Hogyan lehet egy országba vénásan tölteni az irodalmat és az olvasás szeretetét? A Hay Festival példája erre ad választ: egy könyves eseményből globális platform született, ami olyan, mint egy rockfesztivál. 

Aki el szeretne jutni a világ egyik legismertebb irodalmi fesztiváljára, annak érdemes felkészülnie: hosszú az út, de minden perce megéri. 

Budapestről Birminghambe repültünk, onnan vonattal utaztunk másfél órát Herefordba, a szállásunkhoz. Minden reggel innen indultunk a 45 perces buszútra Hay-on-Wye felé. Fesztiválbuszok közlekednek a környező falvakból, a kisváros központjából pedig shuttle visz ki arra a hatalmas mezőre, ahol a fesztivál felépült. És amikor azt mondjuk, felépült, akkor valóban egy mini városról beszélünk: hét színpad, összesen 4000 ülőhely, óriási food court, könyvesbolt, merch shop, szabadtéri pihenőzónák – mintha a Sziget irodalmi változatába csöppentünk volna.

A festői táj, a sátrak, hömpölygő tömeg, a többórás dedikáló sorok jellemzik ezt a globális irodalmi közösséget, ami egy kis faluból indult, mára több kontinensen szerveznek fesztiválokat.

Hogyan lett Hay-on-Wye a világ első könyves városa?

Hay-on-Wye, egy walesi kisváros az angol határ mentén, ma a könyvek szinonimája. Richard Booth 1961-ben egy régi tűzoltóságból kialakított antikváriummal indította el azt a mozgalmat, amely mára a várost a világ első „book town”-jává tette. Booth az Egyesült Államokból bezárt könyvtárak könyveit importálta tonnaszámra, és ezzel példátlan kultúrközpontot hozott létre. Ma több mint húsz könyvesbolt működik az 1600 fős kisvárosban. 

Mi a titka a Hay Festivalnak? Hogyan alakult át az irodalmi zsembori egy világmárkává? A fesztivál nemzetközi igazgatója, Cristina Fuentes La Roche, valamint Christopher Bone kommunikációs igazgató segített megérteni a szellemiséget, beketintést engedni a szervezésébe, megismerni a nemzetközi küldetést.

Globális hálózat, helyi gyökerekkel

A Hay Festival mára nemcsak Hay-on-Wye sajátja. Latin-Amerikában, Spanyolországban, Indiában és a Közel-Keleten is rendeznek Hay eseményeket. A nemzetközi igazgató, Cristina Fuentes La Roche kérdéseinkre válaszolva elmondta: a fesztivál célja, hogy

„biztonságos, nyitott teret teremtsen a könyvekről és eszmékről való gondolkodásra”,

ahol különféle nézőpontok, az irodalom világban elfoglalt helye, könyvkiadói trendek, kultúrák és tapasztalatok találkoznak.

Cristina szerint az olvasás öröm, amelyet újra és újra fel kell fedeznünk – „egy életre szóló társ”. Ez az üzenet átsüt a fesztivál minden teréből. A programok nemcsak könyvbemutatókat tartalmaznak, hanem tudatosan reflektálnak a jelen társadalmi és kulturális kérdéseire is.

Együtt gondolkodni, nem polarizálódni

A Hay Festival tapasztalatai szerint az emberek egyre inkább vágynak a személyes jelenlétre, a valódi beszélgetésekre. A digitalizáció és a közösségi média által uralt világban ez a fajta analóg, mély figyelmet igénylő tér egyre értékesebb.

És valóban: a közönség minden beszélgetés után kérdez, kommentál, feláll, tapsol, ünnepel – az irodalmat, a gondolkodást, az egymásra figyelést.

Bár a fesztivál mérete és szervezettsége bámulatos, nem feledkezhetünk meg a háttérben dolgozó csapatról sem.

A Hay-on-Wye fesztivál lebonyolítása egy egész évet ölel fel, és egy több tucat fős belső csapat munkája áll mögötte – technikusok, kurátorok, produkciós szakemberek és önkéntesek együttműködése révén születik meg a rendezvény.

A látogatók pedig a világ minden tájáról érkeznek: brit olvasóktól kezdve dél-amerikai irodalomkedvelőkön át egészen a mi kis magyar küldöttségünkig.

Történelmi mélybúvárkodás Daniel Kehlmannal

A négy nap alatt 12 programon vettünk részt:irodalmi bemutatók mellett hallgattunk beszélgetést a digitális terek radikalizációjáról, az összeesküvéselméletek lényegéről, a művészet szerepéről és mibenlétéről, az otthon ízeinek komfortjáról, jártunk élő podcastfelvételen, megismertünk szokatlan családi mondásokat, nyelvi fordulatokat, jártunk a BBC Radio 4 sátrában, ahol egész nap közönség előtt vették fel a különböző műsorok adásait. 

Megérkezésünk után Daniel Kehlmann bemutatójával kezdtük a menetet. A Mozgókép címmel kiadott kötetet a Könyves Magazin 2024-ben az év könyvének választotta, az Egyesült Királyságban idén jelent meg The Dictator címen.

A beszélgetésben a könyv történelmi hátteréről, a kutatói és az alkotói munkáról is beszélt az író, de a fikció és a valóság mesteri összefűzésének technikáiba is betekintést nyerhettünk, de kaptunk infókat a Kafka-sorozatáról és a készülő regényéről is. 

Dél-India jelenével ismerkedtünk a Nemzetközi Booker Prize nyerteseivel

Az Nemzetközi Booker Prize idei nyerteseivel, Banu Mushtaqkal és Deepa Bhasthival beszélgetett a díj igazgatója Gaby Wood, és az idei zsűri egyik tagja, Anton Hur. Fordítóként pedig Mustaq lánya is közreműködött. 

Történelmi jelentőségű ez a díj, hiszen eddig sem novellagyűjteményt, sem kannada nyelven kiadott könyvet nem díjaztak még. Az aktivistaként, újságíróként és ügyvédként tevékenykedő Mustaq történetei saját tapasztalatait veszik alapul, a beszélgetés során pedig néhány ilyen emléket a közönségnek is elmesélt a szerző. Sőt, nevetve mesélt arról is, hogyan támadtak rá (szerencsére sikertelenül) saját irodájában, miután kimondták rá a fatvát (ahogy Salman Rushdie-ra is). 

A kötet fordítójával, Bhasthival meséltek a kasztrendszer és a nemi elnyomás által meghatározott nyelvhasználatról, és arról, hogy a kötet úttörő módon egy olyan nyelven íródott, amelynek hagyományosan 

“nincs helye” az indiai magas irodalomban, így tömegekhez érhet el, így visszaadva a kirekesztettek számára a hozzáférést az irodalomhoz.

Abdulrazak Gurnah és Elif Shafak: ahol az összes álmunk és rémálmunk kezdődik

Az utolsó program, amin részt vettünk Abdulrazak Gurnah és Elif Shafak beszélgetése volt. A két szerző a mintegy 1700 fős tömeg előtt is olyan meghitt személyességgel beszélgetett, mintha csak egy közeli kávézóban vallottak volna egymásnak a saját életükről, tapasztalataikról, az irodalomhoz fűződő viszonyukról. 

Betekintést nyerhettünk kora gyerekkorukba, ahol Shafak szavaival élve: az összes álmunk és rémálmunk kezdődik. 

Elmesélték, hogyan indult az ismerkedésük a nyelvvel, az olvasással. Gurnah-t már a korániskolában lenyűgözték az ünnepek alkalmával előadott történetek, és bár megtudhattuk, hogy a hazájában nem volt szokás kedvtelésből olvasni, őt mégis rabul ejtették a könyvek. Ez alapozta meg későbbi hivatását, amelyért utóbb Nobel-díjat is kapott.

Shafak pedig a 70-es évek Törökországában töltött gyerekkorának tapasztalatait osztotta meg, amelyben a könyveket veszélyesnek, potenciális fegyvernek állították be. Ettől a gondolattól, és a vele járó kettősségtől sokáig nem tudott szabadulni.
Gyerekkoruk meghatározó élményeként meséltek az erőszakkal való első találkozásukról, hiszen mindketten társadalmi feszültségekkel és agresszióval átitatott környezetben töltöttek első éveiket: 

“Soha ne vedd fel az út széléről a csokit, mert valószínűleg bomba”

- mondta Shafak nagymamája. Szóba került még az emigráció, a beilleszkedés nehézségei, a kiközösítés emlékei. Ezek a nehézségek mégsem determinálták a beszélgetést, hiszen kulturális sokszínűség, a komplexitásra való nyitottság, a történelmi traumák tematizálására és feldolgozására való törekvés mind-mind olyan értékek, amelyek bizakodásra adnak okot. Ez “az optimizmus és a humor az, ami életben tart – és segít megőrzni a józan eszünket.”

A Hay Festival egyik legfontosabb ajándéka számunkra egy igazán, már már utópisztikusan, pozitív jövőkép: amikor azt látjuk, hogy egy író ugyanakkora ovációt kap a színpadon, mint egy sztárzenész, akkor egy pillanatra úgy érezzük: a világ még menthető.