Tomot is érdekli a dolog. Elkezd hátra fordulni.
– Ne! Észreveszi.
– Hol a nő?
– Vesz neki egy italt.
– Mostantól folyamatos beszámolót kérek – mondja Tom.
– Nem beszélhetnénk a konzultációról?
– Nem.
– Odaadja neki az italt…
– Brandy?
– Nem. Csak sör. És… nem szól semmit. Csak ül ott, miközben a pasas zokog.
– Rémes nőszemély.
– Talán a pasas az. Mi van, ha meggyilkolta az egyik gyereküket fejszével, és csak most döbbent rá, milyen szörnyűséget tett?
– Na és a nő a gyilkosság vagy a rádöbbenés miatt ütötte meg?
– Tudod, hogy értem – mondja Louise. – Valami ehhez hasonló, amihez tanácsra van szükségük. A párkapcsolati megfelelője.
– Mondjuk, egy viszony?
– Egy viszony nem egyenlő a gyereked meggyilkolásával.
– Még szép, hogy ezt mondod.
– Elfelejthetnénk őket, és visszatérhetnénk ránk?
– Nem szívesen tenném. Hozzájuk képest jó színben tűnünk fel.
– Mennünk kell, és még azt sem tudjuk, mivel kezdjük.
Louise feláll, megissza az italát, felveszi a kabátját. Tom még egy pillanatig ülve marad.
– Nem beszélhetünk Matthew-ról, mert nem ő volt a kiváltó ok. Legalábbis nem ezen a héten. Beszéljünk arról, mért nem szeretkezünk már?
– Jézusom, ne! – mondja Tom.
– Akkor még ennél is visszább menjünk? Mennyire?
– Rengeteg témánk van. A te munkád. Az én munkám. Dylan nehéz időszaka. Édesanyád halála… A rohadt életbe! Ha belegondolsz, ez olyan, mint a Brexit. Tárgyalhatnánk két éven keresztül, mire legalább abban megegyezünk, hogy miről kell tárgyalni.
– De a Brexit a válásról szól.
– Ha negatívan közelíted meg. Mi a helyzet mögöttem?
Louise odapillant. A nő halkan és folyamatosan beszél, míg a férfi szomorúan bámul maga elé.
– A nő beszél hozzá.
– A férfi nem beszél?
– Nem.
– Hát, ennyit a gyerekgyilkolós elméletről.
– Miért?
– Legalábbis nem a pasas gyilkolászott. Mármint ha a nő nem kiabálja folyton azt, hogy megölted a gyerekem, akkor nem. A nőnek viszonya volt.
– Akkor miért ütötte meg a pasast?
Tom elgondolkozik egy pillanatra.
– Nem tudom.
– Különben mindegy. Nem is ismerjük őket. Visszatérhetünk a Brexithez?
– Ha muszáj.
– Az tényleg válás. Nem negatívan állok hozzá. Úgy gondolod, arrafelé tartunk? Felállnál végre?
Tom feláll, felveszi a kabátját, felhajtja az italát.
– Nem. Persze, hogy nem.
– Csak tudni akarom, hogy ez jár-e a fejedben.
– Őszintén? – kérdezi Tom.
– Őszintén.
Elindulnak az ajtó felé.
– Nem értem, hogy ne járna, amikor éppen „Kenyonhoz” tartunk.
Megint gúnyosan mondja a nevét.
Kimennek az utcára, és elindulnak a zebra felé.
– Neked megfordult a fejedben? – kérdezi Tom.
– Nem.
– Ez nevetséges. Mármint, akár úgy is elsülhetnek a dolgok. Ami meg a Brexitet illeti… Sokan úgy gondolják, hogy a nagy változások idején nagy lehetőségek nyílnak meg.
– Szóval úgy gondolod, hogy jobb lenne neked egyedül?
– Dehogy. Az országról beszéltem.
Átmennek az út túloldalára.
– Akkor miféle nagy lehetőségekről beszélsz? – kérdezi Louise.
– Hát, nem leszünk elveszve a bürokrácia útvesztőiben. Saját megállapodásokat köthetünk.
– Teljesen elvesztettem a fonalat. Már nem akarok az országról beszélgetni. Azt próbálom megérteni, hogy a házassági Brexit miért lenne remek lehetőség neked.
Tom megvonja a vállát. Sumákol.
– Kivel fogsz üzletelni? Tudomásom szerint nem randiztál sem olasz, sem német nőkkel. És nem hiszem, hogy több szerencséd lenne a kínaiakkal vagy amerikaiakkal. Ez tiszta hülyeség!
Megérkeznek Kenyon bejárati ajtajához.
– Csak azt mondom, ez nem feltétlen olyan nagy katasztrófa, mint amilyennek a Guardian beállítja.
Louise mozdulatlanná dermed, és Tomra néz. Tom nem viszonozza a tekintetét. Felemeli a karját, hogy csengessen.
– A rohadt Brexitre szavaztál, ugye? HOZZÁ NE ÉRJ A CSENGŐHÖZ! Ezért regisztráltál. A rengeteg beszélgetésünk ellenére?
– És meg kell mondanom, nagyon tökösnek kellett hozzá lennem. Mert minden ismerősöm arról papolt, hogy micsoda katasztrófa lesz belőle.
– Ezért csináltad? Mert minden ismerősöd az ellenkezőjét tette?
– Ez is közrejátszott. Van pár bonyolult, de igazolható szocioökonómiai elméletem is.
– Igazold őket!
– Nem fogom igazolni „Kenyon” háza előtt, egy perccel a házassági tanácsadás előtt.
Louise forgatja a szemét a macskaköröm miatt.
– Igazold az egyiket! Egy kisebbet.
– Hát, egyik sem kicsi. Hidd el! Bárcsak azok lennének. De ezek nagy elméletek, nagy gondolatok. De főleg a barátaidat akartam bosszantani vele.
– Hát, sikerült. Soha többé nem állnak majd szóba veled – mondja Louise.
– De jobb, ha nem pletykálod ki. Mint mondtam, ez személyes dolog.
– Hogyan akarod bosszantani a barátaimat, ha nem mondom el nekik?
– A szavazás pillanatában bosszantottam őket. Nem akarom az orruk alá dörgölni. Az országnak tovább kell lépnie. Gyógyulnia.
– Akkor menj el dolgozni egy idősek otthonába minimálbérért. A kelet-európaiak helyébe léphetsz, akiket most elveszítünk.
– Ki fogom venni a részem. De semmi hasznomat nem veszik olyan helyen, aminek bármi köze van a halálhoz. Vagy betegségekhez. Vagy a nyilvános vécékhez.
– Miért nem tudtál megkérdezni…
Tom becsenget.
– Jól van – mondja Louise. – A Brexitről fogunk beszélgetni. Ötven percen át.
– Oké. Hogy szavazott Matthew?
– Mit gondolsz?
Berregés hallatszik, és kinyitják az ajtót.
