Anda Dragomir, a nyugdíjas, özvegy orvosnő a Covid-járvány alatt visszavonul a hegyi villájába, ahol telefonon kommunikál a külföldön élő rokonaival és barátaival. Magányában régi sebeket tép fel: a kommunizmus idején elszenvedett traumák, a diktatúra árnyékában megélt fájdalom kísérti. A múlt árnyai azonban nem tűntek el nyomtalanul, csak átalakultak.
Miközben a régi rezsim kiváltságosai eltűnnek a süllyesztőben, az újgazdagok, az új rendszer kegyeltjei veszik át helyüket. Anda egykori ismerőse, Ceaușescu gyanús balesetben elhunyt pincérének özvegye, ma már polgármester felesége és egy luxusszálloda tulajdonosa, amelyet a Kárpátok lábánál építettek, és a nő nevét viseli. Ez a találkozás visszarántja Andát a múltba, felidézve a '80-as évek Ceaușescu családról szőtt teljes mitológiáját és azokat a titkokat, amelyek máig meghatározzák életét.
Gabriela Adameșteanu a kortárs román próza jelentős alakja. A tavaly kiadott Trevi-kút után a Távoli hangok az ötödik magyarul megjelenő regénye.
Gabriela Adameșteanu: Távoli hangok (részlet)
Fordította Koszta Gabriella
1. fejezet
Az öregeket hátulról meg kell taszajtani, hogy távozzanak
„Rosszul aludtam, mert egész éjjel ugattak azok az átkozott kutyák, Zombi teljesen megőrült, és ez így ment reggelig, pont a hálószobám ablaka alatt! Meséltem már neked Zombiról, elfelejtetted! Tina juhászkutyája, tudod, a szomszédasszonyom, aki segít nekem, ismered, Florentina, de én csak Tinának szólítom. Amikor megvette ezt a kutyát a juhászoktól, elnevezte Zombinak, mert fekete, és olyan hangosan ugat, hogy még a halottak is feltámadnak. Az éjjel, ahogy abbahagyta, az erdei villák felől elkezdték a többiek, aztán az állomás felől, és onnan tudtam, hogy a medve merre jár, mert mit gondolsz, miért ugattak? Minden éjjel arra ébredünk, hogy a medve itt van a kerítésnél! Bement Tina udvarára, megtámadta a disznót, elvonszolta a hídig, visított szerencsétlen, aztán széttépte, a felét megette, a többi részét meg ott hagyta; addig visított, amíg ki nem múlt! Akkor vette Tina Zombit a juhászoktól; amikor te itt jártál, még nem volt meg. És amikor hallja, hogy ugat, késő éjjel kimegy, és petárdákat dob az udvarra, bekapcsolja a riasztót a házban, a kocsiban, amit csak elér. Egyszer papírtrombitával ijesztette el, amit egy turista hagyott ott, egyenesen a meccsről jövet. Különben hiába hívod a 112-t, mire a csendőrök vagy a közterületesek kiérnek, a medve már az udvaron van! A kutyák se segítenek, a többiek is ugatnak a holdra, riasztanak, de az okos Zombi csak akkor, ha a medve már az utcánkban van!
Akkor Tina kimegy, és elkergeti, látod, nem fél, ügyes asszony, szerencsém van vele.
Mit gondolsz, hány éves? Ó, dehogy, majdnem hatvan. Emlékszel, amikor itt voltál, hármasban kávéztunk nálam a teraszon. Nála mindig rengeteg vendég van, egy tűt nem lehet leejteni.”
*
Amikor telefonál, most például Letițiának, a panorámás ablak előtt szeret állni. Vasárnap este van, kihalt a város. A turisták jó ideje elmentek az autókkal, nagy dugó lehet a Comarnicon. A villa körül csend van, az emberek asztalhoz ültek, sokan lefeküdtek. Itt-ott kéken pislákolnak a televíziók, mind azokat az egészségügyi ismeretterjesztő műsorokat nézik, amelyekben szigorú orvosok elképesztő adatokat sorolnak az oltásellenesekről, azok meg szemberöhögik őket, a bemondónők üvöltik a kérdéseiket: Az egészségügyi minisztérium mit csinál? Mit csinál Arafat egészségügy-miniszter? Ő keveri a lapokat!
Napokig be sem kapcsolja a tévét. Ahelyett, hogy a Skype áttetsző arcait, az élő adások vezetékekhez, csövekhez és oxigénmaszkokhoz kötött haldoklóit bámulná, a színes dombokat, az aranyba hajló zöldet és a fényben csillámló rozsdaszínt nézi. Az ősz a fák barna lombján felkapaszkodik az éjszakai árnyaktól acélszürke hegyoldalra. „Anda rajztehetség”, hallotta gyerekkorában, és tényleg szeretett az ecsettel, a vízfestékkel és a rajztömbbel bíbelődni.
De Alex, az ikertestvére eltűnése után vadul belevetette magát az életbe, és mára csak a gyönyörködés örömét őrizte meg.
Tina udvaráról is eltűntek az autók; amíg ott voltak, neki sem kellett főznie. A pandémia kezdetekor Anda attól tartott, hogy az ebéddel együtt a vírust is elkapja az udvart elözönlő vendégektől. Előbb habozott, de aztán kerek perec megmondta, hogy ne haragudjon, de többé senkit sem enged be a házába. Tina megértette, mert nem hülye, és a kerítéshez hozta oda a tálcát, de mindketten maszkot hordtak. Amikor kitavaszodott, és kevesebb volt már a megbetegedés, újra maszk nélkül diskuráltak a teraszon.
Anda az interneten rendelt egy könnyű kis porszívót, amit ő is tud használni a földszinten, ahol most tartózkodik. Az emeletre ki tudja, mióta nem ment fel. Mekkora por lehet ott! Mielőtt beáll a tél, el kell hívnia Marinică, a mindenes jóembere feleségét a havi nagytakarításokhoz. Folyton halogatja, vajon nem fertőzi-e meg a vírussal? Marinică szerint a felesége minden oltást megkapott, különben be se engednék a szállodába, ahol dolgozik, de nem ad az asszony szavára.
Anda tudja, hogy a környéken flúgosnak, kissé bolondnak tartják, de az ő bajuk! Az egész város tele van oltatlanokkal, de orvosként ő kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy ez a vírus nem olyan, mint a többi.
*
„Mégis túl óvatos vagy! Miért kell annyi óvintézkedés, amikor egyedül vagy abban a villában? És beadattál minden oltást, nem? Hányat? Hármat? Négyet?”, kérdezi rosszallóan Letiția.
WhatsAppon szoktak beszélni, rossz a vonal, de hallani lehet, és ő kissé mereven válaszol:
„Nos, ebben a kétlejes városban is elkaphatod a covidot! A turistaforgalomra nem gondolsz?
Jó, a halottak száma nem hasonlítható a bukarestihez, ott én is féltem.
Sandi lakásában voltam az Unirii úton, igen, igazad van, most az is az enyém, meghagyták nekem, de sohasem éreztem magam otthon benne. Talán azért, mert Sandi évekig ott lakott a feleségével és a gyerekeivel, és szerintem miután elköltözünk egy lakásból, valami mindig ott marad belőlünk a falakban. A pandémia kezdetén hirtelen arra ébredtem, hogy be vagyok zárva abba a lakásba, alig múltam hatvanöt éves, és öregnek nyilvánítottak. Egyetlen civilizált országban sem tettek ilyet, csak nálunk! Azt hiszem, meséltem már, hogyan különítettek el egy tünetmentes beteget, hiába mondta, hogy nincs semmi baja, hetekig a kórházban tartották, ő volt az első covid-betegünk, csak nehogy lemaradjunk Olaszországtól! Ott termett nálam két önkéntes, hozták a vizet, a cukrot, a tisztítószert, nem tudom, honnan volt listájuk az öregekről, talán a városházáról?! Kedvesek voltak, de nekem nem kellettek az ajtó elé tett bevásárolt dolgok, nekem mozgásra lett volna szükségem, és hogy én vegyem meg, amit akarok. Ideges leszek, ha eszembe jutnak azok a hónapok, amikor egy kézírásos listával csak két órára mehettem ki a lakásból. Persze hogy nincs nyomtatóm, miért volna? Azt hiszed, én is regényeket írok, mint te?”
*
Az ablakok alatt a mentőautók folyamatos hangos szirénázása, az állandóan szaporodó halálesetek teljesen valószerűtlennek tűntek.
Egyik gyógyszerész barátnője SMS-ben értesítette, hogy kaptak fertőtlenítőt és maszkot, menjen gyorsan. Aztán amikor már nem volt kijárási tilalom, a táskájában vitte magával a fertőtlenítőt, és befújta a liftben a gombokat, az ajtókat, a kilincseket, mindent.
A Mega áruházban még a pultot is befújta, mielőtt kirakta rá a joghurtot és a topoloveni zakuszkát,
de a tövénél lenőtt hajú, feltűnően kirúzsozott kasszásnő ráförmedt, hogy fejezze be, mert ő is egész nap fertőtlenít! Bizonyításképpen nagy mérgesen kihúzta a pult alól a spray-t meg a törlőkendőt, és letörölte a fertőtlenítőt. Igen ám, de a papírtörlő rögtön fekete lett a portól.
„Mikor takarított itt utoljára?”, támadt rá Anda diadalmasan. A kasszásnő gúnyosan ránézett, és hangosan, hogy az egész bevásárlóközpont hallja, üvöltözni kezdett:
„Hiába hisztériázik! Úgyis minden a Jóisten akaratából történik! Ő dönti el, hogy tovább él vagy meghal!”
*
Órákig áll a hegyre néző ablaknál a mind sötétebb kékkel festett rózsaszínű-narancs-zöldes alkonyi ég előtt. Vékony nő, a menopauzától még aszottabb, ahelyett hogy kigömbölyödött volna, mint mások. Az arcán és a nyakán megereszkedett a nagyon halvány bőre, a szeme körül kék karikák, ami ugyanolyan fura, mint az alakja, és elárulja az életkorát.
Egész nap nincs sok tennivalója, a tévé, beszélgetés WhatsAppon a lányával, Deliával, telefonálás Letițiának, mert unatkozik abban a faluban. Igaz, hogy francia, de akkor is falu. Mindig ugyanabban az időpontban hívja, hogy hallják egymás hangját. Csaknem mindent elmeséltek már, de Andának van egy új története egy régi kórházi kollégájáról:
„Valamikor a kórházban Stătescu doktor kicsit csapta nekem a szelet, de nem volt semmi komoly, mindketten házasok voltunk. És most Mihnea Stătescu a nyugati parton él, Kaliforniában, és időnként felhív telefonon. Ritkábban, mint te, Letiția!
És nem igazán örülök, ha felhív a földgolyó másik feléről, neki beszélhetnékje van, de nálam késő éjszaka.
Tudod, mi volt az első dolog, amit a pandémia kezdetén mondott? »A vírust mesterségesen állították elő, Anda! Lehet, hogy kiszabadult, talán szándékosan, de kínai laborban állították elő! Azért nem tudják elkapni!« Most sokan mondják, de akkor őrültségnek tartottam a vuhani élőállat-piacot a denevérekkel! Mihnea Stătescu még ma is ezt hajtogatja: »Laborban készült. Nem látod, Anda, hogy nem úgy viselkedik, mint a többi vírus?« Csak régi dolgokról beszélünk, ő azoknál maradt, nevetünk Pop professzoron és a szeretőjén, Luminițán, akik megkeserítették az életünket, de akkor is nevettünk rajtuk, betegre nevettük magunkat, ők élet-halál urai voltak a kórházban, Luminițát a Kettes Kabinetnek neveztük, mint Ceauşescunét! Mihneával látjuk is egymást a WhatsAppon, mint veled, tudom, hogy jól tartom magam, fiatalabb vagyok pár évvel nála, de ő, szegény, nagyon megöregedett egész nap egyedül! A felesége meghalt, elhamvasztotta, és most ott őrzi a kandallón, megmutatta nekem az elegáns urnát, azt mondja, nézd Lulut, ha-ha! Egyébként mindene megvan, a fiának nagyon jól megy Sacramentóban, csakhogy az öregnek itt vannak a kapcsolatai, hogyan alakítson ott ki újakat? Angolul sem tud rendesen. A fia és a menye egész nap nincs otthon, dolgoznak, mint az állatok, ahogy Amerikában szokás, unokái nincsenek, ez a nagy bánata, és megértem. Mit mondasz? »Ha megértitek egymást, miért nem álltok össze?« Ezt a szöveget hallottam apámtól is, az egyszerű embertől, ahogy anyám nevezte. Még ha Mihnea itt volna is, őszintén mondom,
nem vágynék arra, hogy megint addig ápoljak valakit, amíg kileheli a lelkét, ez már volt, köszönöm!
Hogy elmenjek hozzájuk, és ő fizesse nekem az egészségbiztosítást, ami óriási összeg?! Ha szép és fiatal volnék, még akkor sem várnám el! Ezért nem vagyok nagyon oda a telefonhívásaiért, ha álmomból felébreszt. Kell ez nekem?! Itt állok, nézem a hegyet, szívom a jó levegőt, jó döntés volt, hogy ide jöttem, miután felvettem az oltásomat.”
*
Mindent elkövetett, hogy az elsők között kapja meg az oltást, amiben nem hitt, az idős korára hivatkozott.
Viszont a régi iskolatársnője, Corina segítsége nélkül nem boldogult volna, ő az „összeköttetések királynője”: Bukarestben kevés helyen oltanak, és sok az amatőr. Corina a megbeszélt időpontban elküldte egy oltóközpontba, és minden nagyszerűen ment. Pedig Corina határozottan elutasította az oltást, annak ellenére, hogy nehezen viseli a pandémia miatti korlátozásokat.
Nyílt oltóközpont a hegyi városkában is, volt Pfizer- és Moderna-vakcina, de az emberek vonakodtak. Tinát is nehezen tudta rábeszélni:
„Jaj, hagyja már, doktornő, nekem nem kell oltás, itt a jó, friss hegyi levegőn élek!”
Végül megadta magát, a vendégek rávették. Aztán amikor az interneten intézte a foglalásokat, ő is megkövetelte az oltási igazolványt. Úgy tűnik, itt nem voltak fertőzések, pedig Tina udvara télen-nyáron tele van mindenféle kocsival, tegnap cseh rendszámmal egy egész csoport érkezett. Húsvétkor, karácsonykor, szünidők alatt is tele van. Aztán kiürül, de pár nap múlva megint megtelik.
*
A pandémia első hónapjaiban Corina a WhatsAppon továbbított neki egy üzenetet: az EU elnökasszonya kijelentette, hogy túl sok az idős ember, sokba kerül a gondozásuk, és tenni kell valamit, hogy csökkenjen a létszámuk.
Nem tudta elhinni, hogy ilyesmit hivatalosan bejelenthetnek. De miután a volt kollégáitól folyton ilyen üzeneteket kapott, és ugyanezt látta a Facebookon is, nem tudta, mit higgyen.
„Jaj, anya, de komolyan! Tanult nő létedre beveszel ilyesmit?!
Beszélnek elöregedett társadalomról, de ez nem tömeggyilkosságot jelent! Ki terjeszti ezeket a hülyeségeket?!”, küldte az SMS-t Delia, a lánya, amikor megkapta a továbbított üzenetet. Deliának Occitániában, Sète mellett ötéves szerződése van: maison de retraite médicalisée pour la prise en charge des personnes âgées dépendantes.*
„Ki más, mint az oroszok? A trolljaik megtöltötték a Whats Appot ezekkel a disznóságokkal”, magyarázta Letiția a telefonba. „De nem azt mondtad, hogy Letiția férje, Arcan úr egy amerikai rádióadónál dolgozott?”, felelte Delia. „Azok pedig mindenért az oroszokat hibáztatják. Nem tudom, az orosz hackerek miért töltenék az időt ilyen üzenetekkel!”
A lányomat is megfertőzte a franciák Amerika-ellenessége, gondolta Anda. Később meg azt, hogy annak a gyógytornásznak a hatása alatt állhat, akivel az idősek otthonában együtt dolgozik. Anda a neve alapján, Glebnek hívják, orosznak tartja, de a lánya bizonygatja, hogy ukrán.
„Orosz vagy ukrán, nem mindegy?”, vont vállat az anyja. „Egyáltalán nem!”, feleselt Delia.
Anda gondolta, higgyen, amit akar, az ő bánata mindig ugyanaz: a lánya képtelen francia férjet találni magának, valakit Monique nagymama honfitársai közül. A pandémia elején még reménykedett, nem tudta, hogy mennyire komoly a Gleb-sztori.
*orvosi ellátást biztosító idősotthon gondozást igénylő személyeknek (francia)
Fotó: Vince Kiadó
