Toby Fleishman azt hitte, tisztában van vele, mire számíthat a válás után: hétvégéken és az ünnepek felében nála lesznek a gyerekek, az ex-szel pedig olykor hajba kapnak majd a praktikus dolgok egyeztetésekor. Arra viszont nem számított, hogy egy szép napon Rachel áthozza a két gyereket, aztán lelép és soha nem tér vissza. Pedig Fleishman mennyi munkát fektetett abba, hogy egyensúlyt teremtsen a szingli élet és a család között!
Toby próbálja megtalálni Rachelt, igyekszik ellátni a kórházi pácienseit, megfelelni a végeérhetetlen szülői teendőknek és örül a mobiltelefonos appok segítségével felvirágoztatott szexuális életének. A visszautasított férj szerepében tetszeleg, aki a felesége túlméretezett ambícióinak esett áldozatául. De ha igazán szembe szeretne nézni a kapcsolatukkal, be kell vallania magának, hogy a kezdetektől fogva szőnyeg alá söpörte a problémákat.
A szexchatelő férj történetében több a csavar, mint elsőre látszik - Könyves magazin
A Fleishman bajban van címszereplője előtt egyszeriben új távlatok nyílnak, amikor a házassága végleg zátonyra fut. Mintha New York minden nője csak arra várna, hogy tangás-cicis fotóikat elküldhessék a negyvenes exférjnek. A hedonista mindennapokra a volt feleség eltűnése vet árnyékot, emiatt pedig Toby Fleishmannek is - kénytelen-kelletlen - teljesen újra kell pozicionálnia az életét.
Olvass bele:
Aztán most júniusban egyszer csak megszólalt a telefonom. A konyhában voltam, épp mosogattam vacsora után. Adam, a férjem fektette le a gyerekeket. Toby száma nem változott az eltelt évek alatt. A neve ott villogott a kijelzőn, a legnagyobb természetességgel, mintha csak mindennapos apróság lenne.
– Toby Fleishman. – Elzártam a csapot, megtöröltem a kezem, megfordultam, és nekidőltem a mosogatónak.
– Elizabeth Epstein – szólt bele.
– Attól tartok, uram, téves – feleltem. – Engem már jó ideje Elizabeth Slaternek hívnak.
– Komolyan? A magazinban mindig Epstein szerepel.
– Azt hiszem, tényleg téves, uram – mondtam. – Jó ideje nem jelentem meg a magazinban.
– Tényleg?
– Toby – váltottam végül. – Toby, mi van veled?
Elmesélte, hogy válik, és a terapeutája azt javasolta, hogy egyik első lépésként vegye fel a kapcsolatot azokkal a barátaival, akik hiányoznak neki, és térjen vissza az életbe. – Esküszöm, az ő kifejezése volt, nem az enyém. – Nem, nem volt meglepetés. Régóta érett a dolog. Igen, nagy sebek tátonganak a gyomrában meg a lépén, és elképzelhetetlen mennyiségben jönnek belőle mindenféle nedvek. Igen, Rachelé lett a lakás, a kocsi meg a ház Hamptonsban.
– Mégis mi történt? – kérdeztem.
– Kiderült, hogy elmebeteg. Annyira próbáltam találni valakit, aki nem bolond, a végén mégis egy bolondnál kötöttem ki. Elmentünk párterapeutához. Azt mondta neki, hogy Rachelben túl sok a megvetés. Meg hogy a megvetés az egyik a házasság apokalipszisának négy lovasa közül.
– És mi a másik három?
– Talán a bezárulás? Ó, a védekezés. Van egy negyedik is. Esküszöm, nem jut eszembe.
– Lehet, hogy a hülye picsaság? – Adam rám pisszegett a fiam hálószobájából. De hát minek van az embernek a baszom nagy háza a kertvárosban, ha este a saját konyhájában sem röhöghet? Súgva mondtam neki: – Biztos, hogy az egyik a hülye picsaság.
Több éve volt, hogy utoljára láttam, amikor Adammel átmentünk hozzájuk vacsorára, hát az is egy rémálom volt. A mindig kedves és barátságos Adam az ügynökség működéséről próbált beszélgetni Rachellel, ő pedig úgy felelt a kérdéseire, mint a Miss America szépségverseny résztvevői, egész mondatokban, amikhez semmit nem lehetett hozzátenni, és folyton siettette a dolgot. Vacsora után Adam megköszönte a vendéglátást és elbúcsúzott, én viszont nem. Csak Toby szemébe néztem, és eltűntem.
Szóval, amikor Toby felhívott, aznap estére egy egész szívszaggató előadást nyomott le nekem, hogy mi mindenen ment keresztül, abból a célból, hogy eloszlassa bármiféle dühömet – még ha jogos volt is –, és visszaszerezze a régi barátját. – Légy majd dühös máskor – tervezte mondani –, megérdemlem. De most nem jönne rosszul egy barát. – Talán a „barát” szónál egy kicsit megbicsaklott volna a hangja, én pedig meghallottam volna, milyen igaz ember.
De más történt, amikor megláttam a nevét a mobilom kijelzőjén. Visszamentem időben arra a helyre, ahol elváltunk. Hallottam hangjában a szorongást, szeretet és megkönnyebbülés töltött el, a sérelmeim listáját félretettem későbbre.
Pont akkor én magam is valami jó dolgon mentem keresztül. Kábé két évvel azelőtt hagytam ott a férfimagazin szerkesztőségét. Most úgynevezett otthon maradó anya voltam, ez a minden előmeneteli lehetőséget nélkülöző ideiglenes foglalkozás annyira igyekezett megkülönböztetni magát minden állásban végzett munkától, hogy lényegében házi őrizetre ítélt, csak annyit engedett meg, hogy másokkal együtt, közös kocsiban mehessek vásárolni. Amikor elmeséltem valakinek, mivel foglalkozom, többnyire azt felelte:
– Az anyaság a létező legnehezebb munka. – Pedig nem igaz. A létező legnehezebb munka az anyaság mellett még egy igazi állás, bugyi, vonatbérlet, toll, rúzs, minden. Amikor még állásom volt, senki nem mondta, hogy „rendes állásban lenni és anyának lenni, az a létező legnehezebb munka”. Nem volt szabad kimondanunk ezeket a dolgokat, el kellett hallgatni, milyen kellemetlenséget élünk át az otthon maradó anyukákhoz képest. Éppenséggel meg sem lehetett kérdezni az otthon maradás gyanújába keveredett anyukáktól, hogy mivel foglalkoznak, nem létezett olyan kérdés, ami ne lett volna kínos.
– Te dolgozol? – kérdeztem egyszer valakitől, amikor még állásban voltam.
– Persze hogy dolgozom – felelte. – Anyuka vagyok. – De hát én is anyuka voltam, akkor azt hogy hívják, amit én csináltam? Nekem aztán nem kellett elmagyarázni, hogy még nehezebb egyszerre dolgozni és anyának lenni. Ez egyszeregy. Két teljes állás, ez egyszeregy. Mert attól, hogy az embernek van állása, még nem lesz kevésbé anya – attól még teljes egészében el kell végeznie ugyanazt a szart. Messziről sem könnyebb szemmel tartani a srácainkat. Olyan idegenekre bízni őket, akik bébiszitternek mentek, mert semmi másra nem alkalmasak, nem tölti el bizalommal és megkönnyebbüléssel az ember lelkét. Én tanúsíthatom, most, hogy már dolgoztam is, meg otthon is voltam. Most, hogy otthon vagyok, hangosan ki is mondhatom. De most, hogy nem dolgozom, nincs is, aki meghallja. Senki sem hallgatja meg az otthon maradó mamákat, gondolom, eleve ezért bánunk ilyen óvatosan az érzéseikkel.
Na mindegy.
Nem mintha nem lett volna dolgom. A szülői munkaközösség köztiszteletben álló képviselője voltam, és volt saját kocsim, amely saját kényelmemet az egész Föld egészsége és jövője elé helyezte. Volt egyéni nyugdíjszámlám, meg munkahelyi, eljártam nyaralni, versenyt úsztam a delfinekkel, és síelni tanítottam a gyerekeket. Az iskola kasszájába is tettem be pénzt. Naponta kétszer tisztítottam a fogaimat fogselyemmel, évente kétszer fogorvoshoz jártam. A könyvklubomban elnyomott kisebbségekről olvastunk. Régi térdsérülésemre fizikoterápiát kaptam, és mindent kihagytam, amit szívesen csináltam volna, nehogy újra lesérüljek. Reggelit készítettem. Szűk farmerban, divatos blúzban és magassarkúban (mintha bárkit is érdekelt volna) végeérhetetlen mamás estélyekre jártam, egy vendéglőbe, pont amellett, ahová a családjainkkal jártunk. A férjemnek azon az alapon nem kellett papás estélyeken fellépnie, hogy a férfiaknak mindig élniük kell az életet, mi viszont ketrecbe zárt állatok vagyunk, akiket időnként ki kell engedni, hadd portyázzanak kicsit a helyi lebujban, és szívják a szabad emberek vérét. Közvélemény-kutatást tartottam, hogy az Y-ban vagy a JCC-ben jobb-e az úszásoktatás. Fociklubokba jelentkeztem még jó időben, vagyis hónapokkal azelőtt, hogy eszünkbe jutott volna focira járatni a gyereket, de megszerveztem a közös kocsitranszportot is. Játszónapok és barbecue-k dátumát jelöltem ki, gyermekfogorvosi meg felnőttfogorvosi vizsgálatot szerveztem, meg a régi jó belgyógyászt és gyermekorvost, fodrászt, iskolai szintfelmérést, cipősarok-vásárlást, festőszakkört, gyerekszemészt meg felnőttszemészt, és most még egyszeriben mammográfiát is. Ebédet csináltam, vacsorát csináltam, reggelit csináltam. Ebédet csináltam, vacsorát csináltam, reggelit csináltam. Ebédet csináltam, vacsorát csináltam.
– Miért nem kerestél? – kérdeztem Tobyt.
– Nem akartam nyilvános veszekedést – felelte. – Az nagyon kínos lett volna. Őt nem zavarta, hogy ki előtt kezd rá.
– Azt hittem, miattam – mondtam neki. – Egész idő alatt azt gondoltam, teljesen normális, kedves ember, csak engem nem bír, és téged is ellenem fordított. – Most hirtelen el sem tudtam hinni, hogy ilyeneket gondoltam. – Tényleg rettenetes alak. Rögtön megutáltam, ahogy megláttam.
Az első telefonos estén Toby tisztára hálás volt, hogy nem akarom megbüntetni, amiért elhanyagolt, vagy nem játszom a sértett kiscicát, amiért megkergült, és egyre többet nevetett, és én is egyre többet nevettem. És a nevetésünkből kihallottuk a fiatalságunkat, az pedig nem teljesen veszélytelen, amikor az ember a középkorúság küszöbére érve, az életben megrekedve, hirtelen hangokat hall a fiatalkorából.
