Izgalmas alaphelyzet, hogy Szlavicsek Judit egy írói válsággal küszködő krimi írónő rejtélyes eltűnéséről ír új regényében. A Végzetes Kékszalagban egy hattagú baráti társaságot ismerünk meg, akik eldöntik, hogy indulnak a balatoni vitorlásversenyen. De már az első fejezetben vágni lehet a feszültséget a levegőben: féltékenység és ki nem mondott szándékok mérgezik ezeket a kapcsolatokat. Az ismert írónő eltűnése után Kardos Júlia fog nyomozni, akinek versenyt kell futni az idővel. Olvass bele a regénybe!
Szlavicsek Judit: Végzetes Kékszalag (részlet)
1
Alsóörs magasságában, az északi oldalon, a kenesei forduló felé hajózva, az Ellison nevű 27 lábas túravitorlás fedélzetén
2024. július 18., csütörtök, délelőtt tíz óra körül, a Kékszalag rajtja után egy órával
Hartig Erna lő egy fotót a telefonjával a tengernyi vitorláról, ami körülveszi őket a vízen, aztán beteszi a fülesét, és koppra nyomja a zenét.
Hogy nevezte el Sallai Kornél a Messenger-csoportot, amiben a Kékszalagon való indulás részleteiről írogattak? Balatoni kalózok? A hideg rázza ki ettől a kifejezéstől, ahogy jelenleg kábé mindenkitől ennek a kurva hajónak a fedélzetén.
Mély levegőt vesz, beletartja az arcát a menetszélbe, és behunyja a szemét, mielőtt még a mellette ülő nő újra megszólalhatna. Évának hívják, egy éve ment hozzá Sallaihoz, és Ernát halálra idegesíti, amióta csak megismerte – de már késő.
Mert Éva vagy unatkozik, vagy tényleg a fejébe vette, hogy mindenáron vele fog az egész verseny alatt beszélgetni.
– Ééés? – kérdezi elnyújtott, nyafogós hangon, amit Erna sajnos még az üvöltő zene ellenére is meghall, bár igyekszik úgy tenni, mintha nem így lenne. – Mit mondtál? Mikor jelenik meg a következő könyved?
Erna nyel egyet, és erősen fontolgatja, hogy nem vesz róla tudomást. Végül sóhajt, kettőt ráüt a fülesre, hogy a zene elhallgasson, és a napszemüvegén keresztül ránéz Évára.
– Az idei már megjelent. Ahogy azt tegnap este is mondtam.
– Igen, azt mondtad!
Továbbra is affektál, Erna pedig érzi, ahogy a feszültség, ami már előző este óta nő benne, lassan teljesen elemészti.
Vajon miért beszél most Éva ilyen furcsán? És miért erőlteti a beszélgetést? Erre gondol, aztán a nő férjére néz, aki a hajókormány mögött áll, és őket figyeli. És akkor megérti. Sallai megint úgy nézi őt. Egy ideje már észrevette. Az utóbbi időben a férfi óvatosnak szánt, ámde mégis szembetűnő figyelemmel tünteti ki. Erna még mindig nem tudja megnevezni az érzelmet, amit a dolog kivált belőle. Jobb napokon imponáló, a rosszabbakon simán kínos, és ez a nap – bármilyen extra is a Kékszalag miatt – kifejezetten nem jó nap, mert még előtte áll…
Megrázza a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot.
– Akkor? Mire gondolsz pontosan? – A hangja rideg, ezt ő is tudja, és már folytatná ugyanígy, amikor Pogány András, aki épp vele szemben ül – még a térdük is összeér a szűk helyen –, kisegíti.
– Tudod, Erna mondta, hogy úgy érdemes csinálni, ha az olvasók tudják, hogy az évnek mindig ugyanabban az időszakában számíthatnak tőle az új könyvre.
Erna hálásan rámosolyog, Sallai Éva viszont nem nyugszik.
– Azt tudom, hogy aaaz – hosszan elnyújtja az a-t a szóban – már megjelent, de én nem is arra gondoltam. Hanem, hogy nem készülsz-e valami másra? Tudod…
Erna hirtelen szívja be a levegőt, köhögni kezd, aztán Pogány szemébe néz, mintha a férfi segíthetne. Nem érti. Mégis mi a francot akar tőle ez a nála jó tíz évvel fiatalabb és nyilvánvalóan féltékeny fiatal feleség? És miért kérdezi most pont ezt?
– Valami másra? – A hangja halk, elnyomja a szél fütyülése és a kötelek okozta zaj, ahogy ütemesen az árbóc oldalához csapódnak. Közben a szíve akkorákat üt, hogy attól tart, a szűk pólón át az is látja, akinek nem Megismétli, mert most már tényleg tudni akarja: – Hogy érted, hogy készülök-e valami másra? Krimiszerző vagyok, egy sorozatot írok.
– De én most arra gondolok, hogy mikor kezdesz el írni valami rendeset, érted? Olyan okos vagy, és a te családi háttereddel, tudod…
– Szívem, békén hagynád Ernát, ha megkérlek rá szépen? – szól rá Sallai, gyakorlatilag kiabál.
Erna rápillant: meglehetősen jól néz ki a sötétkék vitorlásbermudában, fehér galléros pólóban, vitorláskesztyűben és baseballsapkában. Talán csak szemüvegének konzervatív kerete árulkodik róla, mennyire kontrollmániás és korlátolt tud lenni általában.
– Semmi baj. Szívesen válaszolok – feleli, és lassan kiveszi a füleseket, beteszi őket a tokba. A hajó hirtelen csapást vált, és az ő oldalukra dől kicsit, amitől ő önkéntelenül felszisszen. – Konkrétan most arra gondolsz, hogy egy kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész unokájaként rangon aluli, hogy én csak szaros krimiket írok?
Sallai Éva meglepődik, és most zavarban van – pedig pont erre próbált célozni, és ezt mindenki tudja, aki hallotta a beszélgetést.
– Ugyan, dehogy! Néha úgy szólsz az emberhez, hogy a vér is megfagy az ereiben! Csak arra voltam kíváncsi, nem tervezed-e, hogy valamikor egyszer kipróbálod magad egy másik műfajban is, valami komolyban, tudod. Mert szerintem te vagy olyan tehetséges, hogy képes lennél rá, hogy…
Ekkor valaki félbeszakítja.
– Köszi, Éva! Szerintem Erna tökéletesen érti, mit akarsz mondani, és az van, hogy szerintem a legkevésbé se szorulrá a tanácsaidra. Jelenleg ő az egyik legnépszerűbb krimi-szerző, szóval szerintem nézd a vizet, vagy mit tudom én! – Erna meredten figyeli Vikit, akitől ez a váratlan, ingerült kirohanás érkezett, és aki eddig mintha itt se lett volna: kizárólag a vizet kémlelte a rajt óta, és fényképezett. Pogány jobbján ül, ölében egy méregdrágának tűnő Leica fényképezőgéppel, és történetesen az ő felesége.
Erna most erős késztetést érez, hogy felálljon, odalépjen hozzá, és addig ölelje, míg Viki már könyörög, hogy hagyja abba. De nem teszi.
Eszébe jut az előző este, amikor kettesben kajakoztak Ábrahámhegy és Balatonrendes között, és arra gondol, bárcsak egészen odáig visszatekerhetné az időt, de erre sajnos nem képes.
Már döntött. Végig fogja csinálni, habár ebben a pillanatban másra se vágyik, mint hogy az idő lelassuljon, vagy akár álljon is meg, és a mai este annyira távol maradjon, hogy jó ideig ne is kelljen gondolnia rá.
– Oké, azért nem kell leharapni a fejemet – motyogja Éva.
Erna érzi, hogy a légzése megnyugszik, és eldönti, hogy mostantól a Balatonra és a Kékszalagra fog koncentrálni. Újraindítja a zenét, ad magának néhány másodpercet, hogy a szívéig érjenek a gitár éles, szexis, ugyanakkor melankolikus hangjai, aztán, ahogy az énekes is megszólal, feláll, és elindul a hajó orrába, a többiekre vissza se néz.
Előbb a baumba, aztán az árbócba kapaszkodik, végül már a hajó szélén végigfutó, alacsony korlátot fogja, miközben egyensúlyozva kiér az orr elejébe, hogy leüljön a barátnője mellé.
Vadász Alíz rá se néz, pedig észre kellett vennie, hogy valaki szorosan mellé telepszik, de semmi. Nem mozdul, nem nyitja ki a szemét. Hatalmas fejhallgató van rajta, de olyan, amit manapság már senki sem használ, talán csak otthon.
Erna egy ideig nézi őt.
Ismerem?
Az utóbbi hónapokban szinte folyamatosan csetelt ezzel a nővel, mégsem biztos benne, vajon tudja-e, ki ő valójában. A kétely most is odaül melléjük, és eszébe sincs távozni többé.
Erna hátradől, rátámaszkodik a kezére, és kidülleszti a mellkasát, hogy teleszívhassa a tüdejét levegővel, aztán körülnéz. A látvány lenyűgöző, képtelen betelni vele. Megpróbálja mondatokká formálni, mit érez, és mit lát, aztán átfut az agyán, hogy talán írhatna egyszer egy könyvet, ami a Kékszalagon játszódik. Persze majd csak az után.
A mezőny még mindig nagyrészt egyben van. A katamaránok nyilván már rég elhúztak előre – azok nem is úsznak, sokkal inkább repülnek, hatalmas dupla, fekete vitorláik késpengeként hasítanak bele a víztiszta égbe.
A szél nem túl erős, Erna érzi, hogy északról jön. Miközben a több száz vitorlást nézi, ahogy azonos szögben dőlve haladnak Kenese felé, arra gondol, hogy még lefújhatná az egészet. Annyiban hagyhatná, és csinálhatna mindent úgy, ahogy eddig. Rövid időre elönti a kényelmes, megszokott élete utáni nosztalgia, és majdnem le is győzi, mert tényleg egyszerűbb lenne, ha nem tenne semmit.
Csak egy baj van vele. Hogy már nem ezt akarja. Végre egyszer kockáztatni akar, hogy érezze: él.
Előkotorja a telefonját a zsebéből, aztán percekig bámulja a kijelzőt, végül készít egy fotót a dagadó vitorlák színes tengeréről, és anélkül, hogy írna mellé bármit is, elküldi a férjének.
