A kolozsvári születésű író, Magyary Ágnes fantasztikus fordulatokban gazdag regényében egy székelyföldi faluban furcsa biciklis idegenre figyelnek fel a helyiek, aki cilinderben, napszemüvegben, biciklisnadrágban és frakkban ül a drótszamáron, azonban a frakk alatt nem visel semmit. És ha ez nem lenne elég, még megáll az idő is, amely az 1700-as évek óta amúgy is csak araszolgatott errefelé. A falusiak megrémülnek, azt hiszik, az ördöggel van megint dolguk, aki már korábban is járt ezen a vidéken.
A József Attila-díjas Magyary Ágnes második, karneváli regényében helyben és időben vagyunk, pontosabban szabadon utazunk korok, tájak és figurák között a történelmi Magyarország kulisszái és legendáriumai között. Az egyik pillanatban még a 18. században járunk, aztán 1849 után, majd pedig Ady Endre korában. A szerző a történelem állandóságaival és variációival ugyanúgy játszik, mint az olvasó kíváncsiságával és fantáziájával; vagy éppen az archaikussal és a posztmodernnel. Az irodalmi utaláshálókban is gazdag szöveg mögül pedig kirajzolódik Közép-Európa jellegzetes, groteszk, mágikusan realista életvilága, sorsközössége. Mintha Gabriel García Márquez és Esterházy Péter írásművészete találkozna valahol Csíkban.
Magyary Ágnes: Az örök székely (részlet)
BESZÉD KEZDETE A MONDAT
A beszéd kezdete a mondat. Az időé viszont a sárkány. A bölények később népesítették be a tájat, és csak utána jöttek a medvék. A sárkány pogány, a bölényről nincs adat, de a medvék egyértelműen és vitathatatlanul áramvonalasan radikális mozgalmárok. Ezért szeretett Ceauşescu is lövöldözni rájuk. Még Kadhafit is elhívta, hogy kergessenek együtt brummogókat az Almás közeli erdőben.
És mi a helyzet az Ördöggel? – tehetné fel a jogos kérdést a nyájas olvasó, és nyilvánvalóan fel is teszi. A szerző természetszerűen örömmel szolgálja ki az olvasói igényeket, és nem hagyja válasz nélkül a nagyérdeműt.
Az Ördög egy rosszul megkonstruált sárkány.
Ezt persze őkelme tagadja, ami érthető, hiszen ki szeretne rosszul megkonstruált lenni. Még a Sátán sem! Így azzal szédíti a hiszékenyebbeket, hogy itt nincs másról szó, mint hogy Isten egyszerűen berezelt, amikor rájött, hogy ő sokkal okosabb. Csapkodta is az asztalt a Mindenható, jó kis hacacáré lett: röpködtek az angyalok jobbra meg balra, hogy te jó ég, mi lesz itt! Hát az lett, hogy az Úr sértett hiúságában kilökte őt a biztosból, és őkelme orral előre beleesett a mulandóságba mártott nyálkás, álarctépkedő bizonytalanságba. Bukott angyal – hangoztatta az Úr. És addig mondogatta, hogy végül általánosan elfogadott nézet lett: az Ördögöt tulajdonképpen lefokozták. Ez persze nem igaz. Erre több bizonyíték is van – legalábbis a koma szerint. Először is Isten nem szokott lefokozni, hanem büntet. Amikor viszont büntet, akkor kő kövön nem marad: siralomvölgy, fogak csikorgatása, fájdalom és szenvedés. Aki nem hiszi, olvassa el az Ószövetséget. Az Ördöggel viszont semmi ilyesmi nem történt.
Ő aztán nem sír, nem csikorgatja a fogait, nem fáj semmije, és soha életében nem szenvedett.
Pont ellenkezőleg: kicsattan a jókedvtől. Így ki van zárva a lefokozás. Ennyi az egész. A többi csak propaganda.
Sándor Zsigmond egyszer éppen reggeli teáját szürcsölgette, amikor eget verő robaj ült rá a falura. Remegtek az ablakok, vonítottak a kutyák, ijedten rikácsolt a baromfi. Zsiga bá csak megvonta a vállát, már megint jönnek az elvtársak a medvére. Nem tudhatta, hogy a líbiai hadúr helikoptere tévedt el. Ezt már csak jóval később mesélte neki Séra, aki ott volt a nagy eseménynél mint hajtó. Kora hajnal óta várták, hogy megérkezzen a vendég – panaszkodott Séra Sándor Zsigmondnak. Inni tilos volt – mondta kikerekedett szemekkel, aki a szigorú előírások ellenére már alig állt a lábán. Zsiga bá megértően legyintett. Nagyon megterhelő lelkileg, ha titokban kell inni. Ezek ott fent, bökött megvetően déli irányba, azt hiszik, józanul el lehet viselni a velük való érintkezést. Aztán megjött a vendég – folytatta Séra, de előtte összevissza keringett a Homoród környékén. Sándor Zsigmond bólogatott. Igen – erről ő is tudott, mert megzavarták békés reggeli szemlélődését. Na de milyen volt a vendég? Áh – legyintett Séra –, nagydarab, szőrös ember a nagyanyja hálóingjében, de lőni azt tud. A medvék? Hulltak, mint a pelyva – mondta Séra. Kollaboránsok – csattant fel Zsiga bá. Micsoda opportunista banda – dohogott magában –, balga medvék. Ha csöppnyi tartás lenne bennük, akkor elfutottak volna, mint a zergék, bevetették volna magukat az erdőbe, és ki nem jönnek onnan, amíg nem tiszta a levegő.
Bezzeg, ha bölényekre jöttek volna a nagyurak! Az egy igazán rafinált állat. Volt.
Soha semmilyen körülmények közt nem hagyta volna, hogy csak úgy kilőjék. Először csak andalogva sétálgatott volna az első lövés után, mintha semmi sem történt volna. Mintha valami eldurrant volna – kapta volna fel a fejét a bölény −, de lehetett az bármi – szőtte volna tovább a gondolatait –, nem kell rögtön puskalövésre gyanakodni. A bölény nem fog minden apróságot felvenni. Mert a bölénynek van tartása. Nem hajlik erre meg arra aszerint, hogy éppen honnan fúj a szél. Fújjon onnan, ahonnan kell – a bölényt ez nem izgatja túlságosan. Tehát hiába lövöldöznek rá, ő meg sem parittyázza. A vadász persze összezavarodik. Azt hiszi, elhibázta. Pedig nem. A vadász ezt nem tudja, és ezért újra nekiveselkedik. Óvatosan vállhoz a puskát, szépen megkeresi a célpontot, és durr bele. A bölény meg csak egykedvűen körbenéz. Mi van már megint? − mondaná, ha beszélnének a bölények. A vadász erre mérgesen földhöz vágja a puskát. A ravaszdi bölény csak erre várt. Uzsgyi! Elkezd vágtatni a gyanútlan vadász irányába az agyontiprás szándékával. Ha arról van szó, akkor a bölény eltökélt tud lenni. És ilyen helyzetben pont arról van szó. Így tehát két dolog lehetséges: vagy olyan lapos lesz a vadász, mint uborka a szendvicsen; vagy gyáva nyúlként és szerencsés flótásként felkapaszkodik az első fára, amely – ha malaca van – olyan erősen vert gyökeret az erdőben, hogy még a bölény sem tudja kiszakítani, mint elszáradt kórót a vetés végéből.
De mit tesznek a medvék? Ők aztán nem fogják a fejüket fondorlatos stratégiákon törni, amikor egész egyszerűen az erősebb mellé lehet állni. Ide lőjetek! – mondanák, ha tudnának beszélni. És hullnak is halomba. Itt következik az a csavar a történetben, amitől mindig és örökké megmagyarázhatatlan marad az élet megannyi jelensége: a bölények kihaltak, a medvék pedig egyre többen vannak.
Sándor Zsigmond a civilizáció vékony rétege alatt tulajdonképpen bölény volt, csak jól titkolta.
A XX. század ellenben egy féreg, és ez 1948-ban vált nyilvánvalóvá, amikor betette a lábát a falujukba a Bricseszes Bestia. A falu csodálkozott, de nem gyanakodott. Fel sem merült bennük, hogy az Ördög akár nő is lehetne −, Sándor Zsigmondot azonban rossz sejtelmek gyötörték.
– Emlékeztek arra a némberre, Mária Teréziára? – kérdezte a többieket, de azok persze nem emlékeztek semmire. – Vagy arra, amikor Gergely Domokosnak dolga akadt a Szépasszonnyal a téli erdőben? − Arról sem tudtak semmit. – Jó – mondta Zsiga bá –, mert ebből is nagy baj lesz.
Aztán visszament a pincéjébe inni. Nekem aztán a hajam szála sem fog görbülni − gondolta, miközben töltött magának −, mivel én nem létezem. Különben is, zsörtölődött, a XX. század már nem az én gondom, érvényesüljenek a többiek is.
Nem ez volt az első eset, hogy tévedett. Magából kikelve tört be a pincéjébe utódja, Lukács Lina, hogy apó, ez a világvége. Ez a nadrágos nő a fővárosból… Melyik fővárosból – szakította félbe Linát Zsiga bá –, Bécsből? Dehogy, mondta Lina, Bukarestből. Sándor Zsigmond megvonta a vállát, és ivott. Nem szerette Bukarestet. Nem komoly dolog az, te, Lina – mondta. – Bukarest csak ócska porfészek, nyomába se léphet Bécsnek. De kedvence nem látszott ezektől a szavaktól megnyugodni.
A nadrágjában revolvert hord, s mindannyiunkat úgy fog lepuffantani, mint a pinty – lamentált tovább Lina.
A nőknél sosem lehet tudni – konstatálta Sándor Zsigmond, felidézve ősrégi, igencsak kellemetlen emlékeit. Igazad van – fordult Linához –, pakold össze a gyerekeket, holnap indulsz Csíkba a Sándorokhoz. Ez itt nem a XVIII. század, apó, ebből nem lehet megmenekülni.
Sándor Zsigmond értette is, meg nem is. A férjed – próbálkozott tovább –, az okos ember. Lina elviharzott. Sándor Zsigmond még szívesen kifejtette volna, hogy nem érdemes minden csip-csup ügyön fennakadni, mert nincs olyan nyavalya, amelyen
a bábaasszony ne tudna segíteni, és ha mégis, az nem is érdemli meg, hogy időt pazaroljunk rá. De ez a Lina – hiába volt Lukács – oly érzékenyen reagált a XX. századra. Pedig ez is szépen el fog múlni, mint az összes többi – bölcselkedett magában Zsiga bá.
Lina nem tudta, hova kapjon. Apó, mint mindig, csak a múltba révedt, a jelennel nem foglalkozott. A férje, aki mindig is utálta a földet túrni, arról szónokolt: ezeknek igazuk van, a népnek is joga van. Hogy mihez is, azt már nem fejtette ki, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy a velük egy háztartásban élő apósa vagyonát elrekvirálták, a lovakat elhajtották, az öreget meg elvitette a Bestia. Lina rohant apóhoz. Megint.
– Ez mit jelent? – érdeklődött Sándor Zsigmond, mert
rémesen kimerítőnek találta, hogy minden ötven évben újra kellett tanulni a működő világ logikáját.
Igazság szerint nem nagyon fűlt a foga az ilyesmihez, ezért sem bújt ki túl gyakran a pincéjéből, de most mégiscsak a családról volt szó, és az nagy dolog. Így erőt kellett vegyen magán, hogy elsajátítsa ennek az új rendszernek a fifikáit.
Lina nagy gesztusokkal magyarázta neki, hogy ez azt jelenti: nem maradt az apósának semmije, csak a ház, amiben benne laknak, Isten irgalmazzon, hogy ezt is elvegyék, mert akkor mi lesz a családdal, mi lesz a sok gyerekkel, Istennek hála, hogy szegény anyósának ezt már nem kellett megélni, az Úr kegyes volt velük, de persze nem itt tartanának, ha apó nem akarná mindenkinek megmondani, hogy mit kell csinálnia.
– Ha 1935-ben engem is meghallgattak volna – kiabálta Lina −, hogy nem akarok Bálint Mózes felesége lenni, most más lenne az életem, de apó, aki azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb, pedig egy cseppet sem különb bármelyik falubeli férfinál, ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
– De ez a Mózes a legokosabb hét határban!
Lina úgy érezte, ha ez az ember nem volna a rokona – tulajdonképpen ő sem tudta, apó neki milyen felmenője is egész pontosan –, akkor ott helyben kikaparná a szemét.
Lehet, hogy a legokosabb, de férjnek valami egészen csapnivaló,
és ha már úgy odavan apó az okosságért, akkor akár valami Szádeczkyval is összeházasíthatta volna.
Sándor Zsigmond a nyakához kapott. Érezte, mindjárt megfullad. Mert lehet Lina a kedvence, de ilyen szemtelenséget még tőle sem fog eltűrni.
– Az én vérem – hörögte Zsiga bá – soha nem fog olyanokkal vegyülni, akiknek bódogtalan Lajosok fityegnek a családfáján. Különben is, mit háborogsz, lehet, hogy ez a Mózes botcsinálta férj, de garantáltan senkit sem hívnak Lajosnak a családjában.
Ha Zsiga apó azt hiszi, hogy az élet nagy kérdéseire az a válasz, kinek mennyi sütnivalója van, akkor itt van a legújabb feladvány: mégis mi lesz, ha mindenüket elveszítik? Lovak, föld és semmi nélkül ő mit fog csinálni? A végén még a házat is elveszik, hiszen az is az öreg Bálinté. Sándor Zsigmond gondolkodott. A tatár- és törökjáráskor is minden odalett, azonban volt annyi tapasztalata – mégsem volt hiábavaló annyit jönni-menni az időben –, hogy ezt ne hozza fel felbőszült nőrokona előtt. Tanácstalan volt, de tekintélyét megőrzendő a vasárnapi istentiszteleten hallott bölcsességgel állt elő:
– Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok – szónokolta.
Lina elvette a pálinkásüveget, és az egészet kiöntötte a döngölt földre.
Zsiga bá kővé váltan bámulta. Ez aztán tényleg a világvége – gondolta. De nem mert hangosan tiltakozni.
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte taktikusan, miközben a döngölt padlón terpeszkedő drága nedűt figyelte. – Az öreg Bálint még a nagy háborúból is sértetlenül jött haza.
Ez más – mondta Lina –, mert az a baj az öreggel, hogy makacs, mint az öszvér, azért nem tudták kilőni még az oroszok sem, de ez a nő nem lelőni akarja – pedig jelen esetben ez simábban menne –, hanem kihallgatni, márpedig az öregnél a beszélgetés úgy néz ki, hogy a kalapját a szemére húzva szunyókál, ezt csinálja minden vasárnap délután, amikor a szomszéd faluból átjön diskurálni régi katonatársa: ülnek a melegben, előttük a pohár, nagy hallgatás, majd szürkület előtt az öreg Bálint régi katonatársa hazaballag.
– Ez jó − mondta Sándor Zsigmond –, mert akkor ennek a fehérnépnek sem fog mondani semmit.
Lina elrohant. Futott haza. Épphogy befordult a templomnál, már ott hallotta, hogy valahonnan valakik teli torkukból üvöltik – ugyanis éneklésnek nem lehetett nevezni:
– Lesz még a magyaroké Kolozsvár!
A Bricseszes Bestia megérkezése másnapján betiltott mindenféle gajdolást,
különös tekintettel a katonanótákra és más irredentagyanús énekre. A listát a templom ajtajára szögezték ki: a Lesz még a magyaroké Kolozsvár című első világháborús nóta állt az élen. Ők érdeklődve olvasták. Hümmögtek, vakarták a tarkójukat.
– És a zsoltárok? − kérdezte némi malíciával a tiszteletes.
A fővárosi fehérnép felvonta a szemöldökét. A többiek már kuncogtak. Jó kérdés – gondolta a Bestia, ismerte ő jól a zsoltárokat, nem volt műveletlen. Morfondírozott a Bricseszes Bestia: felforgató és az emberi elmét összezavaró zagyvaságok vannak benne szenvedésről, Mindenhatóról, ellenségről, bűnbánatról. Elővette tehát a revolverét, és lepuffantotta a papot.
Fotó: Valuska Gábor / Magvető
