Nádasdy Ádám legújabb könyvében a határok, országok, kultúrák közötti életről mesél. Visszaemlékezéseiben feltárul egy határokon átívelő, szerteágazó családtörténet, és az, hogy milyen volt felnőni egy soknyelvű, többkultúrájú családban a szürke ötvenes években. Hogyan lehetett utazni a Kádár-kor konszolidációja előtt és után, miként nyílt ki a világ a rendszerváltással. Nádasdy Ádám a tőle megszokott élvezetes stílusban mindig egy-egy személyes történettől jut el a közös élmények megértetéséig.
Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat (részlet)
Hordtam az irhámat
Egyidőben rengeteget voltam az utcán. Kilométereket gyalogoltam, befordultam mellékutcákba, átmentem átjáróházakon, szaladtam Duna-hidakon és kutyagoltam vasúti felüljárókon. Fiatal voltam és hajtott valami. Ugyanígy szalad a kóbor kutya is, sose marad egy helyben, csak megy és megy, nyilván a vadászösztön hajtja. Lehet, hogy engem is a vadászösztön hajtott? Ha nem is testi, de lelki táplálék után? Talán az ösztöneim azt remélték: szembejön valami, amitől megértem magamat? Valaki, aki elvezet valahova? Hátha csatangolás közben eszembe jut valami, ami – mint egy puzzle-játék hiányzó darabja, ami hetekkel később egy takarításkor kerül elő – megmutatja a teljességet?
Volt úgy, hol nem laktam sehol. Az előző partneremtől már eljöttem, oda nem mehettem vissza, de nem is akartam. Az újjal meg még távolról sem volt olyan a viszonyunk, hogy ott lakjak. Persze aludni lehetett nála, mindig örült nekem, de őhozzá csak úgy lehetett menni, ha valóban őhozzá mentem. Már kulcsom is volt a lakásához, ő adta, arra az esetre, ha hamarabb érnék oda, vagy ha reggel később mennék el, be tudjam zárni. De azt nem tudtam volna elképzelni, hogy én azzal a kulccsal előzetes megbeszélés nélkül beengedjem magam és csak úgy időzzek egyedül az ő lakásában. Mert nem laktam ott.
Hogy ott lakik-e az ember valahol, az nem elsősorban fizikai kérdés
(tehát hogy hol tölti a legtöbb idejét), hanem a személyek közti viszonynak, a felek megállapodásának kérdése. Hiába alszom valahol rendszeresen, az ottalvás nem azonos az ottlakással. Különben nem volna értelme ennek a mondatnak: „sose alszik otthon”. Ugyebár azt a helyet hívjuk otthonnak, ahová olyankor megy az ember, ha semmi oka nincs, hogy bárhova menjen. A rendszeres ottlét akkor billen át ottlakássá, amikor már nem azt mondod, ha találkozol egy ismerőssel, hogy „megyek a szerelmemhez”, hanem hogy „megyek haza”.
Aludnom mindig volt hol, elvileg még egy csöppnyi albérletem is volt, baráti alapon, nem is kellett lakbért fizetni, csak a rezsibe beszállni. Igen ám, de a főbérlő idős édesapja, aki vidéken élt, két-három havonta följött a fiához egy hétre, és olyankor a kisszobában aludt – az én albérleti kisszobámban, amit át kellett engednem. Ez volt a megállapodás, ilyenkor el kellett hordani az irhámat.
De amúgy is sokat hordtam az irhámat keresztül-kasul a városon, sosem teltem be vele.
Nemcsak a szép utcákat szerettem, hanem a csúnyákat is, Angyalföldön is jártam, meg Albertfalván, meg a „Csikágóban”, ami a Keleti és a Damjanich utca közötti negyednek volt a népszerű neve. Volt egy-két jóbarátom, néha azokkal csatangoltam; aztán lett egy igazi szerelmem, annak se volt rendes lakása, na, akkor kezdődtek csak igazán a barangolások. Télen, mikor hideg volt, presszókban meg sörözőkben időztünk, egyikből ki, másikba be, hogy ne kelljen semmi komolyabbat rendelni, csak ülni egy újabb kávéval és bámulni egymást.
(2014)
