Egy csendes kiotói mellékutcában van egy különleges étterem. A Koisi és édesapja, Nagare által vezetett kifőzde csodálatosan extravagáns ételekkel kényezteti a vendégeit. Ám nem ez a fő ok, amiért érdemes hozzájuk betérni... Az apa-lánya páros ugyanis másféle szolgáltatást is nyújt. Zseniális nyomozói képességeik birtokában képesek újraalkotni egy-egy ételt a vendégeik múltjából: olyan fogásokat, amelyek a kulcsot jelenthetik az elfeledett emlékek felidézéséhez vagy a jövőbeli boldogság megtalálásához. Legyen az marharagu vagy makrélás szusi – az idő homályába vesző receptek étterme kapcsolatot teremt a múlttal, és utat mutat egy szebb élethez.
Kasivai Hiszasi: A Kamogava Kifőzde (részlet)
Fordította Mayer Ingrid
– Egy kicsit körülményes, tudom, de kitöltené ezt?
Koisi és Kubojama két kanapén helyezkedett el egymással szemközt, egy kis asztalka két oldalán.
– Név, életkor, születési dátum, jelenlegi lakhely, foglalkozás… Mintha valami biztosítást akarnék kötni! – vigyorgott Kubojama, ahogy átvette a mappát.
– Kubojama bácsinak elég csak nagyjából beírogatni.
– Dehogy elég! Mégiscsak közalkalmazott voltam valaha – adta vissza Kubojama a mappát.
– Látom, nem sokat változott a bácsi: ami szabály, az szabály.
Koisi átfutotta a gyöngybetűkkel akkurátusan teleírt ívet, majd összezárt térddel kihúzta magát.
– Milyen ételt keressünk?
– Cserépedényben főtt udont.
– Milyet? – nyitotta ki Koisi a jegyzetfüzetét.
– Amilyet a feleségem készített annak idején.
– Elég régen halt meg a felesége, ugye?
– Tizenöt éve.
– És most is emlékszik arra az ízre?
Kubojama már-már bólintott Koisi kérdésére, de aztán meggondolta magát, és oldalra billentette a fejét.
– Nagyjából emlékszem az ízére, meg tudom, mi volt benne, de…
– De hiába próbálja rekonstruálni, sehogy sem sikerül újraalkotni ugyanazt az ízt, igaz?
– Nem hiába vagy te Nagare lánya! Vág az eszed.
– De ugye még véletlenül sem akarja majd az új feleségével megfőzetni?
– Miért, nem szabad?
– Már hogy volna szabad! Hogy jut eszébe ilyen modortalanság? Micsoda dolog elkészíttetni vele az előző asszony kedvenc főztjét?
– Az elhamarkodottságod is egy az egyben Nagare. Akármilyen pofátlan is vagyok, ilyet azért nem tennék. Csak annyit kérek, hogy készítsetek nekem egy finom nabejaki udont. És különben sem házasodtam még meg. Van a beosztottaim közt valaki, akivel igencsak jól megértjük egymást; elvált, és egyedül él. Néha átjön hozzám, és főz nekem.
– Már értem, mitől fiatalodott meg annyira. Hát szerelmes! – élcelődött pajkos tekintettel Koisi.
– Az én koromban már nincs rózsaszín felhő. Csak jó, hogy van kivel teázgatni – mosolyodott el kissé szégyenlősen Kubojama, majd folytatta:
– Szugijama Nami. De mindenki csak Namicsannak hívja. Bő tizenkét évvel fiatalabb nálam, ám sokkal régebben van a cégnél, én a nyomába sem érek. Egyedül viszi a könyvelést, és az igazgató is nagyon bízik benne. Szóval ezzel a Namicsannal igen jól kijövünk. Moziba járunk, buddhista templomokat látogatunk, jól megvagyunk.
– A második ifjúkor – mosolygott Koisi.
– Namicsan most egyedül él Jamasinában, de a házuk Takaszakiban van, Gunmában. Úgy két hónapja meghalt az anyja, az apja pedig egyedül maradt. Ő meg most kitalálta, hogy hazaköltözik Takaszakiba, hogy gondoskodjon róla.
– Namicsan, egyedül?
– Kérdezte, hogy nem mennék-e vele – vörösödött el Kubojama.
– Gratulálok! Tehát a hölgy kérte meg a maga kezét – tapsolta meg halkan Koisi.
– A fiam is beleegyezett, így már rászántam magam, az egyetlen problémám az étel. Mert Namicsan kantói – komorult el Kubojama arca.
– És így jön a képbe a cserépedényben főtt udon?
– Nem akarom agyondicsérni, de igen jól főz. Húsos krumplit, zöldséges rizst, mindenféle japán ételt jól tud, a curryraguja és a fasírtja pedig a profikat is megszégyeníti. Házilag készíti a gjózát és a gőzölt húsos táskát is. Az ételek többségére egy rossz szavam sem lehet. Sokkal finomabbak, mint némelyik étteremben. Ennek ellenére, nem tudom, miért, a cserépedényben főtt udon nem megy neki. Pedig nagyon igyekszik. De meg sem közelíti annak az ízét, amit régen ettem. Nekem viszont a legkedvesebb ételem a nabejaki udon. És azt…
– Értem már. Apa majd megoldja. Bízza csak rá! – csapott büszkén a mellkasára Koisi.
– Bízzam csak rá, mondod. Akkor most melyikőtök dolgozik? – mosolyodott el kényszeredetten Kubojama.
– Meséljen egy kicsit részletesebben róla! Milyen alaplével készült, milyen betétek voltak benne, ilyesmik. – Koisi tollal a kezében várta a választ.
– Az alaplé, hát, az olyan tipikus íz volt, amilyen a kiotói udonkifőzdékben gyakori. A hozzávalók közt sem volt semmi különös. Csirke, újhagyma, gőzölt halpaszta, szárított gluténtészta, sítake gomba, rántott garnéla feltétnek, lágytojás. Ennyi.
– Az udon milyen udon volt?
– Nem olyan masszív, mint mondjuk a manapság felkapott szanuki udon. Inkább puha volt, egy kicsit olyan… löttyedt.
– Tudom, ez a kiotói „gerinctelen” udon lesz. Nagyjából mindent értek. De hallja, Kubojama bácsi, maga Namicsannak is elmondta ezt a receptet, vagyis hát azt, hogy milyen udonról van szó. És mégis valami egész más sült ki belőle. Lehet, hogy kemény fába vágtuk a fejszénket. – Koisi arcára aggodalmas kifejezés ült ki.
– Nem tudom, hogy a hozzávalók mások-e, mint régen, vagy a fűszerezés.
– A néhai felesége nem említett valamit? Például hogy melyik boltban veszi az udont, vagy hol szerzi be a többi hozzávalót?
– Engem annyira nem érdekelt akkoriban az evés. De mintha valami maszu-akármit emlegetett volna, meg valamilyen -szuzut és fudzsi-mittoménmit.
– Maszu-, -szuzu, fudzsi-. Ezeken kívül? – nézett Koisi Kubojamára, a tollat le sem téve a kezéből.
– Ezekre emlékszem, mert vásárlás előtt mindig ezeket ismételgette, mint valami szútrát, ma is itt cseng a fülemben.
– Más egyéb? Az ízéről valami emlék?
– Emlékszem, hogy a végét keserűnek éreztem.
– Keserűnek? A nabejaki udont?
– Nem az udont magát, hanem amikor a végére értem, mindig keserű volt… Nem is, lehet, hogy mégsem. Talán összekeverem valami mással.
– Nem tartom valószínűnek, hogy egy nabejaki udon keserű legyen – pörgette végig Koisi a noteszát.
– Ha csak egyetlenegyszer ehetnék még belőle, könnyű szívvel mennék Takaszakiba. Ha Rómába mégy, légy római. Ha már odaköltöztem, úgyis hozzá kell szoknom az ottani ízekhez.
– Na, jól van. Várja csak ki a végét! – csukta be Koisi a noteszt.
Ahogy Kubojama és Koisi megjelent, Nagare kikapcsolta a tévét a távirányítóval.
– Jól kikérdezted?
– Ki én. Vagyis hát…
Koisi hangja hallhatóan elbizonytalanodott a kérdésre.
– Alaposan feladtam a leckét, azt hiszem. Csak nehogy aztán a megoldatlan akták közé kerüljön az esetem – veregette meg Nagare vállát Kubojama.
– Mert a bácsi új élete a tét! – veregette meg ő is az apja vállát biztatásképpen.
– Mindent megteszek, ami tőlem telik – hajtotta meg magát Nagare eltökélt arccal.
– Most pedig kérem a számlát – kanyarította magára a kabátját Kubojama, és elővette a pénztárcáját.
– Csak nem képzeled! Áldoztál az oltárunkon, én meg nem készültem viszontajándékkal. Legalább az ebédedet hadd álljam!
– Jaj, hát észrevetted? Pedig direkt elrejtettem a füstölőtartó alá.
– A gyanús viselkedés pont nekem ne szúrna szemet?
Egymásra néztek, és összenevettek.
– Mikor jönne legközelebb a bácsi? Mához két hétre megfelel? – kérdezte Koisi Kubojamától.
– Két hét múlva? Aznap nem dolgozom, szóval pont jó – nyalta meg a ceruzáját a férfi, és egy jelet rajzolt a notesza egyik lapjára.
– Pont ilyen voltál régen, amikor kihallgattál valakit – hunyorgott rá Nagare.
– A berögzült szokásoktól nem szabadul egykönnyen az ember.
Kubojama a belső zsebébe csúsztatta a noteszát, és elijesztette a cirmost, ahogy kilépett az ajtón.
– Mi bajod, Szieszta? Nem harap a bácsi.
– A tiétek? Eddig itt se volt.
– Úgy öt éve nézett ki minket magának. Nappal alig van ébren, ezért neveztem el Sziesztának szegénykémet. Apa folyton piszkálja.
– Dehogy piszkálom! Csak azt mondtam, hogy macska nem teheti be a lábát egy olyan helyre, ahol ételeket szolgálnak fel.
Hiába füttyentett neki Nagare, Szieszta a füle botját sem mozdította, csak heverészett az út szemközti oldalán.
– Na, akkor minden jót! – indult el Kubojama nyugat felé.
– Most is nehéz dolgunk lesz? – fordult Nagare a mellette álló Koisihoz, miután Kubojama távolodó alakja eltűnt a szemük elől.
– Nem is az a gond, hogy nehéz. Annak ellenére, hogy a bácsi tudja, milyen ételt keres, azt mondja, képtelenek reprodukálni – húzta el a tolóajtót Koisi.
– És mi az? – ült le egy székre Nagare, ahogy beléptek a kifőzdébe.
– Nabejaki udon – helyezkedett el Koisi az apjával szemben.
– Valamelyik étterem specialitása?
– A volt felesége főztje – lapozta fel a noteszát Koisi.
– Na, az kétségtelenül kemény dió. Csieko jól főzött, és hát az emlék nevű fűszer kifejezetten erős hatású – nézegette Nagare a jegyzeteket.
– Akárhonnan nézzük, ez egy sima nabejaki udon lesz, nem? És mégis azt mondja, hogy képtelenek megcsinálni.
– Csieko vérbeli kiotói volt, így a fűszerezést nagyjából el tudom képzelni. Mivel Teramacsiban laktak…
Nagare karba tett kézzel a gondolataiba merült.
– Te jól ismerted a feleségét?
– Mi az hogy! Rengetegszer ettem a főztjéből is.
– Akkor tiszta sor.
– De nem hinném, hogy valaha is kóstoltam volna a nabejaki udonját – nézte végig betűről betűre a jegyzetfüzetbe írtakat Nagare.
– Irigyled, mi, hogy egy bő tizenkét évvel fiatalabb nővel jött most össze?
– Én ugyan nem! Megmondtam, hogy engem Kikukón kívül más nem érdekelt soha, és nem is fog. Viszont ez a Namicsan Gunmából származik, igaz? – emelte fel a fejét Nagare.
– A szülői ház Takaszakiban van, szóval gondolom, igen.
– Takaszaki – tűnődött Nagare.
– Úgy megkívántam a nabejaki udont. Legyen ma vacsorára az?
– Nem csak ma. Egy darabig minden este azt esszük – jelentette ki Nagare anélkül, hogy felnézett volna a jegyzetekből.
