Nádasdy Ádám verseiben az utazás folyamatos: billegünk a csónakban, kanyarodunk a teherautóval, viháncolunk a kertben, vagy éppen hátsó lépcsőkön szökünk fel szobákba. A kötet versei költőelődöket idéznek meg vagy feltörő emlékeket próbálnak megszelídíteni. Az összegzés, a számvetés mindig lehetetlen, hiszen útközben vagyunk.
Nádasdy Ádám: Billeg a csónak (részletek)
MOSTANTÓL MINDEN MÁS LESZ
Már mindig, mindig egyedül leszek,
mert nem tudom, hogy használat után
hová kell tenni az embereket.
Sután, a markomban szorítom őket,
mint papírszalvétát, gombóc alakban.
Eldobom, állok bizonytalanul,
mert úgyse mondják soha a szemembe,
hogy túl sok voltam, tukmáltam magam –
holott csak társakat kellett csinálnom.
„Együtt” – ez volt a központi szavam.
Féltem kíséret nélkül hadonászni,
nehogy túlságosan kirajzolódjon
a sziluettem, nyíltan, laposan,
mint céllövöldék papírfigurája.
Mindenkit próbáltam lefegyverezni,
itt vannak mégis. Körben, háttal állnak.
EZ MOST MÁR ÍGY MARAD
Már sosem, sosem leszek egyedül,
a kerékvágásból nincs kifelé.
Van úgy, hogy szembemosolygom magam,
kipottyantom a kezemből a gyászt,
de az örömnek sem kapok utána.
Rám száradt ez az egykedvű derű,
a túlélés makacs ígérgetése.
Például fölnézek az Operában,
és ugyanaz az arany mennyezet
van fölöttem, mint mindenki fölött.
De őket fölemeli, hogyha nézik.
A markukban tartják a szívüket,
s az emlékeiken elmosolyodnak.
Én nem merem a markom összezárni:
ne pörköljön meg, ne vigyen magával,
ne sodorjon örvénybe a zene.
Mert érdemes-e lubickolni köztük,
ha aztán egyedül szárítkozom?
Rikító ez a Rekviem, apasztja
a cél felé igyekvő könnyeket.
