Egy téli éjszakán egy tizenhat éves lány bolyong elveszve Párizs utcáin. Zsebében egy cetlin a harmincéves fotós, A. címe. A lány még nem tudja, hogy ami ezen az éjjelen történik majd, gyökeresen meg fogja változtatni az életét.
„Azáltal, hogy megírom mindazt, ami történt, azáltal, hogy elmesélem a történetet, az igazsághoz olyan hűen, amennyire csak tőlem telik, megpróbálom egyetlen testté összeforrasztani őket kettőjüket – a nőt 2021-ből és a lányt 1983-ból.” Linn Ulmann regényének elbeszélője kétségbeesett igyekezettel próbálja összerakni életének darabjait, és folytonosságot teremteni a múlt traumatikus eseményei és a jelen tapasztalatai között. Megszállott utazásba kezd a feledés rétegein át a legrejtettebb és legsúlyosabb emlék felé. Oslo, New York és Párizs elevenedik meg a könyv lapjain, hogy a töredékek nyers, őszinte és kíméletlen történetté álljanak össze hatalomról, vágyról, szorongásról, testről és szégyenről. És a kételyről: lehetséges-e békére lelni.
Linn Ullmann – a világhírű svéd filmrendező, Ingmar Bergman és a szintén világhírű színésznő, Liv Ullmann leánya – legújabb kötete, A lány 1983-ból szeptemberben jelenik meg Pap Vera-Ágnes fordításában. A szerzőnek több könyve is olvasható magyarul – mi legutóbb A nyugtalanok megjelenésekor interjúztunk vele, de olvashattok vele interjút a Szemem fénye című regényéről is.
Linn Ullmann: A lány 1983-ból (részlet)
Azt hittem, már nem létezel, ám másfél évvel ezelőtt, szeptemberben egyszer csak megjelentél egy szilfa alatt, és kiharcoltad, hogy meghalljalak.
Áttetsző vagy. Nincsenek arcvonásaid. Olyan vagy, mint a víz.
Azt mondom: Anyánk álmában szült téged, te pedig megszöktél.
Azt mondom:
Téged körülírni a legnehezebb feladat,
amivel valaha is próbálkoztam. Azt kéred tőlem, tegyem meg a lehetetlent, és meg sem hallod, amikor azt felelem: képtelen vagyok rá.
Időnként azt hiszem, anyánk sejti, hogy nem csak én vagyok neki, hogy kettő van belőlünk, de végül elhessegeti a gondolatot. Hát jó!
Idén tavasszal Oslo felett felhőkben száll a szilfalependék, egyre csak hull, nap nap után, akár a könnyű zápor, csöndesen, fehéren, a járdaszéleken és a parkokban kis kupacokban tornyosul, akár az avar vagy a koszos hó, ott pörögnek a pergamenszerű szárnyak a háztetők felett. Rákeresek a neten, azon tűnődöm, ez most jó jel, vagy inkább rossz, pontosabban mit jelent ez a rengeteg lependék. Egyáltalán jelent-e bármit? Azt hiszem, túl fontosnak tartom a jeleket, mindazt, amit én jelként értelmezek. A szél behordja a szilfalependéket a lakásokba, vékony hártyába csomagolt magocskák, bár nem is hasonlítanak magra. Mindenféle mintázatot rajzolnak a levegőbe, elborítják a padlót, a fürdőkádat, a lepedőket. Nagy mennyiségű szilfalependék, ütöm be a keresőbe, de nincs találat. Szilfalependék jelentése, ütöm be újra, de erre sincs találat.
Te csak feküdj, mondtad szinte gyöngéden, én majd átölellek. Fel akartam kelni, reggel volt, hallottam Eva hangját a nappaliból, a férjem mondott neki valamit, és ő felnevetett, de te azt mondtad: nem. Úgyhogy csak feküdtem ott, és a mobilomon végighallgattam egy interjút Sharon Oldsszal, az amerikai költőnővel. Azt mondta, azért nem visel sminket, hogy megrémítse az embereket; ha túl közel jönnek, mondta, látják, hogy valami furcsa, valami nincs rendben. Embrionális vagyok, mondta (és ekkor én rád gondoltam), szemöldök, szemhéj, száj nélküli.
Nekem, ezzel szemben, megvan mindenem (szemöldök, szemhéj, száj), és a fényképet, amiről beszélni fogok,
A. készítette egy párizsi fotóstúdióban 1983 telén.
A hosszú fülbevalót strasszkő díszítette, nem volt egy drága darab, éppen ellenkezőleg, egész doboznyi hasonló fülbevalóm volt odahaza a szobámban, abban a lakásban, ahol anyámmal együtt laktunk New Yorkban. Bizsuk. Csillogó fülönfüggők. Strasszkövek. Smukkok. De ennek a fülbevalónak az egyik köve, a legfelső, kék volt, erre pontosan emlékszem.
~
Az új kabát, amit 1983 januárjának elején vettünk a Bloomingdale’s áruházban, bokáig ér, kék gyapjúból készült, és a derekán övvel kell megkötni. Tizenhat éves vagyok. A. New Yorkban lakik, de van egy lakása Párizsban. Egyszer eljöhetnél oda, mondja.
~
Hat- vagy hétéves koromban, aztán tizenegy évesen újra, majd harmadszor, amikor tizenhárom voltam, egy nagy kék medúzáról álmodtam, hosszú csápjai voltak. Álmomban minden kék volt. Kék volt a szám, mert a víz hideg volt, és fáztam, kékek voltak a felhők, a tenger. Valahol azt olvastam (felnőttként, amikor már nem álmodtam többé róluk), hogy a medúzák életük során különféle alakváltozásokon mennek át. Lárva, polip, kehelyforma. Nem féltem. Álmomban nem.
~
Tizenhat éves vagyok. Éjszaka van. A. párizsi lakásában állok, de nem vettem le a kabátomat. A lakás kicsi, szoba-konyha, fapadlója van, és magas ablakai, a fürdőszobában, a mosdókagyló felett kék a falicsempe. A tágas szoba közepén állok. Keresztbe fonom a két karom a derekamon, szinte átölelem magam, szorosan magamon tartva a kabátot, mintha volna még egy övem.
Nem akarod levenni a kabátodat?
De igen.
Nagyon késő van.
Igen.
Miért jöttél ide?
Hogy érted ezt?
Miért nem a szállodába mentél?
~
Te vagy az a lány, aki nem akar meghalni,
és miután hosszú évekre eltűntél, most újra megjelentél itt, belém kúsztál. Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy a tapétában laksz, vagy a ruháim között, úgy képzeltem, hogy hatalmas rovarra hasonlítasz, szitakötőre, és ruha helyett két pár csillogó szárnyat viselsz.
Elképzeltem, hogy nővérek vagyunk. Van ugyan négy létező lány féltestvérem, de szerettem volna egy teljes lánytestvért, egy igazi nővért, aki mindig velem van. Ott volt a legjobb barátnőm, Heidi, hasonlítottunk is egymásra, de Heidinek volt saját nővére. Te és én megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást. Én szerettem volna vérszerződést kötni veled, de neked nincs véred, úgyhogy annyiban hagytuk a dolgot.
