Flea: Az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen

Flea: Az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen

A Red Hot Chili Peppers a világ egyik legnépszerűbb zenekara, ikonikus alakja a basszusgitáros, Flea, vagyis Michael Peter Balzary, aki LSD gyerekeknek címmel megírta önéletrajzát. Ez persze lehetne egy újabb zenészéletrajz, de a Goodreadsen 4.04 az átlaga, 779 kritikát írtak róla, 7000 felett értékelték. Vagyis ígéretes, amit csak megerősítenek a könyvről szóló vélemények, amik inspirálónak, érzelmesnek és megindítónak írják le, semmiképpen sem könnyűnek, és semmiképp sem átlagos zenészéletrajznak. A könyvet Pritz Péter fordította, a Trubadúr Könyvek jóvoltából betekinthetünk az önéletrajzba. Az LSD gyerekeknek bemutatóját augusztus 12-én tartják a Nemdebárban Czutor Zoltán akusztikus minikoncertjével.
Könyves Magazin | 2020. július 24. |
Flea
LSD gyerekeknek
Trubadúr Könyvek, 2020, 276 oldal
-

Egy-két-egy-két-há-négy!

Azt bírtam, hogy Walter laza volt. Úgy beszélt velem, mint egy baráttal, hippi szlengszavakat használt, meg gyakran eleresztett egy-két „motherfuckert” is, míg apám mindig kiselőadásokat tartott arról, hogyan kell rendesen viselkedni. Összeomlott a szabályok kártyavára. Mégsem ez, hanem az változtatta meg örökre az életemet, hogy Walter Urban Jr. zenész volt, jazzista, aki a nagybőgőjén olyan vadul játszott, mint egy tülekedő elefántcsorda. 

Az ember sokféleképp emlékszik vissza életének történéseire. Valamire vizuálisan, valamire hang vagy beszéd vagy valamilyen fizikai érzet alapján. Vannak emlékek, amelyek annyira meghatározó, olyan útmutatást adó, örömteli vagy erőszakos eseményeket idéznek fel bennünk, hogy utólag úgy érezzük: akkor bizony isten szólt hozzánk. 

-

Nyolcéves vagyok. Anyám és Walter egy vasárnap délután bulit rendeznek az új házunkban. Rengeteg kaja és pia van, fűszag terjeng a levegőben, és a jelenlévők mind jól érzik magukat. Az emberek fele fekete. (Új életünk egyik legcsodálatosabb hozadéka az volt, hogy különböző etnikumú emberekkel ismerkedhettünk meg.) A nappaliban egy kis, egyszerű dobfelszerelést állítottak fel a dohányzóasztal helyén, mellette nagybőgő és egy csomó fúvós hangszer tokja sorakozik. Izgatottan rohangálok ide-oda rohangálok az emberek között, akik közül mindenki veszi a fáradságot, hogy beszélgessen, viccelődjön, nevetgéljen velem. Papírtányérok hevernek mindenhol, rajtuk anyám sajtos makarónijával, és mindenütt elhagyott, rúzsfoltos, félig telt poharak. Aztán a férfiak előveszik fúvós hangszereiket, a dobos ráver néhányat a dobjára, Walter pedig felállítja jókora, német nagybőgőjét. „A ’Cherokee’-t játsszuk! Gyors tempó. Egy-két-egy-két-há-négy! BUMM!” Belevágnak, az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen, a padlón fetrengek, nevetek, körülöttem falak, szőnyeg, plafon, ablak, izzadság, lábdob és mindent beterítő arany szín… Szétröhögöm az agyam a gyönyörtől, a ritmus ide-oda dobál a földön, eksztázisban, transzban vagyok, és soha életemben nem gondoltam volna, hogy valami ilyen jó érzéssel tölthet el. Felkelek, közelebb megyek a zenészekhez, hogy megnézzem őket magamnak. Walter a nagybőgője fölé görnyed, a dobos lezserül nyomja, fesztelenül mosolyogva cigarettázik, a fúvósok fújnak és szívnak, közben koncentrálnak, a zongorista pedig mindent beleadva rögtönöz. Az sem lett volna ennyire varázslatos, ha Mózes előttem választotta volna ketté a tengert, vagy a kutyám hirtelen a királynő angolságával szólal meg. Ez kurvára nem olyan volt, mint amikor gyerekek játszanak egy sikátorban a seprűiken, ez valós volt, és az érzés, ami akkor ott magával ragadott, a mai napig ösztönöz.

Anyám egy olcsó fehérborral teli papírpohárral a kezében táncolt a szobában kedvenc ruhájában. Felszabadultan, eksztatikus állapotban vihogott és folytatott entellektüel-beszélgetéseket a soknemzetiségű, bohém jazz-arcokkal. Anyám, aki a provinciális Ausztráliában nőtt fel, majd New Yorkban belekényszerült a pontban hét órakor vacsorát tálaló háziasszony szerepébe, önfeledtem élvezte ezt az új közösségi élményt. Csak elképzelni tudom, mennyire szabadnak érezhette magát hirtelen.

Az én erős és kalandvágyó édesanyám. Arra készült, hogy az ausztrál álmot élje egy olyan világban, amit ismert, értett, és amiben megbízott. Egy biztonságos és kiszámítható élet körvonalazódott előtte. Egy jó férj, két gyönyörű gyerek, koktélpoharakban csörgő jégkockák, barbecue-partikon sülő báránybordák a kertben. 

Ám mégis úgy döntött, hogy feladja az egészet, és elvágja a családi köteléket, hogy elszökjön egy drogos jazz-zenésszel, aki a szülei házának alagsorában élt, és ezzel nagyon megbántotta apámat, kockára tette a gyerekei boldogságát, és egy teljesen ismeretlen világba lépett, ahol semmi sem volt biztos és biztonságos.

Értékelem a bátorságát. Nem a józan eszére, hanem a szívére hallgatott. Isten áldja gyönyörű édesanyámat, aki engedett a szeszélyének és a szabadságvágynak, holott a szabadságot nem érthette még. Nem tudom, hogy a döntése boldoggá tette-e vagy sem, de bátor és vad húzás volt. 

Olyan örökséggel ajándékozott így meg, ami a mai napig élénken vibrál bennem: a belső szabadsággal. Az, hogy a szívemre hallgatok, a DNS-embe van kódolva. Bár a változásokat megélni furcsa volt és nehéz, hosszú távon, mint a kihívások általában, a javamra vált az életben.

Alkímia

„A világ egy golyó,

nem nagyobb, mint azok, amiket szopsz” 

– John Frusciante

Amikor Walter a nagybőgőjén játszott, olyan ősi intenzitással tette, hogy belerázkódtam. Minden alkalommal. Úgy fonta körül a hangszert a testével, ahogy egy óriáskígyó szorítja ki az életet egy varacskos disznóból a dzsungel mélyén; olyan elánnal pengette a bebopot megszólaltató húrokat, mintha az élete függött volna tőle. Lyukat égetett az ég közepébe. Úgy játszott, ahogy kell. Elképesztő fizikai teljesítmény volt. Olyan vadul pengetett, ahogy azt azóta sem láttam senkitől. Mivel kisgyerek voltam, és korábban még nem láttam zenészeket élőben játszani, úgy gondoltam, hogy ez teljesen átlagos. Amikor később más zenészeket figyeltem, akik lazábban, kedélyesebben játszottak, nagy gőgösen arra jutottam, hogy ők egyszerűen nem olyan jók, mint Walter. Hímzett afrikai ingében, vörös képpel izzadva játszott, és hatalmas teste úgy ki volt csavarodva és úgy feszült, mint egy olyan emberé, akin épp dühroham tör ki. Mámorában becsukta a szemét, és „elrepült”. Az életében jelen lévő dühöt, keserűséget és frusztrációt azáltal vezette le, hogy azt a hihetetlen ritmust játszotta. Rengeteg bámulatos bőgőst láttam azóta élőben, többek közt Ron Cartert, Charlie Hadent, Ray Brownt és John Patituccit, s bár ami ötleteik átgondolt kidolgozását, harmóniáik változatosságát, hangszínüket és szólóik dallamosságát illeti, mindannyian kiemelkedőek voltak, soha senkit nem láttam, aki olyan kemény és gyors walking bass szólamokat játszott volna, mint Walter Urban Jr. Játéka sötét mélységekből táplálkozó nyers erejének azok a hardcore punk-rock zenekarok sem értek a nyomába, amelyeket később láttam, pedig tinédzserkori dühüket azok is egyedi és művészi módon fejezték ki, és közben nemegyszer vér is folyt. Walter kilőtte magát. Ki a sztratoszférába, a nanoszférába, az összes kurva szférába – ő volt Thelonious Sphere Monk! Walter eszeveszett volt, és én beleszerettem ebbe az őrültbe. 

Az a jazz, amit ők játszottak, összetett volt és kifinomult. A Charlie Parker fémjelezte bebop még magát a nagy Loius Armstrongot is elképesztette, aki azt mondta róla, hogy „kínai zene”, mert annyira furcsa volt. Standard akkordmenetekre épült, de aztán a kísérletező, innovatív zenészek minden lehetséges módon átalakították azokat. A zenészek a lehető legmagasabb szinten kommunikáltak egymással, a lehető legérzékenyebb és legspontánabb módon reagáltak egymás játékára, egyszerre szárnyalták túl és támogatták a másikat, miközben vad és forradalmi improvizációikkal kiforgatták a dalokat önmagukból, vagy éppen éteri finomsággal játszották őket, és soha egy pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy meghajoljanak a közönség akarata előtt, akik csak egy kellemes kis melódiára vágytak volna. Az a kisgyerek, aki voltam, semmilyen zűrzavart nem érzékelt ebben, csak azt, hogy fantasztikus, amit csinálnak. Úgy voltam vele, hogy ennél nincs jobb. Kitárult előttem egy mágikus kapu, megnyílt előttem egy ajtó, ami oda vezetett, ahová mennem kellett. 

Bármennyire is életképtelen, gyakran kezelhetetlen és sérült volt, angyalként tekintettem rá. Nem azért, mert erős, irányadó példakép lett volna, aki megtanított arra, hogyan kezeljem a felmerülő nehéz helyzeteket, vagy segített volna férfivá válnom. Ahhoz ő túlságosan szét volt esve. Nem sokkal később megtudtam, hogy drogos és alkoholista, aki soha nem képes magát összeszedni annyira, hogy az álmait megvalósítsa, a hídjait felépítse és átmenjen rajtuk. Annyira labilis volt, hogy mások sem számíthattak rá, ő sem számíthatott saját magára, és általában borzalmasan kiszámíthatatlanul viselkedett. Azt viszont megmutatta, hogyan lehet a fájdalomból szépséget csinálni. 

Amikor figyeltem őt játék közben, megtanultam valamit, amit szavakkal soha nem tudott volna közölni: láttam, hogyan kreál a szenvedésből szenzációsan jó művészetet. A düh, a magány és a fájdalom, amit azért érez az ember, mert bántották és mellőzték, a legjobb üzemanyagként szolgálhat ahhoz, hogy valami nagyszerű dolgot hozzunk létre. A fájdalomért érezhetünk hálát is, mert végtelenül értékes lehet. Mielőtt találkoztam volna Walterrel, a harag és a düh az ellenségem volt, félelmeim forrása. Amikor apám feldühödött, vagy amikor az utcán, az iskolában a gyerekek indulatai elszabadultak, mindig féltem. Mert benne volt a pakliban, hogy olyat csinálnak, amivel nekem fájdalmat okoznak. Walter azt mutatta meg nekem, hogy ez a kínzó energia olyasfajta szeretetté is át tud lényegülni, ami felemeli a világot. Ha az ember túllép a traumáin, és hagyja, hogy a dühből isteni rezgés szülessen, na az az igazi alkímia. Bárcsak tudta volna, hogyan használja fel ezt az energiát a mindennapi életében. 

Szerettem Waltert, nagyon szerettem őt. Imádtam a benne élő vadságot és szabadságot. Biztonságot nem nyújtott, pedig igen, lehet, hogy boldogabb lettem volna, ha olyan menedéket biztosít, ahová jó hazatérni, és ha olyan ember lett volna, akiben megbízhatok, akire mindig számíthatok. De Walter egyszerűen nem ilyen volt. Sosem dolgozta fel azt, ami tönkretette őt, és így nem is maradt esélye rá, hogy megszabaduljon tőle. De embernek igazi ember volt. Amikor egymásra néztünk, valóban „láttuk” egymást. És amikor beszélgettünk, úgy éreztem, hogy a szavaim hazatalálnak. 

Walter barátaival is ugyanez volt a helyzet. Beszélgettek, nevetgéltek, viccelődtek velem, értékes lényként kezeltek, és érdekelte őket az, amit mondok. Hosszú hajuk volt, vicces autókkal jártak, és más volt a bőrük színe. Walter a barátom volt. Egy olyan felnőtt, aki nem ítélkezett fölöttem, és nem nézett le. Meglátott bennem valami szépséget, ami arra várt, hogy felszínre törhessen. 

*

A házunk alagsora kellemes kis hely volt arra, hogy ott lógjunk. A padlót színes, vastag szőnyeg borította, és az egyik fal mellett volt egy kis bárpult székekkel. Néha lent aludtunk Karynnel, mintha kempingezni mentünk volna. Egyik délután, amikor lementem, ott találtam Waltert, aki ki volt borulva. Lehet, hogy veszekedtek anyámmal, vagy azon akadt ki, hogy nem jött össze egy koncert, vagy csak nehéz napja volt, nem tudom, de az egyik bárszéken ült a kezében egy üveg vodkával, és sírt. Életemben nem láttam még olyan szomorú embert, de mégis kedves és figyelmes volt. Finoman megfogta a karom, és azt mondta: „Szeretlek, ember, annyira szeretlek. Te vagy a gyönyörűség ebben a világban, és a benned lévő fény mindig is le fogja győzni a minket körülvevő gonoszt és aljasságot. Különleges vagy, és megvan benned a tehetség. Csak csináld, öregem, csináld.” Lassan és kedvesen beszélt, miközben részeg könnyeit folyatta. Szeretetteljesen átölelt, és én is éreztem iránta a szeretetet, ugyanakkor nyugtalanná is tett. Tudtam, hogy megtört ember, és éreztem a sebezhetőséget kedves szomorúsága mögött. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy gondoskodhassak róla, hogy „megjavíthassam” őt. Ha igaza volt, és tényleg szorult belém valami tehetség, azt arra szerettem volna használni, hogy segíthessek megkínzott lelkén. 

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Ősszel jelenik meg Presser Gábor önéletrajza

Presser könyve címmel jelenik meg Presser Gábor memoárja a Helikonnál, amelyben egy legendás életút és egy korszak történetei elevenednek meg.

...
Beleolvasó

Drog, rák és adóhivatal: a Black Sabbath gitárosának önéletrajza

...
Nagy

Papírra kerülve az önéletrajzi elveszíti közvetlen jellegét

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

Hírek
...
Hírek

Sorsok között – Beszélgetés Mécs Annával

...
Nagy

Borítópornó: 5+1 látványos őszi könyvborító

...
Hírek

Kövér László bejelentkezett A Szolgálólány meséje szereplőjének

...
Hírek

Olvass könyveket Jo Nesbo hősével!

...
Hírek

Egy kanadai játékgyár 15 milliárd forintért veszi meg a Rubik-kockát

...
Hírek

Párizs és New York legendás könyvesboltja is segítségért könyörög

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Mi az ára a művészetnek? - Itt járt Martin Eden

...
Hírek

7+1 adaptáció, amelyet érdemes megnézni októberben

...
Hírek

Újra streamel a Radnóti Színház!

Még több olvasnivaló
...
Hírek

Hogyan kokainozik a magyar?

Magyar kóla címmel írta meg Dezső András a kokain magyarországi útját. Kívülről néztünk meg egy száz évvel ezelőtti kokainbarlangot a könyvbemutató városi sétáján, de kiderült az is, hogy ki volt Kokós Lexi.

...
Kritika

Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei

Nagyon ritka, hogy egy szépirodalmi mű valamely (bármely) politikai-társadalmi eseményre szinte azonnal rezonálva jelenjen meg, és ez még akkor is igaz, ha Ali Smith már jó pár évtizede tervezte az Ősz című regényét – pontosabban az Évszakok címet viselő kvartetet. Az Őszt az első poszt-Brexit-regényként szokás emlegetni, de annál sokkal több, hiszen egyszerre az elmúlás és az útkeresés könyve. Nálunk pedig most ez a hét könyve.

...
Kritika

Az Eragon szerzőjének új csillagközi kalandjában egy percre sincs megállás

Az Örökség sorozat írója, Christopher Paolini új regényében a science fiction területére merészkedik, és ellentmondást nem tűrő stílusban bizonyítja, hogy van keresnivalója a legjobb mainstream zsánerregény-írók között. Az Álmok a csillagok közt nem a keményvonalas sci-fi rajongókhoz szól elsősorban, de akár ők is új kedvencre találhatnak a könyvben.

...
Nagy

Csillag Péter: Egy nap a mai futballviszonyok értékelése is biztosan érdemes lesz az utókor figyelmére

Az Ady stoplisban című kötetben magyar irodalmi alakok futballhoz való viszonya, a Kapufák és kényszerítők című könyvben a sport és a történelem kölcsönhatása került terítékre, a Hátsó füves című fotóalbum pedig a mai vidéki focira és a sport társadalmi vetületeire irányítja a reflektort. Interjú.

...
Nagy

Németh Róbert: Van egy fény, ami sosem alszik ki

"Valójában az élet csak úgy lopja a távolságot előre, mint egy jobbhátvéd bedobáskor, a partvonal mellett, amikor csalna még pár métert" - Németh Róbert és A táguló idő című tárcasorozat új részéből kiderül, milyen félelmetes egy katonai sorozás. Az aláfestő zenét az Editors adja.

...
Kritika

Te elárulnád a családod pár millió dollárért?

Samantha Downing már első regényével is bizonyított. Második megjelent kötete sok mindent átvesz az Elbűvölő feleségem receptjéből, ám a szimplán csak jóízű vacsora helyett ezúttal egy minden harapással új, meglepő ízeket rejtő gourmet csemegét tett le az asztalra. 

...
Kritika

A kötelező Bánk bán technóra válik szerethetővé

Tarnóczi Jakab rendező Katona József Bánk bánjához, vagyis, nemzeti klasszikushoz, kötelező olvasmányhoz nyúlt, hogy megmutassa, az irodalmi és színházi hagyomány is élővé válik, ha újra merjük gondolni.

Szerzőink

...
Laki Péter

Az Eragon szerzőjének új csillagközi kalandjában egy percre sincs megállás

...
Valuska László

A sötétség azért van, hogy könnyebben meglássuk a jót

...
Németh Róbert

Németh Róbert: Van egy fény, ami sosem alszik ki

A hét könyve
Kritika
A sötétség azért van, hogy könnyebben meglássuk a jót
...
Nagy

Carmen Maria Machado: A tulajdonosán kívül senkinek nincs köze a másik testéhez

Az év elején jelent meg magyarul Carmen Maria Machado első önálló kötete. A szerző provokatív, határfeszegető novellái gyakran abszurd, meghökkentő módon, sok zsáner elemeit felhasználva mesélnek sajátosan női témákról és tapasztalatokról. Interjúnkban szóba kerültek olvasói reakciók, az év eseményei és azoknak esetleges hatásai is.