Pelevin új regénye állítólag utópia! Vagy majdnem az – ki-ki eldöntheti, mennyire tetszik neki ez az új világ, amelyet virtuális valóságban élő agyak irányítanak. Szeretnénk-e (majdnem) örök életet élni egy üvegben? Szeretnénk-e megtudni, hogy mindaz, amit átélünk, illúzió, és titokzatos felsőbb lények szabnak gátat minden gondolatunknak?
S miközben ezen – meg a létezés végső kérdésein tűnődhetünk a regény hőseivel együtt –, a távoli jövőben játszódó fantáziáról egyre inkább azt érezhetjük, hogy ez is, mint minden igazán jó sci-fi, a mi korunk bajaival, a mi félelmeinkkel szembesít bennünket.
Az oroszul 2021-ben megjelent Transzhumanizmus Rt. sok tekintetben Pelevin vámpírregényeinek, valamint a nagy sikerű iPhuck10-nek a folytatása s egyben a szerző új, futurisztikus regényciklusának első kötete.
Viktor Pelevin: Transzhumanizmus Rt. (részlet)
Fordította Iván Ildikó
1. Goldenstern kész
Mi teszi az embert azzá, ami? Egy kukukkancsterapeuta azt felelné erre, az első gyerekkori élményei. És nem tévedne.
Nem messze a farmtól, ahol Mánya a Green Power 206. újévét töltötte, egy régi aknát rejtett az erdő. Egy olyan Oroszország emléknyomát, melyet a vezetői magára hagytak – henger alakú, mély verem katonai célokra, a karbonháborúk idejéből, gyászos betonkávája felfordított tányérsapkára hajaz: fémes paszpol, repedt karima, rozsdálló ellenző.
Az első Mihalkov-Askenázik idejében, vagy még azelőtt, az egyik katonai gőzgenerátor működött benne. De erről nem maradtak hiteles feljegyzések – csak a betonba süllyesztett felirat virított a falon, melyből a festéket rég kimosta az eső:
CSAPÁS A GOLFSTREAMRE –
CSAPÁS AZ ATLANTIZMUSRA!
Amikor Mánya kiskorában a nénikéjénél vendégeskedett a farmon, sokat járt ide a többi gyerekkel, üvegeket és köveket hajigálni a mélybe. Az akna peremén ülni majdnem olyan félelmetes volt, mint egy elhagyott szélkerék tetején.
Az akna olyan volt, mint egy negatív szélkerék.
A dobást mindig hosszú csend követte, majd egy halk koppanás vagy csattanás hallatszott odalentről. Az akna mély volt – a néni azt mesélte, sokszor próbálták már feltölteni betonnal, de az valahogy mindig elszivárgott belőle. Hogy pontosan mennyi szivárgott el, azt nehéz lett volna kiszámolni, így a betont nekiálltak kéz alatt eladogatni, és az elsikkasztott mennyiséget a feneketlen verem kontójára írták. Végül a hatóságok megelégelték, és a mélység köré egyszerűen szögesdrót kerítést húztak. Amelybe az emberek nyomban lyukakat vágtak, és a lyukak meg is maradtak érintetlenül Mánya nagykorúságáig.
Különben az is lehet, hogy ezek már új lyukak voltak, és már egy másik drótkerítésbe vágta őket valaki. Minden halad, minden változik, mégis ugyanaz marad, ami volt. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, de annak semmi akadálya, hogy az ember ott öregedjen meg és purcanjon ki a partján – azon sem érdemes törnie a fejét, a part vajon ugyanaz-e, vagy sem.
A fagyos betonon még mindig ugyanazok a graffitik virítottak: a GS-szó számos formában és változatban (mi mást is várhatnánk az orosz vidéktől), trágárságok, idétlen rajzok. Mánya is firkált itt egykor ilyesmit. Igaz, nem süllyedt odáig, hogy GS-szót leírja – ahhoz túl jó családból származott.
Hát akkor helló, akna.
Mánya áthajolt a betonperemen, belebámult a sötétbe – és belehajította az üres üveget, amit a farmról hozott.
Nyomasztóan hosszú idő telt el, aztán hang hallatszott odalentről, valami a csörrenés és a csobbanás között. A hangból ítélve vékony jég lehet ott, alatta latyak. Pont, mint tíz éve.
A gyerekkorát elbúcsúztató áldozat elvégeztetett. Ahogy hazafelé tartott a farmra, Mánya vidáman arra gondolt, hogy az ő fraktálhazája, amelyet a líceumban olyan előszeretettel emlegetnek, nem is a néni farmja, hanem épp ez az akna és a bozót.
A farmon rögtön két meglepetés is várt rá. Az ajándékait egyenesen ide küldték: egy méregdrága új kukukkancs jött az apjától, és egy személyre szóló köszöntő költemény, amelyet moszkvai líceuma küldött „a 206. AV-ra”. (A líceumban az időszámítás latin formuláit használták.)
A költemény, amelyet nem neuronet írt, hanem egy eleven bölcsészkócs, Mánya nevét verselte meg, pontosabban annak hangalakját, mely a „money” szóval rokonította. Mánya betette az okoslencséjét, hogy megnézze magának a szöveget felolvasó kócsot. A kócs muris volt: vén, kopaszodó, ősz hajú, valami egészen régi generáció tagja – még csak nem is droomer, hanem inkább croomer, sőt broomer.
Egy kicsit dadogott, és az okoslencse szellemképesnek mutatta, ami az illető saját tökéletlenségének tűnt.
– Manapság minden fiú és lány elsősorban a pénzbe szerelmes, és ez rendben is van – mondta a kócs, és odanyújtott neki egy elektronikus csokorutánzatot (amely aztán szertefoszlott a levegőben ott, ahol Mánya kezét sejtette). – A te szerelmedért, Mánya, sok fiú és lány fog küzdeni. Hogy is ne szeretnénk egy olyan teremtést, aki fonetikai szempontból azonos a világ gerjedelmének forrásával… Főképp, ha ez a teremtés olyan bájos, mint te…
E komplikált gondolat után a kócs összeráncolta a homlokát, összecsippentette az ujjait, és dalra fakadt:
Manim, akár Mánya,
Mánya, mint a manim,
Merényem májusi mannádból
merítni, ó, Mánya!
A költemény nyolc hízelgő, változó versmértékkel íródott négysoros strófából állt. Mánya megtudta, hogy valaha volt egy Mani nevű istenség. Meghallgatta az Om mani padme hum mantrát, amelyben a mani szó kincset jelent. Tudomást szerzett arról, hogy egykor létezett egy egész szekta, a manicheusoké, amely az ő nevének hangzását imádta.
Mánya, Manyása – a név hangzása tényleg gazdagságot idéző és varázslatos volt,
mintha csak a lány az a mitológiai lény lett volna, akinek az érintésétől minden arannyá változik.
Bárcsak ezen múlna…
A köszöntőverseket leginkább neuronet-hármasok írták, de eleven bölcsésztől kapni természetesen sokkal menőbb volt. Világos, hogy ezt nem minden család tudta megfizetni. Egy ilyen cuccot a Kontaktonon minimum annyira értékeltek, mintha az ember vegán nercbundában szelfizett volna. De igazság szerint a bölcsészkócs már régen a múlt embere volt, a líceum csak nagyzolásból alkalmazta, olyasféleképpen, mint egy hosszú szakállú ajtónállót. (Mánya a szállodában látott ilyet, amikor Pétervárra utazott a mamával.)
De Mánya nem annyira a verssel, sokkal inkább az új kukukkancsával szeretett volna dicsekedni. A líceumban csak pár nappal később kezdődött a tanítás, a néni nem értett az ilyesmihez, a mama már lelkesedett egy sort a távolból, a jobbágyoknak a farmon meg nyilvánvalóan édesmindegy volt. Nem is értették, mi az, csak boldogan nyökögtek festett maszkjaik alól.
Talán ezért is beszélte rá Mánya a nénjét, hogy engedje be az udvarára a csepűrágókat. Igaz, ha nem a jobbágyoknak, hanem nekik dicsekszik el a kukukkancsával, az még nagyobb butaság lett volna – a csepűrágók törvényen kívüliként éltek, se kukukkancs, se implantátum, ami pedig a nomád tartarénusok koponyájában is ott lapult. Az igazságszolgáltatás nem is vette a fáradságot, hogy utánuk nyúljon oda, a lét legmélyebb bugyraiba, ahol a csepűrágók tanyáztak.
De Mánya valami hangulatos, bátor dologra vágyott. A nép kebelén szeretett volna feltöltekezni, hogy legyen miről mesélni a líceumban. És lőn.
A csepűrágók hárman voltak, éltes, nyűtt, borvirágos képű alakok, egyforma műszőrme katonai bekecsben,
amelyeken rangjelzés nem volt, valódi golyó ütötte lyukak viszont igen. A bekecseket bizonyára nomádoktól vették. Vagy talán tartarénusoktól kapták fellépésük ellenértéke gyanánt. A legidősebb csepűrágó, egy nagydarab, kackiás bajszú fickó ebben az öltözékben csakugyan katonaember benyomását keltette.
A néni csak a zenebonát engedte be az udvarára – a chipezetlen ló a szekérrel csak várakozzon a kapu előtt. A csepűrágók nem tornaszőnyeget terítettek az udvarra, hanem a tulajdon bekecsüket, és úgy maradtak egy szál vékony gyapjútrikóban. Állott testszag szállt felőlük, felduhogott a bummbalaláj – és a csepűrágók egy egész órán át bukfenceztek, énekeltek, zöld fóliába burkolt mandarinokkal zsonglőrködtek.
Minden a terv szerint hala-a-ad!
Minden a terv szerint hala-a-d!
Aztán ősrégi, pajzán versikék következtek:
Nádat-berket ahogy járok,
Ni, egy pucér lánykát látok!
Haudujudú, egyetlenem,
A mítúdat muti nekem!
A néni elhúzta a száját pihebajsza alatt.
– Hát nem a metoo-ról hadoválnak? Mindjárt lebabázok… Mit gondolnak, melyik században vagyunk?
De ezekben nem volt semmi kivetnivaló, sőt, a bölcsészkócs kifejezésével élve, ettől lesz a dolog regés – a csepűrágókat pont a radioaktív karbonkor ilyen kis folklórköpeteiért kedvelték. De aztán a bummbalalájt citeraüzemmódra kapcsolták, térdre rogytak, vizenyős tekintetüket a felhőkre függesztették, és rázendítettek valamire Goldensternről.
Ki más is énekelne Goldensternről, mint a kukukkancsmentes csepűrágók? Ők nem kerülnek bajba. Már így is benne vannak.
Vagy regélnek – nevezzük így –, vagy hoppon maradnak.
Az eleje érdekes volt.
Fotó: Helikon Kiadó
