Vajon hány alkalommal kapunk esélyt az élettől az újrakezdésre? Hol van az emberi tűrőképesség határa? Mennyi szenvedést vagyunk képesek elviselni, hányszor tudunk újra meg újra talpra állni? Náray Tamás családregényének hőse, Barbara Sobol túléli a világháborút, ám családja megtizedelődik, súlyos tragédiák árnyékolják be az életét. A következő évtizedek sem hoznak megkönnyebbülést, bujkálás, internálás, méltatlan munka vár rá, míg imádott kislánya, Krisztina tőle távol, a nagyszülőkkel nevelkedik. A szeretet és az élni akarás azonban kimeríthetetlen erőforrás, és az élet mindig igent mond a folytatásra.
Náray Tamás több szálon és idősíkon futó története magával ragadó panorámaképpé áll össze, amely minden részletében azt tükrözi, hogy a holnap reménye és az újrakezdés csodája mindörökké megmaradnak.
Náray Tamás: Barbara - Az esély (részlet)
A fullasztó hőség napok óta tartott. A város fölött elviselhetetlen bűz terjengett. Az utcákon, a romba dőlt házak között néhány elhagyott, grundszerű terület árválkodott, amelynek egyenetlen, füstös törmeléktől elborított felületén még a nyári gyom is elszáradt. Az épületek lebombázása utáni por elszürkítette a fák lombját, a járdát, a padokat, úgy borult rá mindenre, ahogy hulló hó borul a jéggé dermedt tájra.
Barbara, kezében egy kis méretű barna bőrönddel, vállán pedig egy félig teli kézitáskával lépdelt az érkezésére a kielcei buszhoz kirendelt lány mellett.
– Honnan jön ez a rettenetes szag? – kérdezte.
– A gettóból – válaszolta szenvtelen hangon Małgorzata.
Barbara megborzongott. Hirtelen Grażynára és Tymonra gondolt. Képtelen volt uralkodni magán, a szeme megtelt könnyel, amelyek nagy cseppekben gördültek le az arcán. Małgorzata felé fordította a fejét.
– Te sírsz?
– Nem – rázta meg a fejét Barbara. – Felkavarodott a por, az ment a szemembe.
– Igen? Nem is fúj a szél… – állapította meg Małgorzata. – Úgy áll a levegő, hogy levél nem rebben! Majd hozzászoksz a tudathoz.
– Ehhez aligha lehet hozzászokni.
– Nem úgy értettem. Nyilvánvaló, hogy nem lehet. De nem sírsz majd miatta mindennap. Egyébként erre a környékre se gyere! Ez csak egy jó tanács.
– Nem tervezem.
– Helyes. Ott! – mutatott tőlük jobbra. – Látod azt a téglafalat?
– Igen, látom.
– Az a gettó fala. Innen a második keresztutca a Chłodna utca, az megy keresztül a gettón.
– Át lehet járni rajta?
– Mármint a gettón? Nem! – ingatta a fejét Małgorzata. – Dehogyis! Csak ez egy forgalmas utca volt mindig is, ezért ezt nem zárták le. Ennek a két oldalán jelölték ki azt a területet, ahová beköltöztették a zsidókat. Kevesebb mint százezer nem zsidónak kellett elhagynia emiatt a lakhelyét, és a helyükre beköltöztettek vagy négyszázezer zsidót, de egyes becslések szerint már lehetnek akár hatszázezren is. El lehet képzelni! Tíznél is több ember egy szobában…
– Rettenetes ez az egész… és főleg értelmetlen. Ráadásul ismétlődik ez az aljas, gyilkolászó, emberi ostobaság… Soha nem múlik el, csak időnként elsüllyed, és láthatatlanná válik, hogy aztán újult erővel törhessen fel a mélyből…
– Hogy?
– Á! – legyintett Barbara. – Semmi! Semmi különös, csak hangosan gondolkodtam. Ez végig a gettó vonala volna? – kérdezte elhűlve Barbara. – Ameddig csak a szem ellát?
– Igen. Meglepően gyorsan ment egyébként. 1940 tavaszán kezdték építeni a falakat, aztán novemberben teljesen elzárták a gettót a külvilágtól. Idén télen meg a kis gettó és a nagy gettó közé, hogy a köves útra se tehessék ki a lábukat, a Chłodna utca fölé egy gyalogos hidat építtettek velük.
– Mármint a bentlakókkal?
– Igen! Nem is a németekkel! – nevette el magát Małgorzata. – Az egészet egy SA-Standartenführer, bizonyos Waldemar Schön szervezte meg. Undorító egy alak volt… És ezt nem csak én mondom.
– Már nincs itt? – kérdezte Barbara.
– Már nincs – bökött az ég felé az ujjával Małgorzata.
– És még ki mondta ezt róla?
– Az mindegy. De a zsidó lakónegyed mostani biztosa, Heinz Auerswald se jobb semmivel. És tudod, mi a legborzasztóbb, Barbara?
Barbara megrázta a fejét.
– Hogy míg mi az életünket kockáztatva küzdünk és harcolunk értük is – folytatta Małgorzata –, sokan kollaborálnak közülük.
A gyilkosaikkal!
– Hallottam erről, még Bécsben. Ez igaz lenne?
– Igen. Igaz. Itt élünk, tudjuk jól. Figyelj! Van egy Judenrat, ezt úgy kell elképzelni, mint valamiféle közgyűlést vezető testületet. Ennek a főnöke a legöregebb zsidó.
– És mi a dolguk? Ha egyszer fogságban vannak… nyilván nincs semmiben döntési szabadságuk? Mi lehet a feladatuk?
– Hát, azt én sem tudom. De az tény, hogy közülük kerül ki az őrség, aki vigyázza a többit, hogy senki emberfia ne szökhessen meg, közülük kerülnek ki a felügyelők, akik jelentenek a németeknek, vagyis elárulja egyik a másikat. És azért, ha ebbe belegondolsz, mindez nem vall valamiféle emelkedett jellemre. Ez is táplálja az irányukban érzett megvetést, egyébként.
– Mintha a világ amúgy csupa tökéletes és feddhetetlen emberből állna!
– Ezt senki sem állította, Barbara. De az tény, hogy a zsidók egy része a kollaborálást választja a lázadás helyett.
– A jelek szerint azonban mégsem kollaborálnak olyan rendkívül jól – jegyezte meg kissé epésen Barbara.
– Éppen ezért kellene lázadniuk!
– És ugyan mit érnének el vele? Semmit!
– Ezt nem tudhatjuk.
– Nem, valóban. De úgy vélem, hogy megérteni sem tudhatjuk, szerencsénkre, hogy mit miért tesznek úgy, ahogy teszik.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, Małgorzata, hogy nagyon sokan nem tudják, mi az igazi félelem. Éppen ezért nem is tudják elképzelni, hogy akkor nem azt teszi az ember, amit akar, és legtöbbször nem is azt, amit tud, hanem azt, amit az ösztönei súgnak. Csakhogy legtöbbször azok is rosszat súgnak, mert mindent, minden más körülményben akár teljesen egyértelmű cselekedetet is felülírhat az életösztön. Szerencsés, akinek nem kellett így félnie még sohasem.
– Miért, te féltél már ennyire?
– Nem szívesen beszélnék róla.
