Mörk Leonóra legújabb regénye ismét időutazásra invitál, a történet a 17. századi Hollandiában játszódik. 1664 decemberében üstökös tűnik fel az égen Amszterdam fölött. Az emberek riadtan találgatják, mit jövendöl: balszerencsét hoz-e, vagy azt ígéri, hogy a pestisjárvány sújtotta város lakóinak sorsa végre jobbra fordul. A városháza előtt összegyűlt tömegben ámulva követi az égi jel útját Maaike, a tésztaműves lány is, aki egy fájdalmas csalódás után talált új otthonra a nagynénje házában. Kis boltjuk, A narancsfához címzett csemegesütöde egyaránt menedéket kínál a tél hidege és a szív fájdalmai ellen.
Miközben a város Szent Miklós ünnepére készül, és a levegőt betölti a spekulatius keksz fűszeres illata, új vásárló tűnik fel a cukrászboltban. Hendrik éveken át a Kelet-Indiai Társaság hajóorvosaként járta a világot Ázsiától Amerikáig, de egy súlyos betegség és egy váratlan örökség miatt úgy döntött, Amszterdamban kezd új életet. Először csak gyerekkora ízeit keresve nyit be a narancsfa jele alatti üzletbe, ám amikor egy előkelő páciense megbízásából nyomozni kezd egy mérgezéses eset ügyében, újra kereszteződnek útjaik Maaikéval. El tudják-e feledtetni egymással a múltat? És valóban erősebb-e a szeretet a halálnál?
A kötetben helyet kaptak a holland aranykor ma is elkészíthető, kedvenc süteményreceptjei, az almás pitétől a marcipángyümölcsön és a palacsintán át a szirupos ostyáig.
Mörk Leonóra: Cukrászbolt a narancsfához (részlet)
1638, Frízföld, Hollandia
Hendrik hatéves korában értette meg, hogy a szeretet erősebb a halálnál.
Azon a télen tanult meg olvasni az édesapja nagy betűs, régi Bibliájából. A falujuk, Vliedorp, egy halomdombon állt, amit egy rég letűnt nép emelt, amikor még nem védték gátak a földeket, és a vidéket időről időre elborította a tenger. Középen, a halom tetején a templom és az ő otthonuk, a paplak, körülötte, mint egy kerék küllői, a gazdák portái, előbb a házak, mögöttük az istállók, majd hosszan elnyúlva a polder termékeny talaján a szántóföldek: árpa, zab, köles, sötétbarna, apró szemű bab.
Bolt nem akadt a faluban, mindenki megtermelte a maga ennivalóját, iskola sem. A gazdák, már aki közülük ezt fontosnak vélte, a szomszédos városka, Nijkerk iskolájába járatták a gyerekeiket, de a legtöbben inkább otthon tartották és mihamarabb munkára fogták őket. Mihez is kezdene egy groningeni parasztgyerek a számokkal meg a betűkkel?
Nőjön fel úgy, hogy mire átveszi az apjától a gazdaságot, már minden a kezében legyen!
Hendrik édesapja azonban másképp gondolkozott. Előkelő, gazdag családból származott, a parasztok nem is értették, hogyan kötött ki ennek az Isten háta mögötti, észak-holland falucskának a parókiáján. Klaas Jakobs de Boer egyetemet végzett, az orvoslás mellett teológiát hallgatott, és a fiának is ezt a sorsot szánta, ha nem is ugyanezt a pályát. Hendriknek akkor is tanulnia kellett volna, ha nem akar. De akart, eleven eszű, érdeklődő fiúcska volt, az agya úgy szívta magába a tudást, mint szivacs a vizet.
A vliedorpi lelkész bérbe adta a paplakhoz tartozó földet, magának csak a kertet tartotta meg. A konyhakertben, az idős szolgáló, Trijntje birodalmában káposzta termett, cékla, hagyma, répa, karalábé, cikória, borsó, bab, de a zöldségágyásokon túl, magas téglafallal körülzárva, csupa virág és gyógynövény. A falusiak úgy emlegették, Domies Toen, a lelkipásztor kertje. A legközelebbi orvos Groningenben lakott, ha a lelkész nem segít rajtuk, magukra maradtak volna a betegségeikkel.
A gyógyfüves kertben a falra komló futott fel és vadrózsa, sűrű bokrokban rozmaring nőtt, levendula, citromfű, zsálya, izsóp, verbéna, alacsony puszpángsövénnyel elválasztott ágyásokban palástfű, zsurló, fekete nadálytő, gyűszűvirág, cinóbervörös mák, okkersárga ligetszépe.
A fal mellett matracba való, édes illatú szagos müge, a rettegett pestis és himlő ellen kígyógyökerű keserűfű,
végül egy eldugott sarokban magasra nyúló, kékeslila virágú sisakvirág.
– Hozzá ne nyúlj, fiam, ha jót akarsz! – figyelmeztette egyszer az apja Hendriket, amikor észrevette, hogy a kisfiú érdeklődve nyúl a valóban sisakra, vagy még inkább szerzetesek csuklyájára emlékeztető, indigókék virágok felé. – A levele meg a virága is mérgező, hát még a gyökere!
Hendrik ijedten kapta vissza a kezét, sötétzöld szeme az apja felé fordult.
– Akkor miért ültette édesapám?
– Mert amilyen veszélyes, olyan hasznos is lehet. Ami nagy mennyiségben megöl, az megfelelő adagban megmentheti az életedet. Mindig a mérték a fontos.
És nemcsak a gyógyításban, hanem úgy általában az életben, gondolta magában a lelkész, de hangosan nem mondta ki. Lesz még ideje rá a fiának, hogy megértse ezt a szabályt. Hiszen olvasni is olyan gyorsan tanult meg, hogy Trijntje, aki a lelkész feleségét is dajkálta kiskorában, aggodalmaskodva csóválta a fejét:
– Tán garabonciás diák lesz ebből a Hendrik úrfiból, ha felnő! Olyan éles az esze, mint a borotva, ha nem vigyáz, egyszer még megvágja vele magát!
Trijntje meséiben hemzsegtek a varázslatos lények: viharkeltő diákok; a víz mélyén lakó, tomboló dühükben árvizet támasztó óriások;
szépséges fókaasszonyok, akik elcsábítják a halászokat, feleségül mennek hozzájuk, ám ha a kedvük úgy hozza, újra magukra húzzák elrejtett állatbőrüket, és visszaváltozva fókává, hazatérnek a tengerbe. Hendrik látott már fókákat, a bárkából, amikor egyszer elkísérte az édesapját Schiermonnikoog szigetére, meglátogatni az ott élő szerzeteseket. Az egyik fóka egészen közel úszott a hajóhoz, és a kisfiút meghökkentette az övébe kapcsolódó, szinte emberi tekintet, a barna szempárban ülő, mély fájdalom. Vajon miért szomorú a fóka? – töprengett, mégsem merte megkérdezni az édesapját, mert a férfi maga is gyakran volt a gyerek számára érthetetlenül szomorú.
Hendrik régóta tervezgette már, frissen szerzett olvasási tudományával hová megy majd elsőként. Alig várta, hogy véget érjen a tél, ami itt, félórányi járóföldre az Északi-tengertől, nem nagy pelyhekben hulló havat hozott, hanem nedves ködöt, és hódarával kevert, sűrű, kitartóan zuhogó, jéghideg esőt. Ősztől tavaszig az emberek ázott birkaszagot árasztottak, ha odahúzódtak szárítkozni a tőzegtűz mellé, a ruhájukból áradó gőz megülte a szobát. De nem panaszkodtak, megedzette őket az időjárás, és különben is, ugyan minek panaszkodtak volna? Attól nem fog kevesebbet esni. Ugyanolyan takarékosan bántak a szavakkal és az érzelmeikkel, mint a pénzzel vagy az étellel.
A kisfiú egyébként nem bánta az esőt, hozzászokott, mint mindenki más, aki a tengerparton nőtt fel. Csak Trijntje csapta össze kétségbeesetten a kezét, ha a gyerek csurom vizesen került haza télvíz idején.
– A jóisten áldja meg, Hendrik úrfi, már megint úgy néz ki, mint egy ázott patkány!
– sopánkodott, miközben a konyhai tűzhely előtt lehámozta a gyerekről a nedves ruhadarabokat, és addig dörzsölte őt egy durva vászontörülközővel, amíg ki nem pirosodott a bőre. – Mit fog szólni az édesapja, ha megbetegszik?
– Nem betegszem meg, Trijntje – ellenkezett a kisfiú. – Nem vagyok én cukorból, nem olvadok el az esőben!
A cukor, ez a messzi tájakról az amszterdami cukorfinomítókba érkező csemege, ritka vendég volt a parasztok asztalán. Pedig az itteni gazdák nem számítottak szegénynek, még ha olyan mérhetetlenül gazdagnak sem, mint Groningenben a Holland Nyugat-Indiai Társaság részvényesei, akiknek a hajói tömegesen szállították a cukornád-ültetvényekre a rabszolgákat. A gátak állták a tengerár rohamait, a polderek bőséges termést hoztak, amióta pedig kiderült, hogy a halmok talaja milyen dús tápanyagokban, szekérszám adták el trágyának a tartomány terméketlen északkeleti részeire. Az ásók gyakran fordították ki a földből a régi nép életének emlékeit, kopott pénzérméket, törött cserépdarabokat, elszenesedett csontokat, borostyángyöngyöket, orsógombokat, dárdahegyeket.
A halom apadt, a parasztok viszont gyarapodtak. Valaha a templom és a hozzáragasztott paplak volt az egyetlen téglaépület a faluban, mire azonban az új lelkész megérkezett, a tapasztott vesszőfalú, zsúpfedeles hajlékokat már felváltották a lépcsőzetes oromzatú, kétszintes, vörös téglából emelt házak. A zsúfolt városok szűk utcáinak lakóival ellentétben az itteniek egészségesek voltak, továbbá gyakorlatiasak, segítőkészek és szókimondók. A kisfiú sem betegeskedett soha, mégis úgy döntött, ha a szolgáló ennyire aggodalmaskodik miatta, egy darabig nem kóborol többet a jéghideg esőben.
Aztán eljött az első tavaszi nap, az úton felszáradtak a pocsolyák, a paplak kertjének almafáin vidám dalba kezdett egy ökörszem, és amikor Hendrik kinézett a szobája ablakán,
a napfényben úgy ragyogott odakint a világ, mintha most került volna ki a Teremtő műhelyéből.
A kisfiú érezte, hogy aznap végre valóra válthatja a tervét. Kiugrott az ágyából, magára kapkodta a ruháját, gyorsan bekanalazta a reggeli kásáját, megígérte Trijntjének, hogy nem megy olyan helyre, ahová nem szabad mennie, aztán kilépett az utcára nyíló kapun, és útnak indult. Végigugrándozott a csatorna felé vezető úton, átvágott a hídon, és elhagyva az utolsó házakat, elkanyarodott arrafelé, ahol a távolban alacsony téglafal fölött tölgyfák lombja sötétlett.
Nem találkozott senkivel, a szép időt kihasználva a falusiak mind kint dolgoztak a földeken. Uilkjét sem látta, a legjobb barátját, az egyetlent, akinek el merte árulni, hogy olykor megszegi az édesapja tilalmát.
***
A lelkész nem vélte úgy, hogy az egy szem fia halálos veszélyben forog, valahányszor egyedül teszi ki a lábát a házból, így a többi falusi gyerekhez hasonlóan Hendrik is szabadon nőtt fel. Összesen két helyre nem volt szabad egyedül mennie, de pontosan ez a két hely vonzotta olyan erővel, hogy időről időre ösztönösen arra vitte a lába.
Az egyik tiltott területnek a templomtorony számított, amelynek meredek tetején szélkakas helyett a nassaui grófok aranyozott oroszlánja forgolódott a tenger felől szüntelenül fújó szélben. A régi groningeni téglából rakott, masszív, négyszögletes építmény lőrésszerű, keskeny ablakaival és jobbra csavarodó, meredek csigalépcsőjével jobban emlékeztetett őrtoronyra, mint az Isten házára, ahol jámbor földművesek dicsérik az Urat. Valaha valóban erre is szolgált, menedéket nyújtott a falusiaknak, amikor a környékbeli földesurak hajba kaptak,
és véres csatatérré változtatták az egyébként békésen elterülő, lapályos vidéket.
Amint megtanulta a számokat, Hendriknek első dolga volt összeszámolni, hány lépcső vezet a magasba. Hatvanhét kopott, itt-ott omladozó lépcsőfokon jutott fel arra az emeletre, ahol a torony ingaórájának óriási fogaskerekei kattogtak egyenletesen és kitartóan, a maguk engesztelhetetlen módján tudtára adva minden halandónak, hogy az idő és az árapály senkire nem vár. „Ezt az óraművet a két mutatóval Derck Ellens mester készítette, lakóhelyét tekintve Suithornból, a tammingaborghi uraság, nagyságos Adregen Admen parancsára” – hirdették a hátlap díszesen vésett betűi.
Innen kétsornyi meredek létrán lehetett felkapaszkodni a haranghoz, majd egy újabb létrán a tető alatti lapos, nyitott szintre. A kisfiú itt szeretett a legjobban időzni. Nekidőlt az alacsony korlátnak, és elnézett észak felé, ahol a házak mögött a szántóföldeket csatornákkal szabdalt legelők váltották fel, utána a gát fűvel benőtt, sötétzöld vonala következett, majd a sós mocsár, és végül a tenger. Ilyenkor az járt a fejében, ha felnő, meg akarja tudni, mi rejtőzik azon a távoli vonalon túl, ahol a víz acélszürkéje összeér az ég lenvirágkékjével. Meg akarja ismerni a világot.
– Az nem lesz jó – rázta meg a fejét Uilkje, amikor egy tiszta nyári napon felvitte a toronyba, és a tengert bámulva bevallotta neki, hogy a messzeségbe vágyik. A kislány korábban sosem járt még odafent, hiszen a templom előteréből nyíló toronyajtóhoz csak a lelkésznek volt kulcsa, azt kölcsönözte ki Hendrik egy-egy óvatlan pillanatban. Uilkje a fiú kezébe kapaszkodva előbb botladozva, azután egyre ügyesebben mászott fölfelé a résnyi ablakokon beszűrődő, bizonytalan fényben,
majd felérve odatartotta az arcát a szélnek, hogy szőke haja kiszabadult a kis fehér vászon főkötő alól.
Hendrik gyönyörködve nézte.
– Miért nem? – kérdezte.
Uilkje hátat fordított a tengernek, és cirmos kék szemét a fiúra emelte.
– Mert akkor nem lehetek a feleséged! Én szeretek itt. Még Groningenben sem jártam soha, és nem is vagyok rá kíváncsi. Pedig édesapám megígérte, hogy ha tízéves leszek, elvisz. De az csak öt év múlva lesz.
Hendrik őszintén nem értette, hogyan lehet, hogy valaki ne akarjon minél többet látni abból a földgolyóból, amit olyan gondosan térképeztek fel a holland felfedezők, de végül csak megvonta a vállát.
– Attól még lehetnél a feleségem! A tengerészek is meg szoktak nősülni, Trijntje szerint némelyik többször is! És a világ végéről is hazatérnek a családjukhoz.
A kislány erre ugyan elfintorította apró, fitos orrát, később mégis kiengesztelődhetett, mert megengedte a fiúnak, hogy az felhajtsa a szoknyáját, és megnézze, mi bújik meg két vékony, rózsaszín combja között.
Cserébe ő is szemügyre vette a másik letolt nadrágjából előkerülő, furcsa testrészt.
– Milyen praktikus! – állapította meg, aztán csúfondárosan felnevetett. – Viszont mindig útban van, nem?
Azzal felpattant, lekúszott a létrán, mint egy fürge kis mókus, és most már olyan gyorsan trappolt lefelé, hogy a fiú csak a lépcső alján érte utol.
