2023-ban Jean-Baptiste Andrea kapta a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, a fasiszta Olaszországban játszódó regényéért. Idén meg is jelent a könyv magyar fordítása, a Vigyázni rát a Könyvmolyképző adta ki. „
Jean-Baptiste Andrea: Vigyázni rá (részlet)
Harmincketten vannak. Harmincketten lakják még az apátságot az 1986-os esztendőnek ezen az őszi napján, egy olyan út végén, melybe belesápadnak azok, akik nekivágnak. Ezer év alatt semmi nem változott. Az út ugyanolyan meredek, a magasság ugyanolyan szédítő. Harminckét erős lélek – muszáj annak lenni, ha a mélység peremén él az ember –, harminckét test, ifjan azok is erősek voltak. Néhány órán belül eggyel kevesebben lesznek.
A testvérek körbeállják a távozni készülőt. Sok kör volt már, sok búcsúzás, mióta a Sacra falai magasodnak föléjük. Megannyi kegyelmi pillanat, kétség, a közelgő árnynak ellenfeszülő test. Voltak és lesznek még távozások, türelmesen várakoznak hát.
Ez a haldokló most nem olyan, mint a többi. Ezen a helyen ő az egyetlen, aki nem tett fogadalmat.
Negyven éven át mégis megengedték neki, hogy maradjon. Valahányszor vita támadt, vagy kérdések merültek fel, megjelent egy bíbor reverendás férfi, sosem ugyanaz, és meghozta a döntést. Marad. Ő idetartozik, éppúgy mint a kerengő az oszlopaival és a román oszlopfőivel, melyek jó állapota nagyrészt az ő tehetségének köszönhető. Szóval nincs mit nehezményezni, ő természetben fizeti a kosztot és kvártélyt.
Csak a két ökle kandikál ki a barna gyapjúpléd alól a feje két oldalán, nyolcvankét éves, rémálommal viaskodó gyermek. A sárga bőr repedni kész pergamenként feszül a túl éles arccsontokra. A homlok csillog, izzasztó láztól fénylik. Egyszer el kellett jönnie a napnak, amikor elhagyja az ereje. Kár, hogy nem válaszolt a kérdéseikre. De az embernek joga van megtartani a titkait.
Egyébként úgy érzik, valójában tudják a választ. Ha nem is az összeset, de a lényeget igen. Olykor nem egyeznek a vélemények. Hogy elűzzék az unalmat, akkora hévvel pletykálkodnak, akár a kofák. Bűnöző, találgatnak, kiugrott pap, politikai menekült. Egyesek szerint akarata ellenére tartják itt – a teória nem állja meg a helyét, látták már elmenni és visszatérni –, mások azt állítják, a saját biztonsága érdekében. S végül ott van a legnépszerűbb verzió, és egyben a legtitkosabb, mivel a romantika ide csak csempészáruként juthat be: azért van itt, hogy rá vigyázzon. Rá, aki az aprócska cellától néhány száz méterre várakozik márványéjszakájában. Rá, aki negyven éve vár türelmesen. A Sacra valamennyi szerzetese látta már egyszer. És mind szeretné újra látni. Elég lenne engedélyt kérni rá padre Vincenzótól, az apáttól, de kevesen merik megtenni. Talán a tisztátalan gondolatoktól félnek, melyek állítólag azokban támadnak, akik túl közel mennek hozzá. És tisztátalan gondolata már így is bőven van a szerzeteseknek, mikor angyalarcú álmok kísértik őket a sötétség mélyén.
A haldokló meg-megrándul, kinyitja a szemét, újra lehunyja. Az egyik testvér esküszik rá, hogy örömöt látott benne – téved. Hűvös gyolccsal simítják végig gyengéden homlokát, ajkát.
A beteg ismét mozgolódik, és ezúttal mind egyetértenek.
Valamit mondani akar.
Hát persze hogy mondani akarok valamit. Láttam repülni az embert, egyre gyorsabban, egyre messzebbre. Láttam két háborút, nemzetek összeomlását, szedtem narancsot a Sunset Boulevardon, nem gondoljátok, hogy van mit mesélnem? Bocsánat, hálátlan vagyok. Ruháztatok, etettetek, pedig nektek sem volt semmitek, vagy alig valami, amikor úgy döntöttem, közöttetek rejtőzöm el. De túl sokáig hallgattam. Hajtsátok be az ablaktáblákat, bántja a szememet a fény.
Nyugtalan. Hajtsátok be az ablaktáblát, testvérem, úgy látom, zavarja a fény.
Az ellenfényben árnyak vigyáznak rám a beáradó piemonti napsütésben, a hangok eltompulnak, ahogy közeleg az álom. Minden olyan gyorsan történt. Alig egy hete még a veteményesben láthattak, vagy egy létra tetején, mindig akadt valami javítanivaló. A kortól lelassultam, de ahhoz képest, hogy egy lyukas garast nem adott volna értem senki a születésemkor, volt mire büszkének lennem. Aztán egyik reggel nem bírtam felkelni. A tekintetekből láttam, hogy rajtam a sor, hogy hamarosan értem kondítják meg a lélekharangot, engem visznek a heggyel szemközti kertecskébe, ahol pipacsok nyílnak több évszázadnyi abbé, miniatúrafestő, kántor és sekrestyés felett.
Nagyon rosszul van.
Az ablaktáblák nyikorognak. Negyven éve vagyok itt, mindig is nyikorogtak. Végre sötét van. Sötét, mint a moziban, melyet láttam megszületni. Üres horizont, először nincs rajta semmi. Vakító pusztaság, addig meresztem rá a szemem, míg az emlékezetem árnyakkal, sziluettekkel népesíti be, melyek városokká és erdőkké, emberekké és állatokká változnak. Közelebb jönnek, letáboroznak a színtér elején, ők az én szereplőim. Egyikre-másikra ráismerek, semmit nem változtak. Fenségesek és nevetségesek, ugyanabban a tégelyben olvasztották őket, szétválaszthatatlanok. A tragédia pénzét arany és bóvli ritka ötvözetéből verik.
Már csak órák kérdése.
Órák kérdése? Ne nevettessetek! Én már régóta halott vagyok.
Még egy hűs borogatást. Megnyugodni látszik.
De mióta nem mesélhetik el a holtak a történetüket?
Il Francese. Mindig is utáltam, ha így neveztek, bár ennél sokkal rosszabb neveket is aggattak rám. Minden örömöm, minden tragédiám bölcsője Itália. Egy olyan földről származom, ahol a szépségre folyton veszély leselkedik. Ha csak öt percre is elszunnyad, a rútság könyörtelenül elvágja a torkát. A zsenik úgy teremnek itt, akár a dudva. Úgy gyilkolunk, ahogy énekelünk, úgy csalunk, ahogy rajzolunk, a kutyákat a templomok falánál hugyoztatjuk. Nem véletlen, hogy épp egy olasz, Mercalli adta a nevét egy pusztítási skálához, ahhoz, amelyik a földrengések erősségét jelzi. Az egyik kéz lerombolja, amit a másik felépített, az izgalom ugyanaz.
Itália. A márvány és a szemét birodalma. A hazám.
Az viszont tény, hogy Franciaországban jöttem a világra 1904-ben. A szüleim tizenöt évvel korábban a meggazdagodás reményében hagyták el Liguriát, alighogy összeházasodtak. Meggazdagodás helyett ledigózták és leköpdösték őket, kigúnyolták, ahogy az r-eket ropogtatják, holott ha nem tévedek, a ropogtat szó is r-rel kezdődik. Apám épphogy megúszta az 1893-as aigues-mortes-i rasszista zavargásokat, melyekben két barátja is otthagyta a fogát: a derék Luciano és az öreg Salvatore. Soha többé nem emlegették őket e jelzők nélkül.
Voltak családok, ahol megtiltották a gyerekeknek, hogy a szülőföld nyelvén beszéljenek, hogy ne látsszanak digónak. Marseille-i szappannal csutakolták őket, azt remélve, kicsit fehérebbek lesznek tőle. Ám Vitalianiéknál nem így volt. Mi olaszul beszéltünk, olaszul ettünk. Olaszul gondolkoztunk, vagyis szuperlatívuszokban, gyakran emlegetve a halált, sűrűn folyt a könnyünk, ritkán pihent a kezünk. Úgy szórtuk az átkot, ahogy a sót adtuk tovább. A családunk kész cirkusz volt, s mi büszkék voltunk erre.
1914-ben a francia állam, mely korábban oly csekély buzgalmat tanúsított Luciano, Salvatore és a többiek megvédésére, kijelentette, hogy apám jó francia, ehhez a kétség árnyéka sem férhet, s mint ilyen, méltó a besorozásra, annál is inkább, mivel egy hivatalnok – tévedésből vagy tréfából – tíz évvel megfiatalította, amikor másolatot állított ki a születési anyakönyvéről. Lógó orral kelt útra, nem virított virág a puskáján. Az ő apja az Ezrek expedíciójában vesztette életét 1860-ban. Nonno Carlo Garibaldival vágott neki Szicília meghódításának. Nem egy Bourbon-golyó végzett vele, hanem egy kétes higiéniájú prostituált a marsalai kikötőben, mely részletet jobbnak látták elhallgatni a családban.
Egy biztos, meghalt, tehát az üzenet egyértelmű volt: a háború öl.
Meg is ölte apámat. Egy nap egy csendőr jelent meg a műhelyben, amely fölött laktunk a Maurienne-völgyben. Anyám mindennap kinyitott, hátha befut egy megrendelés, melynek a férje hazatérve majd eleget tehet, előbb-utóbb csak muszáj lesz újra követ faragni, restaurálni a vízköpőket, kutat fúrni. A csendőr gyászos arckifejezést öltött, még jobban elkomorodott, ahogy meglátott engem, köhintett egyet, elmondta, hogy felrobbant egy gránát, és hát ennyi. Amikor anyám, nagyon méltóságteljesen, megkérdezte tőle, mikor szállítják haza a holttestet, a csendőr hebegve magyarázkodott, hogy a csatamezőn lovak is voltak, meg más katonák, hogy egy gránát, az bizony nagy pusztítást végez, s hogy ennek következtében nem mindig lehet tudni, ki kicsoda, sőt még azt sem, ki volt ember és ki ló. Anyám azt hitte, a férfi mindjárt sírva fakad, kénytelen volt megkínálni egy pohárka Braulio amaróval – soha egyetlen franciát sem láttam, aki fintorgás nélkül képes lett volna meginni –, ő maga csak hosszú órákkal később sírta el magát.
Persze nem emlékszem minderre, vagy csak homályosan. Ismerem a tényeket, kicsit kiszínezve állítom őket helyre, azokkal a színekkel, melyek most kifolynak az ujjaim közül ebben a cellában, ahol negyven éve lakom a Pirchiriano-hegyen. Még ma is – legalábbis néhány nappal ezelőttig, amikor még képes voltam rá – rosszul beszélek franciául. 1946 óta nem hívott senki Francesének.
Néhány nappal a csendőr látogatása után anyám azzal állt elő, hogy Franciaországban nem tudja megadni nekem azt a neveltetést, melyre szükségem van. A hasa már egy kistestvértől gömbölyödött – aki sosem jött világra, legalábbis élve nem –, s miközben csókokkal borított el, elmagyarázta, hogy a javamat szolgálja azzal, hogy útnak indít, hogy azért küld vissza az óhazába, mert hisz bennem, mert látja, hogy már ilyen fiatalon is mennyire szeretem a követ, mert tudja, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, ezért is adta nekem ezt a nevet. Létezésem két terhe közül kétségkívül a keresztnevemet volt könnyebb viselnem. Mégis szenvedélyes dühhel utáltam. Anyám gyakran lejárt a műhelybe, nézte a férjét, ahogy dolgozik. Akkor jött rá, hogy terhes, amikor egy vésőcsapáskor megérezte, hogy összerezzenek. Addig a pillanatig nem kímélte az erejét, segített apámnak a hatalmas kőtömböket tologatni, talán ez a magyarázat a későbbiekre.
– Szobrász lesz – jelentette ki.
Apám morgott, azt válaszolta, rohadt egy munka ez, ahol a kéz, a hát és a szem sokkal előbb kopik el, mint a kő, s hacsak nem Michelangelo valaki, jobb, ha megkíméli magát ettől.
Anyám bólintott, s úgy döntött, ad nekem egy előnyt.
Michelangelo Vitalianinak hívnak.
