Ritka mellbevágó regény a horvát Ivana Bodrožić, a Margó Könyvek sorozatban megjelent Fiaink, lányaink című regénye. Egyszerre érzi magát üresnek, zaklatottnak és mérgesnek az ember, miután elolvasta. Egy baleset miatt lebénult lány, egy transznemű férfi és egy kizsigerelt anya: három különböző történet, mégis egy közös sors, ami mindannyiunknak ismerős. De a három sorstragédián túl sokkal többről is szó van: elsősorban önmagunkat kell keresnünk ebben a regényben, mert a végén el kell számolnunk azzal, hogy a társadalomban zajló elnyomásban szinte mind bűnösök vagyunk.
A Fiaink, lányaink három elbeszélőn keresztül mutatja be, hogy a testünk milyen társadalmi korlátok közé szorít minket, milyen verbális és fizikai elnyomások érnek egy nőt, egy transznemű személyt vagy egy testileg lebénult embert. Ebből korábban egy részletet is közöltünk.
Szinte levegőt se hagy venni a regény, a múlt szorongató rétegei egyre többet mutatnak meg abból, mit jelent „nem normálisként” élni a társadalomban. Hogy szemléltessem, a kötet egyik kulcsmondata, amin talán nem sokan gondolkodunk el a mindennapjainkban:
Frusztrált a felismerés, hogy a boldogságod meg az integritásod kizárólag mások jószándékán és méricskélésén múlik?”
Otthonos és kegyetlen
A Fiaink, lányaink lassan vezet be egy olyan világba, ami elsőre idegennek tűnik, mégis a saját valóságunkra ismerünk benne. Három igen különböző történet, mégis egy közös sors. Mi köti össze őket? A megaláztatás, ami azért éri őket, mert a testük eltér a normálistól: beteg, deformálatlan vagy éppen csak kiszolgáltatott. Megoldás persze létezik, elnyomásnak hívják, amiben a többség által meghatározott norma teljesen kiszorítja ezeknek az embereknek az érdekét.
Három magára hagyott ember a dél-szláv háború utáni társadalom közepében. Lucilja egy baleset (öngyilkossági kísérlet) következtében teljesen lebénult, barátja, Dorian nemrég esett át egy nemváltó műtéten, Lucilja anyjának pedig egy olyan társadalomban kellett felnőnie, ami semmibe vette a női nemet. Nehéz ezt a könyvet úgy olvasni, hogy ne érezzük azt, a világ egy reménytelen és kegyetlen hely.
Ahogyan Dorian fogalmaz a kötetben:
Ti mindannyian mindent értetek, csak azt nem, hogy mit jelent sehová sem tartozni. Abszolút sehová. Senkihez.”
Azt pedig még nehezebb belátni, hogy ezek az emberek sem tartoznak össze, még a szenvedés sem elég ok, hogy sorsközösséget alkossanak. Pedig ugyanaz az ellenségük: a változásra képtelen világ (társadalom), ami a vallás, politika, etika és tudomány „kőbe vésett igazságait” követi, és nyíltan elutasítja az ettől eltérőt. De szerintem ezt itthon, itt és most, kevéssé kell magyarázni. Hiszen a gender szitokszó, az LMBTQ+ titkolnivaló, az anya nő, az apa férfi, a háború pedig béke.
A test története a társadalom története
A regény kulcsmotívuma a test és annak társadalmi megítélése. Mindhárom karaktert egy számukra sebezhető időszakban ismerjük meg: Lucilja le van bénulva, Dorian nemrég váltott nemet, az anya történetébe pedig szülés után kapcsolódunk be. Bizonytalanok, identitásuk megsérült, megsemmisült (Lucilja) vagy átalakulóban van, a korábbi biztonsági pontok (ép test, nőiség, fiatalság) elvesztek.
A kötet kulcskérdése: mi történik azzal a testtel, ami kívül kerül a társadalmi normákon?
„Pont abban az időszakban találkoztunk össze, amikor te belülről majd’ szétfeszültél, mert arra készültél, hogy a bőrödön, a nyáladon, a véreden és a varratidon keresztül kilépj önmagadból. Ami addig, az átváltozás pillanatáig történt, azt le kellett önteni benzinnel és felgyújtani, hogy egyszer majd fű sarjadjon ott, hogy később senki (…) ne kérdezze, hogy mi van alatta” – olvashatjuk a könyvben. Ezek a karakterek pontosan a testük által kerülnek társadalmilag megítélhetővé, amiből természetszerűen nem tudnak kilépni.
Ebben a világban (értsd: Kelet-Európa) csak két módon mentesülhet a társadalmi elvárásoktól: ha gyerek vagy menthetetlen beteg.
Előbbi is csak ideig-óráig tart, hiszen a nevelés hamar elkezdődik: „Gyerekkorunktól kezdve magunkba szívjuk az általánosságot, ismételgetjük a frázisokat, nem gondolkodunk, csak köpködjük a szótagokat, és beleképzelünk holmi jelentéseket a szavakba”. A társdalami megítélés tehát, ami alapján a testünket, nemünket, identitásunkat kialakítjuk és megítéljük, egy örökölt dolog, de ezt azok a felmenők hagyományozzák ránk, akiknek a világ szabályai ugyanúgy sérülést és traumát okoztak.
A horvát író regényében három nő története fonódik egymásba egy baleset miatt. Olvass bele!![Egy baleset után a tested és a nőiség korlátaival is szembesülni kényszerülsz [MARGÓ KÖNYVEK]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/37092/fe_229_160_ivana_bodrozic_tomislav_maric_konyvesmagazinhu.png)
A könyv bár rövid időt ölel fel, mintha az egész elmúlt századot jelenítené meg. A háttérben felsejlő délszláv háború és annak következményei egy egész társadalmat meghatároznak, a szenvedés pedig a testen keresztül öröklődik, fizikailag (szülés, születés) vagy tanult formában (nevelés, társadalom). Ez elől még az sem tud menekülni, aki testét megváltoztatva új lappal akar indulni, mint például Dorian. Az emberek általában értetlenül fordulnak felé, nem tudják meghatározni, és ezért inkább kirekesztik. A kötet ezt a legszebben ott szemlélteti, amikor Lucilja egy visszaemlékezésében a háborúból hazatérő apa sebekkel teli teste és Dorian műtét utáni hegei párhuzamosan jelennek meg egy jelenetben:
„Még virítanak a varrataimból azok az undorító, önfelszívódó cérnák, utálok rájuk nézni (…), rákened a zselét a szétvágdosott bőrre. Türelmesen mosolyogsz (…) »Amikor apám megsebesült gyakran voltam nála a gyógyfürdőben«”.
Az egymásra rakódó traumák lassan zabálnak fel
A könyv egyik alapélménye, hogy mintha soha nem változna semmi.
Léphetünk előre vagy vissza egy generációt, válthatunk nézőpontot, de csak szenvedéssel találkozunk.
Ennek az alapja, ami nálunk is ismerős, miszerint az elmúlt évek, évtizedek rengeteg változást hoztak magukkal, amik mégis annyira marginálisak voltak, hogy valójában semmi nem változott a társadalomban.
Példának itt van a kötetből Lucilja és anyjának helyzete. Az anyát csak megalázzák, házimunkára, gyereknevelésre, az öregek gondozására kényszerítik, mióta gyereket szült, nincs jövőképe, vágyai vagy önálló döntése, mindenről a férje dönt. Érthető, hogy az anya emancipálódni szeretne, saját teret, hangot kíván magának. Lucilja ezzel szemben már többet akar, nem a női érvényesülést, hanem a társadalmi nemek feloldását, a bináris (férfi-nő) gondolkodás eltörlését. De egyikük kívánsága se teljesül.
Miért? Mert a széleskörű társadalomban mindketten elhanyagolható kisebbségek.
Az érdekek nem tudnak érvényesülni, hiszen még egymás helyzetét sem értik, saját sebeik és fájdalmaik sokkal meghatározóbbak, be vannak zárva a traumáikba, a saját testükbe. A Fiaink, lányaink ezt csinálja mesterien, egymásra csúsztat több olyan társadalmi problémát is, amik egyidejűleg jelen vannak, viszont egyikük se tud érvényesülni, mivel a nagy egész tekintetében (társadalom) elaprózódnak.
Úgy, ahogy ezek a szereplők is napról napra aprózódnak el a saját testükben, lelkükben, identitásukban. Nincs hová fordulniuk, hiszen nem tudnak beszélni, a társadalom undorítónak és kívülállónak találja őket. A többség mindig győz azok felett, akik egyedül vannak. Ivana Bodrožić regénye ezzel szembesít minket: mi mindannyian a többség oldalán vagyunk.
Fotó: Tomislav Maric
