1989-ben, Romániában járunk, a Ceaușescu-diktatúra a végnapjait éli. Daniel Bănulescu a Minden idők legjobb regénye című könyvében groteszk mesevilágként alkotja újra a történelmet, amiben a politikus és a felesége „egy sosem volt bukaresti alvilág földöntúli erőkkel cimboráló figuráival vívják titkos élet-halál harcukat”. A kiszámíthatatlanul kanyargó történet főhőse, Lakatfű merényletet szervez a diktátor ellen, de nem politikai szabadságot, hanem spirituális megváltást vár ettől. A román író kultikus regényciklusának záródarabja önálló műként is olvasható. Mutatunk belőle egy részletet!
Daniel Bănulescu: Minden idők legjobb regénye (részlet)
Az út sima.
Olykor szelíden lejt. Sohasem emelkedik.
Balra. Jobbra. Balra. Ismét balra. Nem lenne csoda, ha most éppen valahol a Cișmigiu-tó alatt lennének.
A vízcseppek úgy csusszannak a plafon redői mentén, mint egy drótkötélpálya székei. Ahol a redők hirtelen megszakadnak, onnan lezuhannak, megtörve a kis tócsák tükrét, amelyeket aztán sorban szétrobbant Ițipache, Țaca és Bruță talpa.
A falak már nem göcsörtösek. A plafon ismét száraz. A folyosó tágabb térbe torkoll. Aztán újra tágul a tér, továbbra is ugyanolyan sötétségbe burkolózva.
Ițipache hozzáilleszti a zseblámpa tapadókorongját egy ragacsos felülethez. Egy nyirokfolthoz. Egy egyszerű mértani alakzathoz, amelyről hamar kiderül, hogy ajtó.
A sort vezető férfi kinyitja, és úgy lép át a túloldalára, mintha az otthonába érkezne.
Erős mesterséges fény fogadja. Bőkezűen tapétázott helyiség, hasonlít egy luxusvendéglő gardróbjához.
– Erőt, egészséget, miniszterelnök úr! – köszön katonásan egy kevésbé harcias, civil, utcai öltözetet viselő férfi. – Tisztelettel jelentem: Ionete Gavriliu kapitány vagyok. Semmi említésre méltó nincs!
– Köszönöm, kapitány. Vladimir Comșa úr megérkezett?
– Nem láttam, kérem alássan. Engedélyt kérek, hogy ellenőrizzem! – és az őrségben részt vevő férfi végigköveti ujjával az egyik oszlopot egy nyilvántartásban. – Vladimir Comșa úr nem tartózkodik odabent.
– Csodálkoztam volna is, ha ennyire úriembernek bizonyul. Ő az ön elődje – magyarázza Țacának a részlegvezető, eléggé bágyadt arccal. – Valahonnan felfülelte, hogy menesztettük, és meg akarta úszni azt a keserűséget, hogy farkasszemet nézzen önnel.
A fény vérvörösnek tűnik a meggyszínű bársony miatt, amellyel bevonták az ajtót, a falakat, a ruhatár hosszú pultját, a fogasokat és a tükörkereteket.
A létesítmény különböző pontjain elhelyezkedve, összesen tizenkét őrszem biztosítja a helyszín védelmét. Ionete kapitány nyári cipőt visel, dokknadrágot, karikagyűrűt és elnyűtt dzsekit, amely élénkzöldben és rózsaszínben pompázik, gumiba húzott alja pedig pocakján fölülre csúszik, egyáltalán nem lenyűgözően domborítva ki hasa felét és mellkasát. Tiszti besorolásával csupán a háromszínű szalag passzol, amelyet gombostűkkel erősített a jobb karjára, valamint a Makarov pisztoly, amely két szíjra felfogatva szintén a jobb oldalán lóg.
A kapitány bajtársai általában kétfős csoportokba szerveződve járkálnak, ki pulóverben, ki zakóban, ki frissen nyiratkozva, ki pedig egyenetlen, a mosatlanságtól megvastagodott hajszálakkal, közös nevező esetükben csupán a lőfegyver és a trikolór szalag viselete, valamint az, hogy a bohém álca mögött teljesen úgy viselkednek, mint egy fegyveres csoport lázadásos időkben.
Bruță meleg párát fúj Țaca fülébe:
– Te felfogod, hé, mennyire gazdag ez az aprozáros, ha a Milícia tiszteleg neki?! Ez a Ionete csak most játssza meg, hogy civil, egyébként olyan milicista, hogy ha szájon vág, elönt a vér egyből… Idehozta az egész bandáját, hogy vakargassák a személyi igazolványunkat. Nálad van?
– Micsoda?
– A személyid.
– Ember, az ideges faszom, az van nálam. Ne feszítsd a húrt.
– Az urak az új kollégáim – mondja Ițipache, és aláírja a kapitány nyilvántartását, aztán a terem másik vége felé tart.
– Parancs!
– Légy olyan kedves, és foglalkozz az urakkal! – szól oda valakinek távolabbra az aprozári köpenyes férfi, kikerülve egy furcsa kaput. – A szokásos eljárás… Az adataikat leírjuk az ülés után. Most már nincs időnk erre.
– Értettem, szolgálatára!
– Kapitány úr, hogy vannak az igen tehetséges gyermekeid?
– Nagyon jól, szolgálatára!
– Akkor hagyd, hogy művészeti középiskolában tanuljanak tovább. Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ők is milicisták legyenek?
– Hallj oda, mit kérdezne tőlük. Hogy miért szeretnék ők is a pénzt. A Milíciától és az aprozárból minden este degeszre tömött bukszával mész haza. A művészetből úgy, hogy szarral van tele.
Țaca és Bruță átmennek a furcsa kapun, ami tulajdonképpen fémdetektor. Aztán letapogatják őket két fekete pálcával, ezek vijjognak a fémes dolgokhoz közeledve, amelyeket maguknál hagytak a kapun való átlépéskor.
Țaca belemélyeszti kezét kaftánja hatalmas zsebébe, kihúz onnan kétmaroknyi aprópénzt, belecsorgatja egy kék, műanyag dobozba, a taxi slusszkulcsára és a Nicolici asszonyság házának kulcsaira hullanak, mert azokat már előbányászta nadrágzsebeiből.
– És ez micsoda? Bicska?
– Nem, körömvágó.
– Tegye ide, kérem.
– Az övcsat.
– Igen, kérem, vegye le az övet is. Semmi gond, szolgálatára… Most pedig, kérem, egymás után emelje fel és fordítsa felénk mindkét talpát. Így. Tökéletes. És nézzük a cipősarkot is.
– Rendben van?
– Visszaveheti a holmijait. Köszönjük.
A bajuszos elveszi a kis futószalagról az apró bőrtáskáját, amelybe Ițipache belegyömöszölte első miniszteri fizetését, és amelyet áthúztak egy készülék alatt, az pedig átvilágította, ahogyan a reptéren ellenőrzik a poggyászokat.
Bal kézzel mélyen belemarkol a kulcsok és pénzérmék halmába, és két próbálkozásból az összeset beleömleszti a kaftán bal zsebébe, mert igyekszik felszabadítani a szűrőhelyet Bruță számára, akit szintén górcső alá vetnek.
– És itt mije van, kérem?
– Hogyhogy mi?!… Olaj.
– Milyen olaj?
– Hogyhogy milyen?! Szalmakrumplis.
– Valóban olaj – állapítja meg egy másik tiszt, a plafonra emelve szemét, miután beledugja ujját az oldalra döntött üveg nyakába, és egy cseppet a folyadékból a nyelve hegyére tesz. – Étolaj.
– Cukor nem lehet – mondja Bruță. – Hiszen Victorița naccsás asszony élelmiszerüzletébe ebben a hónapban csak olajjegyet hoztak. Cukorjegyet nem, abból az okból, hogy már ellátták a népet citrommal, szolgálatára!
– A talpakat, kérem.
– Visszavehetem most a filmezőgépemet?
– Az üveget igen. A filmezőgépet nem. A gyűlésterembe nem engedélyezett a belépés semmilyen felvevőeszközzel.
– Szökjön ki a szeme annak, aki ezzel képes felvenni bármit! – rázza meg Bruță azt, amit mindnyájan filmezőgépnek néztek, hogy bebizonyítsa: csupán egy vázról van szó, és még az sem teljes. Valóban, csak két-három csavar zörög benne vidáman, miközben versenyt csúszkálnak a fekete műanyag forma belsejében. – No lám. Filmez ez, mint a veszett fene, ha én úgy akarom. Csak most már leállítottam.
– Tegye fel újra a pultra. Ha nem bízik bennünk, maradjon vele itt ön.
– Te, Genel. Mondtam, ugye, hogy ezek cipőstől kapaszkodnak fel az ujjainkon, és már csak kevés kell nekik, hogy elkapjon minket?!… Jaj, hát hogyne bíznék?! Mintha a szüleimnél, úgy hagyom itt.
– Most egy percre a figyelmüket kérem. Átosonunk a kollégáink között úgy, hogy ne zavarjuk meg őket… Igen, nyisd ki nekünk. Köszönöm. Utánam, óvatosan.
Odabent hatalmas, ovális asztal, világosbarna falapokból, külső karéja negyvenkét, bőrrel bevont, fekete párnázott szék gyűrűjébe fogva.
A negyvenkét székből harminchat foglalt.
Akik az asztal körül ülnek, mind férfiak. Felsőtestükön, ennyi látható belőlük, a legváltozatosabb típusú ruhadarabokat viselik, a szegényes öltözetektől a luxusszámba menőkig.
Néhányan közülük az ajtón belépők felé fordulnak, de Ițipache nyugtató célú gesztusa láttán visszacsatlakoznak a szenvedélyesen folytatott beszélgetéshez.
A falak mentén elszórtan még vannak székek és könnyű íróállványok, amelyeknél nők és férfiak végzik a titkársági munkát.
– Nos, akkor végül is nem törte fel?
– Lehet, hogy nem ő tette.
– Azt hiszik, hogy Tudorel Bumbescu, a futballista yalezárai meghatódtak volna egy ilyen kétbalkezestől, mint én? – teszi fel a költői kérdést egy szokatlanul szép vonásokkal és ősz oroszlánsörénnyel rendelkező férfi, akinek a teste viszont különösen apró. Az előtte lévő műanyag táblácskán ez áll: Alexandru Pinte-Voinescu, miniszterelnök-helyettes. – Konzultáltam mesteremberekkel. Vannak olyan yalék, amelyeket tankkal sem lehet feltörni. Ahhoz, hogy bárki erővel hasson rájuk, szakértőnek kell lennie.
– És ön nem szakértő?
– Nem, kolléga úr. Bűncselekmények elkövetésének dolgában nem… Mások viszont azok. Ma éjjel ellopták szerencsétlen Tudorelnek az égvilágon mindenét. A takarékpénztári betétkönyveit, a felesége ékszereit, a színes tévét, két kazettás magnót, a videólejátszót, illetve még két másik videólejátszót, amelyeket egyik csapattársa adott oda neki megőrzésre. Még a csecsemő tejporjegyét és két doboz Humana-B-t is, amit a rendelőben adtak ki receptre.
– De ki vette rá arra, hogy a házában pisztolyt tartson?
– Tessék?!
– Ki mondta neki, hogy pisztolyt rejtegessen odahaza? – ámul el megjátszott ártatlansággal az a kormánytag, akiről az előtte lévő táblácska felfedi, hogy „Aristotel Santa Ruxănescu, belügyminiszter”, egy nyúlszájú férfi, nagyon tetszetős öltözetben, aki fesztelenségével azt a benyomást kelti, hogy elsőrangú szívtiprónak tartja magát.
– Nem. Semmi – súgja oda Ițipache az egyik fiatal tisztnek, aki civil ruhában ügyeli fel a gyűlés zavartalan menetét, és odalép hozzá, hogy parancsot kapjon. – De, mégis: helyezze el őket a Comșa úr székein.
– Pisztoly? – rezzen össze teátrális felháborodással Alexandru Pinte-Voinescu miniszterelnök-helyettes. – Ki fedte volna fel azt magának, hogy a sokszoros bajnok Tudorel Bumbescu nem képes kapura lőni pisztoly nélkül?
– A felesége – jelenti ki köntörfalazás nélkül a belügyminiszter, mintha magától értetődő dolog volna, hogy a földkerekségen élő összes feleség naphosszat neki tesz vallomásokat. – Íme a nyilatkozata: „Alulírott Bumbescu B. Aurelia… blablabla… Saját akaratomból kijelentem… Hogy az 1989. 03. 05-i kiszállásról, a brüsszeli mérkőzésről… A lakhelyére egy revolverrel érkezett… Beretta, kalibere blablabla, illetve a hozzávaló muníció… Állítván, hogy vásárolta azt, mert ajándékba szándékozik adni egyik főnökének a klubnál…”
– Hallja, Alexandrescu úr, a maga emberei a sportmozgalomból mit szoktak ajándékozni egymásnak?
– A fejeseknek annyi pénzük van, hogy vasvillával forgatják, miniszterelnök úr – válaszolja félszájjal a sportminiszter. – Ezek sohasem adnak ajándékba virágot vagy cukorkát… Közülük melyik kapta volna a revolvert?
– Tehát – áll ellent Ruxănescu annak, hogy a beszélgetés számára érdektelen témára terelődjön – nem az ékszerekért, nem is a tejporért törtek be Bumbescu úr házába, hanem a pisztolyért.
Információim vannak arról, hogy Lakatfű valaki fontos embert akar meglőni, és Bumbescu, Pinte-Voinescu úr pártfogoltja, szinte erőnek erejével adta a kezébe ezt a pisztolyt.
– Maga nem szereti a futballt? – kérdi szomorúan néhány másodpercnyi hallgatás után a miniszterelnök-helyettes. (Nesztelenül belopózva, Ițipache elfoglalta közben kormányfői székét az asztal innenső végén, de értésére adta tőle balra ülő kollégájának, Alexandru Pinte-Voinescunak, hogy arra kéri, vezesse tovább a kormányülést.) Nos, képzelje el, hogy én igen, ezért úgy érzem, átvertek. Hogyan tudtam volna elképzelni, hogy egy ember, aki oly gyenge a pályán, van annyira hülye is, hogy elárulja a hazáját?… No de biztos abban, hogy Lakatfű rabolta ki az otthonát?
– Teljesen biztos. Nem ő személyesen. A bandája tört be a Bumbescu család lakhelyére – hagyja abba a belügyminiszter a rálicitálást, pillanatnyilag elégedetten a megszerzett pontokkal. – Az akciót egyik hűséges cinkostársa követte el, bizonyos Fisente…
