Thoreau három klasszikus szövege a gyaloglásról és a vadságról először olvasható magyarul Nádasdy Ádám virtuóz fordításában. Mutatunk két részletet!
Henry David Thoreau: A gyaloglásról (részlet)
Azt szoktuk mondogatni itt New Englandben, hogy évről évre kevesebb galamb jön hozzánk. Az erdeink nem kínálnak nekik táplálékot. Ugyanígy, mondhatnám, évről évre kevesebb gondolat látogatja meg a felnövő embert, mert a fejünkben lévő liget le van tarolva – eladtuk tűzifának szükségtelen törekvések fűtésére, vagy a fűrészmalomba –, és már jóformán nincs egy gally, amelyen megtelepedhetnének. Már nem itt fészkelnek, nem itt költenek. Egy barátságosabb évszakban talán még átvonul az elme tájképe fölött egy halvány árnyék, amit egy gondolat szárnyai vetnek tavaszi vagy őszi költözésekor; de ha fölnézünk, nem tudjuk kivenni, mi is a gondolat anyaga. Szárnyaló gondolatainkból baromfi lesz. Már nem repülnek, és csak sanghaji vagy kokinkínai törpetyúk nagyságúra nőnek. Azok az ó-ó-óriási gondolatok, azok az ó-ó-óriási emberek, akikről hallunk!
Ragadunk a földhöz – milyen ritkán hágunk föl bárhová!
Bizony, kicsit jobban megemelhetnénk magunkat. Legalább egy fára fölmászhatnánk. Egyszer nagyon jól jártam egy fa megmászásával. Magas fehér fenyő volt, egy domb tetején; és bár jól összegyantáztam magam, meglett a jutalmam, mert új hegyeket fedeztem fel a látóhatáron, amelyeket még sosem láttam, és annyival többet a földből és az égből. Hetven éven át járkálhattam volna a fa törzse körül anélkül, hogy ezeket láttam volna. De mindenekelőtt megláttam magam körül – június vége felé járt –, kizárólag a legfelső ágak végein, néhány pici, kecses, kúp alakú piros virágot, a fehér fenyő termékeny virágát, ahogy az ég felé néz. Egyenesen bevittem a legfelső csúcsot a faluba, és megmutattam idegen esküdteknek – a járókelőknek, ugyanis bírósági hét volt –, továbbá gazdáknak, fakereskedőknek, favágóknak és vadászoknak. Egyikük sem látott még ilyet, és csodálkoztak, hogy talán csillag hullott le. A régi építészek jutnak eszembe, akik az oszlopok tetejét ugyanolyan tökéletesen kidolgozták, mint az alsóbb, látható részeket. A természet kezdettől fogva az erdő pici virágait csak az ég felé nyitotta meg, az emberek feje fölött, ahol nem látják. Mi csak azokat a virágokat látjuk, amik a lábunk alatt vannak a mezőn. A fenyők ősidők óta minden nyáron kibontják finom virágaikat az erdő legmagasabb ágain, ugyanolyan magasan a természet vörös bőrű meg fehér bőrű gyermekeinek feje fölé; de nemigen fordult elő, hogy egy gazda vagy vadász ezt látta volna.
Legfőképpen azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne a jelenben éljünk. Áldottabb mindenki másnál az az ember, aki nem vesztegeti múló életét arra, hogy a múltra emlékezzen. Ha a filozófiánk nem hallja a kakasszót a látóhatárunk minden udvarából, akkor elkésett. Ez a hang rendesen arra emlékeztet minket, hogy kezdünk berozsdásodni és elöregedni a dolgainkban és a gondolkodásunkban. A kakas filozófiája jelenidejűbb, mint a miénk. Valami olyasmit sugall, hogy van egy újabb testamentum – a jelen pillanat szerint való evangélium. Ő nincs lemaradásban: korán kelt, és azóta is fönn van, és ahol ő van, ott történik az élet, az idő első vonalában. Hangja a természet egészségének, erejének kifejezése, világraszóló dicsekvés – egészséges, mint egy frissen előtörő forrás, az új Múzsák Kútja, mely a legutóbbi időpillanatot ünnepli. Ahol ő él, ott nem hoznak törvényeket a szökött rabszolgák ellen. Ki nem árulta el Mesterét sokszor azóta, hogy utoljára hallotta ezt a hangot?
Ennek a madárnak az éneke azért kiváló, mert mentes mindennemű panaszkodástól. Az énekesek könnyen könnyekre vagy nevetésre indítanak, de melyikük tud tisztán reggeli örömet fakasztani bennünk? Amikor bánatos és levert hangulatban vasárnap megtöröm a deszkajárda rémes csendjét, vagy amikor virrasztok egy halottasházban, és hallom egy kiskakas kukorékolását közel vagy távol, azt gondolom: „Legalább egyikünk jól van”, és egy csapásra visszatérnek az érzékeim.
Elképesztő naplementénk volt tavaly novemberben egy este.
Egy mezőn gyalogoltam, ahol egy kis patak ered, amikor végre a nap, egy hideg, szürke nap végén, egy tiszta csíkhoz ért a horizonton, és egyszerre rendkívül lágy, világos reggeli napfény esett a száraz fűre és a szemközti láthatáron a fák törzsére és a bozóttölgyes leveleire a domboldalon, miközben az árnyékunk hosszan elnyúlt kelet felé, mintha mi lennénk az egyetlen porszemek a sugarak útjában. Ilyen fényt egy perccel azelőtt el sem tudtunk volna képzelni, és a levegő olyan meleg és derűs lett, hogy semmi sem hiányzott ahhoz, hogy azt a mezőt paradicsommá tegye. Amikor belegondoltunk, hogy ez nem egy egyszeri jelenség, ami soha többé nem fordul elő, hanem megismétlődik örökkön örökké, végtelen számú estén, és felvidítja és biztatja az utolsó ott járó gyereket is, akkor még csodálatosabbnak tűnt.
A nap ugyanazzal a fénnyel és ragyogással nyugszik le valami távoli mező fölött, ahol ház sem látszik, mint amit a városokra önt. Talán ilyen szépen még sosem ment le – itt csak egy magányos mocsári héja szárnyait aranyozza be, vagy csak egy pézsmapatkány nézi az odújából, és egy kis ér nyújtózkodik feketén a mocsár közepén, épp elkezd kanyarogni, lassan megkerülve egy korhadó fatörzset. Mentünk a tiszta és világos fényben, amely bearanyozta a fonnyadt füvet és leveleket, olyan lágy és derűs fénnyel, hogy úgy éreztem: még sosem fürödtem ilyen arany áradatban, mely nem hullámzik és nem morajlik. Minden erdő, minden lejtő nyugati oldala csillogott, mint az Elysium határa, és a nap úgy sütött a hátunkra, mint egy szelíd pásztor, aki hazaterel minket a nap végén.
Így zarándokolunk a Szentföld felé, míg egy napon a nap fényesebben fog sütni, mint valaha, talán bevilágít az elménkbe és a szívünkbe is, és megvilágítja egész életünket egy nagy felébresztő fénnyel, mely olyan meleg, derűs és arany lesz, mint ősszel a patakpart.
Henry David Thoreau: Egy téli séta (részlet)
Igazi gyönyörűség, hogy a természet ebben az évszakban ilyen csodásan tiszta. Minden korhadó farönköt, mohos követ és korlátot elrejt egy tiszta hóabrosz. A csupasz mezőkön és a csilingelő erdőkben látjuk a túlélés erejét. A leghidegebb, legzordabb helyeken a legmelegebb életjelek tartják magukat. A hideg, kutakodó szél elhajt minden fertőzést, semmi sem tud ellenállni neki, csak az, amiben erő van; ezért amit hideg és zord helyeken találunk, mint a hegyek tetején, abban mindig tiszteljük az ártatlan életerőt, egyfajta puritán keménységet. Minden egyéb valamilyen védett helyre igyekszik, tehát ami kívül marad, az a mindenség eredeti állapotához kell tartozzon, és olyan bátor, mint Isten maga. Frissítő ezt a megtisztított levegőt szívni. Fokozott finomsága és tisztasága szemmel látható, és szívesen maradnánk kint késő estig, hogy a szél átfújhasson rajtunk is, mint a lombtalan fákon, és alkalmassá tegyen a télre – mintha azt remélhetnénk, hogy így szerezhetünk valamilyen tiszta, állhatatos erőt, amely minden évszakban erőt ad.
Van a természetben egy parázsló föld alatti tűz, amely sosem alszik ki, és semmilyen hideg nem tudja lehűteni.
Ez olvasztja meg végül a nagy havat, és a január vagy a július között csak az a különbség, hogy vastagabb vagy vékonyabb takaró alatt van. A leghidegebb napon is odafolyik valahová, és a hó elolvad minden fa körül. Itt ez az őszirozs-föld, amely késő ősszel csírázott, és most sebesen megolvasztja a havat, olyan a hely, ahol a tűz vékonyan van betakarva. Érezzük, ahogy melegít minket. Télen a hő testesít meg minden erőt; gondolatban felkeresünk egy csörgedező eret, melynek csupasz kövei csillognak a napon, és meleg forrásokat az erdőben, ugyanolyan vággyal, mint a nyulak és vörösbegyek. A mocsarakból és tócsákból felszálló gőz ugyanolyan kedves és otthonos nekünk, mint a saját vízforraló kannánk. Miféle tűz vetekedhetne a téli napsütéssel, amikor a mezei egerek előjönnek a falak mentén, és a cinkék selypegnek az erdő sűrűjében? A hő közvetlenül a naptól jön, nem a föld sugározza, mint nyáron; és amikor a hátunkon érezzük a sugarait, miközben egy havas völgyben gyalogolunk, hálásak vagyunk ezért a külön kedvességért, áldjuk a napot, hogy követett minket erre a félreeső helyre is.
Ennek a föld alatti tűznek minden ember keblében ott van az oltára:
mert a leghidegebb napon, a legzordabb hegyen az utazó melegebb tüzet őriz a köpenye alatt, mint amit bármely tűzhelyen csiholhatnánk. Valóban, az egészséges ember az évszakok kiegészítője: ha tél van, akkor nyár van a szívében. Ott van a dél. Oda költöztek mind a madarak és rovarok, és a keble meleg forrásai köré gyűlnek a vörösbegyek és a pacsirták.
Amikor végre elértük az erdő szélét, és kicsuktuk a város handabandáját, belépünk a fák alá, mintha egy házba lépnénk be, átlépjük a küszöbét, rajta vastagon áll a hó. A fák örvendenek és melegítenek, és olyan kedvesek és vidámak télen is, mint nyáron. Ahogy állunk a fenyők között a hunyorgó, szűrt fényben, amely csak kevéssé tud behatolni a fák sűrűjébe, azon tűnődünk: vajon a városok hallották-e valaha a fák egyszerű történetét? Úgy tűnik, még semelyik utazó sem kutatta ki őket, és miközben a tudomány másutt nap mint nap csodákat tár fel, ki ne volna kíváncsi az ő történelmükre? Szerény falvaink a síkságon az erdő ajándékai. Tőle vesszük kölcsön a deszkát, amiből házat, és a tűzifát, amiből meleget csinálunk. Milyen fontos is az örökzöldjük télen, ez a nem hervadó nyár-darab, a folytonos év, a fonnyadatlan fű! Ilyen egyszerűen, kis magasságkülönbségekkel válik változatossá a föld felszíne. Mivé lenne az emberi élet, ha nem lennének az erdők, ezek a természetes nagyvárosok? A hegyek tetejéről az erdők jól nyírott pázsitnak látszanak, de hol másutt sétálhatnánk, mint ebben a magasabb fűben?
Ebben a ligetben, ahol egy év alatt nőttek meg a bokrok, figyeld meg, ahogy az ezüst por rárakódott minden megpörkölt levélre és ágra. Olyan végtelen változatosságú és gazdag formákat mutat, mintha így akarná jóvátenni a színek hiányát. Nézd az egerek pici nyomait minden szár körül, meg a nyúl háromszögletű nyomait. Tiszta, ruganyos mennybolt függ minden fölött, mintha a nyári ég tisztátalanságait, miután a tiszta tél megtisztította és összezsugorította őket, leszitálták volna a mennyből a földre.
A természet ebben az évszakban összekeveri a nyáron érvényes különbségeket. Az égbolt közelebb látszik lenni a földhöz. Az elemek kevésbé elzárkózók és különbözők. A vízből jég lesz, az esőből hó. A nappal csak egy skandináv éjszaka. A tél egy sarkvidéki nyár.
Mennyivel élőbb az az élet, ami a természetben van, a bundás élet, amely túléli a metsző hideg éjszakákat, és faggyal-hóval borított mezőkről és erdőkből látja a napot fölkelni:
„A kiéhezett vidék
ontja nekünk barna bundás lakóit.”