Rebecca Makkai krimijében a sikeres egyetemi tanár és podcaster Bodie Kane készen áll maga mögött hagyni múltját: a családi tragédiát, amely rányomta bélyegét egész kamaszkorára; a New Hampshire-i bentlakásos iskolában eltöltött, javarészt nyomorúságos négy évet; és a negyedik év végén történt gyilkosságot, amelynek áldozata korábbi szobatársa, Thalia Keith volt. Bár az interneten heves vita zajlik Thalia halálának körülményeiről és az elítélt, Omar Evans segédedző bűnösségéről, Bodie jobbnak látja nem feszegetni a dolgokat.
De amikor egy kurzus erejéig visszahívják tanítani a Granby Gimnáziumba, Bodie ellenállhatatlan késztetést érez az ügy feltárására és a hibák leleplezésére. Lehet, hogy az iskola vezetői és a rendőrök, akik kapkodva igyekeztek rács mögé juttatni Omart, más gyanúsítottakat figyelmen kívül hagytak? Elképzelhető, hogy az igazi gyilkos még szabadon van? Bodie végül fejest ugrik abba a nyúlüregbe, amelyet addig elszántan került, és kénytelen átértékelni, tényleg annyira kívülálló volt-e a Granbyben, mint hitte, vagy már 1995-ben is tudott valamit, ami a megoldás kulcsát jelentette volna a perben?
Rebecca Makkai: Lenne pár kérdésem (részlet)
Első rész
1.
2016-ban láttam először a videót. Ágyban a laptopommal, a fejemen fülessel, nehogy Jerome felébredjen a hangra és magyarázatot kérjen. A gyerekek a folyosó másik végén aludtak. Átmehettem volna megnézni őket, megérinteni meleg arcukat, érezni a bőrömön forró leheletüket. Beleszagolhattam volna a lányom hajába – talán a levendula és a totyogó fejbőrének megnyugtató illatától én is el tudtam volna szenderedni.
De egy húsz éve nem látott barátom küldött egy linket, és muszáj volt rákattintanom.
Lerner és Loewe Camelot című darabja.
Színpadmester és műszaki vezető voltam egy személyben. Egyetlen rögzített kamera vette az egészet, túl közel a zenekarhoz, túl messze a mikroport nélkül éneklő kamaszoktól. 1995, VHS minőség, az operatőr audiovizuális szakkörre jár. Basszus, sejtettük, hogy nem vérprofi az előadás, de hogy ennyire rossz, azt nem gondoltuk. Aki két évtizeddel később feltöltötte és ellátta jegyzetekkel, sőt időjelzővel, egészen Thalia Keith megjelenésének pillanatáig, a végén a stáblistát is feltüntette. Beth Docherty, a törékeny Guinevere, Sakina John, a sugárzó Morgan le Fay, afrofonatain aranytüskés koronával, Mike Stiles, a jóképű és szégyenlős Arthur király.
Elírva ugyan, de az én nevem is szerepel a listán.
Thalia utoljára a tapsrendnél látszik tisztán, sötét, göndör fürtjeivel kitűnik az elmosódott tömegből. Aztán a többség a színpadon marad születésnapi köszöntőt énekelni Mrs. Rossnak, a rendezőnknek. Az első sorból noszogatják fel, ahol minden este bőszen jegyzetelt. Akkoriban fel sem fogtam, milyen fiatal.
Néhány gyerek kimegy, majd zavartan visszajön. A zenészek is felugranak a színpadra énekelni, Mrs. Ross férje egy csokor virággal lép elő a közönségből, és a stáb is ott téblábol fekete pólóban és farmerban. Én nem vagyok köztük. Biztos benn maradtam a fülkében. Jellemző, hogy ott akartam kihúzni.
A gyülekezés és a köszöntődal összesen ötvenkét másodpercig tart, és ezalatt Thalia egyszer sem látszik tisztán. Egy kommentelő kinagyította a kép szélén virító zöld ruha egy részletét, mellé helyezte a színmintát és Thalia jelmezeit – először fátyolszövettel takarva, Nimue-ként, boszorkányként és tótündérként, majd fátyol nélkül, egyszerű fejdíszben, Lady Anne szerepében. De nem csak az ő ruhája zöld. Például a barátnőmé, Carlottáé is. Nem kizárt, hogy Thalia akkor már nem volt sehol.
A videó alatti kommentáradat nagy része az események időrendjéről szól. Este hétkor kellett volna kezdenünk, de öt perc késéssel indult a kegyesen megkurtított verzió. Talán többel. Mivel a szünetet nem vették fel, azon ment a tanakodás, milyen hosszú szokott lenni egy gimis musicalben. A különféle változóktól függően valamikor 20:45 és 21:15 között érhetett véget a darab. Nekem tudnom kellett volna. Mindent kínos precizitással vezettem a lefűzős mappámban.
De azt soha senki nem kérte el tőlem.
Az orvos szakértő este nyolc és éjfél közöttre tette a halál beálltát, viszont ennek az idősávnak az elejét levágja az előadás befejezésének időpontja – ezért vitatkoztak olyan hevesen a netezők, hogy mikor is ért véget.
A YouTube-ról jövök – írta egy kommentelő 2015-ben, és belinkelt egy másik videót. – Ezt nézzétek! ORDÍT róla, hogy egy nagy zagyvaság az egész. Egyáltalán nem stimmelnek az időpontok.
Másvalaki ezt írta: Nem a bűnös ül, a suli megvette kilóra a rasszista rendőröket.
Alatta pedig: Úgy látom, akciós a paranoia szemüveg! Inkább egy IGAZI MEGOLDATLAN ÜGGYEL foglalkozzatok!
Most, hogy az események után huszonegy évvel visszanézem a videót, az agyam egyik sötét szegletében feldereng egy emlék, ahogy a könyvtárban ülünk Fran barátnőmmel, aki részt vett az előadáson, és a buja szót keressük az értelmező szótárban. Mrs. Ross megelégelte, hogy annyit röhögünk a „május buja havában” soron, és közölte, hogy a buja itt csak élénket jelent, de „nyugodtan ellenőrizhetjük”. Ugyan mit tudhatott Mrs. Ross a bujaságról? Csak a fiatalok lehetnek buják, a férjezett drámatanárnők nem. Ugyanakkor („Szent majomszar!”, ahogy Fran mondta volna vagy mondaná) a Webster is ezt a jelentést adta meg: egészséges, erős, élettel teli. Példának oda is szúrták: buja marhapörkölt. Vihogva menekültünk a könyvtárból. Fran még dalt is költött róla:
– Életemet egy buja marhapörköltért!
Hová tűnt ez az emlék az eltelt évtizedek alatt?
Először a videó nagy részét átpörgettem, leginkább a végére figyeltem. Semmi kedvem nem volt éretlen éneklést és elhangolt vonósokat hallgatni. Aztán újrakezdtem – még aznap éjjel kettőkor, ennyit a melatonintablettáról –, és Thalia teljes alakítását végignéztem. Az első felvonás második jelenetében Nimue-ként hipnotikus tekintettel dalolt a szárazjégfelhőben Merlin háta mögött. Feltűnt egy zavaró mozzanat, ahogy kipillant jobbra a színpadról, mintha a súgót keresné a szemével. Pedig egyszerű szöveget mondott, ugyanazt a sort ismételgette.
Óvatosan átmásztam Jerome oldalára, elvettem az iPadjét az éjjeliszekrényről, és azon is behoztam a videót, hogy kinagyíthassam Thalia arcát, amely úgy sem lett élesebb, csak nagyobb. Enyhe bosszúságot fedeztem fel rajta.
Merlin búcsúbeszéde alatt, amikor elköszön Arthurtól és Camelottól, Thalia megint oldalra néz, sőt kicsit hátrafelé. Tényleg lehet olvasni a szájáról, nem csak a képzeletem játszik velem. Összenyomódnak, majd szélesre nyílnak az ajkai. Leutánozom, és egyre biztosabban érzem, hogy azt kérdezi: „Mi?” Talán csak a kellékeshez beszél, a csapatom egyik tagjához, aki egy elhagyott tárgyat emel a magasba. De mi lehetett az a sürgős közlendő, amikor úgyis épp lement volna a színről?
Erre 2016-ig senki sem figyelt fel a kommentszekcióban. Csak a tapsrend szakaszaival foglalkoztak, hogy Thalia Keith mikor jelenik meg utoljára a színpadon. (Meg persze azzal, hogy mennyire szép.)
Sokan úgy érvelnek, ötvenkét másodperc alatt bőven összefuthatott valakivel a színfalak mögött, és észrevétlenül leléphetett.
A felvétel legvégén aztán felbukkan csokornyakkendős kiváló karmesterünk és zenei vezetőnk, és a pálcával a kezében bejelent valamit, bár senki sem figyel rá:
– Köszönjük! Mielőtt távoznának…
Ekkor megszakad a felvétel, csak szürke csíkok vibrálnak. Biztos arra intett minket, hogy szedjük össze a szemetet vagy csekkoljunk be a koleszba.
Figyeljétek Guinevere-t az utolsó két másodpercben! – javasolja egy kommentelő. – Az ott nem egy laposüveg a kezében? Jaj, miért nem lehetek a barátja?
Megállítom a videót, és tényleg, Beth egy fémszínű laposüveget emel a magasba, bízik benne, hogy a pajtásai veszik a lapot, a nézőtéren ülő tanárok pedig rá sem hederítenek. Talán annyit ivott, hogy már mindenre magasról tojt.
A 2005-ös Dateline-különkiadásból egy szót se higgyetek el! – írja valaki. – FULL hülyeség. Különben is, Thalia nevében az első magánhangzó hosszú, inkább „á”, mint „a”, de Lester Holt állandóan „théj”-nek ejti.
Egy válasz: Én azt hittem, TAHL-ia.
Nem, nem, nem – feleli az eredeti posztoló. – Ismertem a tesóját.
Egy másik komment három síró emojival és egy kék szívvel: Olyan tragikus ez az egész!
Onnantól fogva hetekig kísértett álmomban – nem Thalia elfordulása, nem a szájával formált kérdés, hanem Beth Docherty laposüvege. Elő kellett kotornom, hogy aztán újra eltemethessem.
Hiába tartottam a kezemben azt a böhöm mappát, a jegyzeteimtől sem lettem okosabb.
A drámások követelték ki az előadást – már előző évben nyaggatták Mrs. Rosst, valahányszor ő ügyelt a koleszban. 1993-ban a Broadwayn is újra műsorra tűzték, ezért mindenki ismerte a zenéjét. Még aki nem látta, az is tudott annyit, hogy középkori dekoltázsok, színpadi csókok és szédületes szólók várhatók. Nekem mint színpadmesternek, semmi extrát nem jelentett, csak kastélyos háttereket, trónokat, kerekeken mozgó fákat – sehol egy húsevő szobanövény, és Ford Deluxe kabriót sem kellett a színpadra tolni. A jövő újságíróinak az egyszerű metaforák végtelen sorát kínálta. A bentlakásos iskola mint erdei királyság; Thalia, a varázslónő, a hercegnő, a mártír. Mi is lehetne romantikusabb? Mi lehetne tökéletesebb, mint a lány, akit a halál nem hagyott öregedni. A tiszta lap. Vágyaink tükre, akit saját vágyai nem háborítanak. A lány eszményének oltárán feláldozott lány. Akit csak gyerekkori fotói őriznek, de már azok is azt sugallják: fiatalon fog meghalni. Mintha már a harmadikos egyéni fotózáson is érzékelte volna a fényképész az arcán, hogy örökké fiatalkorú marad.
A bámészkodó, a kukkoló, sőt az elkövető is… mind fellélegezhettek, amikor a lány a halála által megszületett.
Slágertéma ez az interneten és a tévében is.
És felteszem, maga is hátradőlt, Mr. Bloch.
