Luiz Schwarcz Sao Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítója, a brazil értelmiség központi alakja, aki a minőséget és a kiváló munka örök értékét képviseli. Különleges jelenség a kiadói világban, akinek a hatása nemcsak a brazil, de a nemzetközi irodalomban is érezhető. Szerény, békés és visszahúzódó férfi, akiről Kazuo Ishiguro, Andrew Solomon, Salman Rushdie is szeretettel nyilatkozik - és aki eddig barátai előtt is titkolta, hogy bipoláris zavarral küzd.
Memoárjában nem a sikereit és az általa felfedezett hazai és külföldi szerzőket sorolja, hanem mentális összeomlásának és gyógyulásának folyamatát írja le. Felidézi családja történetét, akik mindenről lemondtak, hogy elmeneküljenek a náci terror elől: magyar édesapjának, Andrénak sikerült megszöknie a bergen-belseni koncentrációs táborba tartó vonatról, hátrahagyva apját, Lajost; horvát anyjának, Mirtának pedig hároméves korában kellett megjegyeznie egy hamis nevet, amikor családjával útnak indult Olaszországba, majd a tengerentúlra. André és Mirta Brazíliában találkoztak, s tragikus múltjuk fájdalmas emlékeivel kezdtek új életet. Schwarcz egyetlen gyermekként úgy érezte, az ő kötelessége feloldani André bűntudatát, amiért nem tudta megmenteni apját; ráadásul szülei házasságát is neki kell összetartania. Mindez olyan szorongások forrása lett számára, amelyek a depresszió különféle fázisaival együtt végigkísérték gyerek- és felnőttkorán. A Légszomj megrázó vallomás a bipoláris zavarral való küzdelemről, a család fontosságáról és a holokauszt generációkon átívelő hatásairól.
Luiz Schwarcz: Légszomj - Egy rövid gyerekkor és egy hosszú depresszió története (részlet)
André számára, még ha nem volt is több gyereke, egy dolog biztos volt: a nagyapám nevét kaptam, hogy ekképpen állítsam helyre a tragikusan elvesztett életet. Liberálisan vallásos nevelést kaptam kisgyerekkoromtól kezdve, hetente kétszer jártam a Congregação Israelita Paulista zsidó tanfolyamára, és nekem lett félretéve az egyetlen olyan tárgy, amelyet apám magával hozott Brazíliába: a nagyapám által a zsidó ünnepeken használt tálesz. Ez egy vastag, fekete-fehér gyapjúsál. Idővel a fehér gyakran besárgul, és az egész túlságosan meleg a trópusi klímához. A mai napig elérzékenyülök, ha felveszem Lajos sálját a jom kippur alatt, az engesztelés napján. A fiúk csak a bar-micvó után ölthetik föl a táleszt. Amikor betöltöttem a tizenhármat, egyszerre kavargott bennem a megindultság és a kényelmetlenség érzése, ahogy felvettem gyakorlatilag ismeretlen nagyapám öltözékét. Az érzés rám nehezedett, a meleg pedig fojtogatott.
Apám a jom kippur alatt tiszteletét fejezte ki a saját apja iránt. Nem ismerte Lajos halálának pontos dátumát, ezért úgy vélte, hogy azon a szent napon történt. Az egész napot a zsinagógában töltötte böjtölve, ahogy a nagyon vallásosak teszik. A ceremónia alatt a szeme könnyben úszott. Nem értem, hogyan bírta olyan hosszú ideig visszafojtani a könnyeit, és azt sem, hogyan tudott a szeme annyira kivörösödni.
Nagy árat követelt, hogy ennyi szomorúságot hordozott.
Ki akartam szabadulni arról a helyről, a zsinagóga második sorából, ahol csak néhány méterre voltam a rabbiktól. Egyfolytában hátra, az emelet felé pislogtam, ahol a gyerekek többsége volt, és sokkal nagyobb szabadságban beszélgettek. Apám, aki azt akarta, hogy egész idő alatt mellette legyek, bökdösött a könyökével, és az ujjával mutogatta, hogy figyeljek az imakönyvre. A nagyapám halálának súlya így az én vállamat is nyomta.
Mivel a tálesz miatt patakokban folyt rólam a víz, apám megengedte, hogy csak a legfontosabb imádság, a Kol nidré elhangzásának estéjén legyen rajtam. Ennek az imának a liturgiája a hőség ellenére is mindig nagyon megérintett. Megfogott a zene szépsége, és az is, hogy ismételgettem az André számára oly fontos megbocsátás nyílt kérelmét. A Kol nidré során a zsidók bocsánatot kérnek istentől, amiért bűnt követtek el, és más hitet vallottak magukénak, hogy megmeneküljenek az inkvizíció elől. A dallam éneklésekor a kántorok is jelen vannak a zsinagóga pulpitusán. Ez az ima nyitja az engesztelés napját, amely a következő nap estéjén zárul.
Apám szomorúsága a jom kippur alatt tapintható volt, és a Kol nidré alatt érte el csúcspontját. Az első években, amikor igencsak megizzadtam, Lajos gyapjútáleszét a kezdeti ima után azonnal lecseréltem egy vékonyabbra, amelyet a nagynéném hozott Izraelből. Ma presztízskérdést csinálok abból, hogy az egész jom kippur alatt a nagyapám táleszét viseljem.
A szüleim titkai, a nagyapám súlyos sálja, a terhes együttlét apámmal a zsinagógában… Mi történt volna, ha kevesebbet pislogok a karzat felé, és egyszerűen csatlakozom a többiekhez, vagy kimegyek játszani a gyerekekkel? Milyen lenne az én történetem, ha lett volna bennem annyi bátorság, hogy focizzak a környékbeli viskókból származó fiúkkal, és megmutassam, hogy még ha a széltől is óvnak, azért remek kapus vagyok?
A Discurso sobre o capim című könyvemben olvasható elbeszélésemben, a „Sétimo andar”-ban mesélek azokról a délutánokról, amelyeket az Alagoas úti lakás télikertjének ablakában töltöttem a focizó fiúkat bámulva. Az elbeszélésben a főszereplő azt kérdezi magában, vajon tudná-e ő is a többiekhez hasonlóan mezítláb rúgni a bőrt, vagy inkább vállalná annak a szégyenét, hogy a hibátlan bőrcipőjében jelenik meg. A „Sétimo andar” végén az elbeszélő végigutazik az időben és a saját gyermekkorán. A való életben – visszafogott gyerekkorom miatt – nem tudom, hogy volt-e ilyen finom viszonyom az időbeliséghez.
A harmadik, higienópolisi lakóhelyem modernista stílusú, bolyhos barna szőnyegének és földig érő ablakainak képe egyike azoknak, amelyeket gyermekkorom ketrecéről őrzök.
Látszólag teljes védelemben éltem, de valójában kiszolgáltatott voltam a körülöttem történő eseményeknek,
amelyek idővel visszhangozni kezdtek elmém csöndjében.
Azokban a pillanatokban, amikor a depresszióm gyermekkori félelemként vagy később délutáni alvásként jelent meg, valószínűleg kevés nyilvánvalóan depresszív gondolatom volt. Inkább a félelem és a melankólia uralkodott. Évtizedekkel később, amikor betegségemet végre diagnosztizálták, a helyzet teljességgel más volt. Számos esemény és motívum társult ahhoz, amit a depresszió legsúlyosabb periódusában éreztem. A fejemben kergetőző dolgok közül sok kapcsolódott lazán a múltnak a boszorkánykonyhájához, miközben a legfontosabb részt a közelmúltbeli események fűszerező hatása adta, például a szakmai siker, a közeli családtagokkal szembeni arroganciám és egy sor teljesen beteges meggyőződés.
Egy hosszú kezelés után – a legkülönfélébb antidepresszánsokat meg hangulatjavítókat kaptam, és tizenhárom évig jártam pszichoanalízisbe –, a családom teljes támogatását élvezve, amikor romlik az állapotom, inkább a kamaszkori aluszékonyságra vagy a gyerekkori félelmekre emlékeztet az egész. A depresszió manapság már minden különleges esemény nélkül tér vissza, mint egy tisztán kémiai reakció. Az esetek többségében az öreg hölgy megmagyarázhatatlan módon, titokban tér vissza.
És elveszi előlem a levegőt.
