A kaidzsúk az univerzum legnagyobb és legveszélyesebb pandái - és most meg kell őket védeni

A kaidzsúk az univerzum legnagyobb és legveszélyesebb pandái - és most meg kell őket védeni

„A Kaidzsú Állatvédő Társaság olyan, mintha a Jurassic Park egy erkölcsösebb formája találkozna a Városfejlesztési osztály bajtársiasságával" - írta a regényről a Publishers Weekly. Most mutatunk egy részletet.

Könyves Magazin | 2022. április 22. |

Amikor a Covid-19 végigsöpör New Yorkon, Jamie Gray egy ételszállító app futáraként kénytelen dolgozni. Kilátástalan helyzete azonban csak addig tart, amíg egy rendelés teljesítése során összefut Tommal, akivel érintőlegesen ismerik egymást régről. Tom a saját szavai szerint egy "állatjogi szervezetnek" dolgozik, és a csapatának sürgősen szüksége lenne egy egyszerű rakodómunkásra. Jamie, aki bármi mást szívesebben csinálna a futárkodáson kívül, azonnal elvállalja a munkát. 

Tom csak azt nem köti Jamie orrára, hogy az állatok, amelyekről a csapat gondoskodik, nem a Földön élnek. Legalábbis nem a mi Földünkön. Egy alternatív dimenzióban gigászi, dinoszaurusz-szerű, kaidzsúnak nevezett teremtmények kószálnak emberek nélküli, trópusi világukban. Ők az univerzum legnagyobb és legveszélyesebb pandái, és most bajban vannak. Ugyanis nemcsak a Kaidzsú Állatvédő Társaság talált utat magának ebbe az alternatív világba, hanem mások is. Óvatlanságukért pedig milliók fizethetnek az életükkel a mi Földünkön.

John Scalzi
A Kaidzsú Állatvédő Társaság
Ford. Rusznyák Csaba, Agave, 2022, 312 oldal
-

John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, az univerzuma a későbbiekben öt további kötettel bővült. A 2012-es Vörösingesek című regényéért elnyerte a Hugo-díjat, Az összeomló birodalom pedig Locus-díjat kapott 2019-ben. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.


John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

Fordította: Rusznyák Csaba

ELSŐ FEJEZET 

– Jamie Gray! – Rob Sanders kidugta a fejét az irodája ajtaján, és vigyorogva intett. – Gyere be! Essünk túl rajta! 

Magam is vigyorogva keltem fel a munkaállomásomtól, és felkaptam a tabletemet. Qanisha Williamsre sandítottam, ő meg a levegőbe öklözött. 

– Kábítsd el! – biztatott. 

– Levegőt se kap, ne félj! – válaszoltam, majd besétáltam a vezérigazgató irodájába. Eljött a teljesítményértékelésem ideje, és minek is tagadjam, csúcsformában voltam. 

Rob Sanders köszöntött, és az úgynevezett „beszélgetőgödör” felé intett, mely egy alacsony asztalból és a köréje elrendezett négy óriási, alapszínű babzsákból állt. Az asztalban egy olyan mágneses gömb működött, mely vakító fehér homokot mozgatott ide-oda az üvegfelület alatt, hogy geometrikus mintázatokba rendezze. A gömb most egy örvénylő mintát formált. A vörös babzsákot választottam, és sikerült csak kicsit esetlenül belesüppednem. A tablet kicsúszott a kezemből, de elkaptam, mielőtt lepottyant volna a babzsákra, onnan pedig a padlóra. Felnéztem a még mindig álló Sandersre, és elmosolyodtam. Visszamosolygott, odahúzott egy közönséges irodai széket, lovaglóülésben ráült, és karjával a támlát átölelve lenézett rám.

Á, vezérigazgatói hatalmi pozíció, értem ám, nagyon ügyes, gondoltam. Nem zavart. Jól ismertem a vezérigazgatói egó működését, és készen álltam rá, hogy megfeleljek neki. Rob a hat hónapos teljesítményem kiértékelésére hívott be, és mint már korábban tisztáztuk, teljesen el fogom kábítani. 

– Kényelmesen ülsz? – kérdezte Rob. 

– Totálisan – válaszoltam, és a lehető legdiszkrétebben igazítottam a súlypontomon, hogy ne csússzak tovább jobbra. 

– Helyes. Mióta is vagy itt a füdmüdnél, Jamie? 

– Hat hónapja. 

– És mit gondolsz erről az időszakról? 

– Örülök, hogy megkérdezted, Rob. Csupa jót gondolok. És ami azt illeti – feltartottam a tabletemet –, szeretnék egy kicsit beszélni arról, hogy hogyan tudnánk jobbá tenni nemcsak a füdmüd appot, hanem az éttermekkel, a szállítókkal és a felhasználókkal való kapcsolatunkat is. 2020-at írunk, és az ételszállító appok piaca telítődött. Ha tényleg versenyre akarunk kelni a Grubhubbal, az Uber Eatsszel meg a többiekkel itt, NYC-ben és azon túl is, valahogy ki kell emelkednünk közülük.

– Szóval szerinted tudnánk fejlődni? 

– Szerintem tudnánk. – Megpróbáltam előrehajolni a babzsákon, de csak a seggemet sikerült még hátrébb tolnom rajta. Úgy csináltam, mintha eleve ez lett volna a szándékom, és a tabletre mutattam. 

– Hallottál már erről a COVID–19 dologról, ugye? 

– Igen – biccentett Rob. 

– Szerintem elég egyértelmű, hogy lezárásokra számíthatunk. Ez azt jelenti, hogy a városlakók még több ételt fognak kiszállításra rendelni, mint általában. De azt is jelenti, hogy az éttermek szorult helyzetbe kerülnek, mert nem fogják tudni helyben kiszolgálni a vendégeiket. Ha a füdmüd alacsonyabb díjat kínálna exkluzív partnerségért és kiszállítási szolgáltatásért cserébe, új barátokat szereznénk az étterem-tulajdonosok között, és még a többi appra is rávernénk egy kört.

– Azt javaslod, hogy alacsonyabb díjjal dolgozzunk. 

– Igen! 

– Hogy csökkentsük a bevételünket egy potenciális járvány idején.

– Nem! Éppen ez a lényeg. Ha gyorsan kapcsolunk, és bocs a szójátékért, de lekapcsoljuk magunknak a népszerű éttermeket, nőni fog a bevételünk, mert nőni fog a rendelési forgalmunk. És nem csak a mi bevételünk fog nőni. Az ételszállítóink… 

– Deliverátoraink. 

– Mi? – kérdeztem a babzsákban fészkelődve. 

– Deliverátorok. Már így hívjuk őket. Okos, mi? Én találtam ki!

– Azt hittem, Neal Stephenson. 

– Az ki? 

– Író. A Snow Crash szerzője. 

– És az mi, a Jégvarázs folytatása? 

– Nem, hanem egy könyv. 

Rob unottan legyintett. 

– Ha nem Disney, nem fognak beperelni érte. Mit akartál mondani?

– Hogy, az ööö… deliverátoraink is jól járhatnak vele. Fizethetnénk nekik magasabb szállítási díjat… – Láttam, hogy Rob homloka össze ráncolódik. – Nem túl sokat, csak annyit, hogy kiemelkedjünk vele a többi app közül. A haknigazdaságban már egy kis többlet is sokat számít. Ezzel növelnénk cégünk iránt a lojalitást, minek köszönhetően javulna a szolgáltatásunk, az pedig egy újabb megkülönböztető jegyet jelentene.

– Tehát a szolgáltatás minőségével akarsz versenyezni.

– Igen! – Nyomatékosan lendítettem egyet a karomon, mire még jobban belesüppedtem a babzsákba. – Úgy értem, máris jobbak vagyunk, mint a többi app, vagyis csak a meglévő előnyünket kell növelnünk.

– Kicsit több pénzünkbe kerül majd, de megéri, lényegében ezt akarod mondani. 

– Azt hiszem. Durva, tudom, de ez a tuti. Mindenhol ott leszünk az ételkiszállító appok piacán, ahol senki más. És mire rájönnek, mire utazunk, egész New York City a zsebünkben lesz. És ez még csak a kezdet. 

– Merész ötleteid vannak, Jamie – mondta Rob. – Nem félsz a kockázatvállalástól és a tárgyalás dominálásától. 

Valósággal ragyogtam, ahogy letettem a tabletemet. 

– Köszönöm, Rob. Azt hiszem, igazad van. Kockázatot vállaltam, amikor otthagytam a doktorátusi képzésemet, hogy a füdmüdnek dolgozzam, tudod? A barátaim a Chicagói Egyetemen azt hitték, megőrültem, amikor közöltem velük, hogy elcuccolok New Yorkba, és egy startupnak fogok dolgozni. De úgy éreztem, ezt kell tennem. Hiszem, hogy képes vagyok megváltoztatni az emberek ételrendelési szokásait. 

– Örülök, hogy ezt mondod, mert azért vagyunk most itt, hogy a füdmüddel kapcsolatos jövődről beszéljünk. Ki kell találnunk, mi a legmegfelelőbb hely, ahol hasznosíthatod ezt a nagy lelkesedést. 

– Hát, én örülök, hogy te ezt mondod, Rob. – Ismét megpróbáltam előrébb hajolni a babzsákon, de hiába, mire úgy döntöttem, magasabb ra tornázom magam. Ezzel kicsit kényelmesebb pozícióba kerültem, a tabletem viszont becsúszott a testem alkotta kútba. Úgyhogy most a tabletemen ültem. Arra jutottam, hogy jobb lesz, ha nem is foglalkozom vele. – Csak mondd, hogyan tudnám szolgálni a vállalatot!

– Deliverációval. 

Pislogtam egyet. 

– Mivel? 

– Deliverációval – ismételte Rob. – Ezzel foglalkoznak a deliverátoraink. Deliverálnak. Szóval: deliveráció. 

– Ez különbözik valamiben a „kiszállítástól”? 

– Nem, de a „kiszállítás” szót nem tudjuk levédeni. 

Témát váltottam. 

– Szóval azt akarod, hogy én vezessem a füdmüd de-li-ve-rá-ci-ós stratégiáit?

Rob megrázta a fejét. 

– Szerintem ez túlságosan korlátok közé szorítana téged, vagy szerinted nem? 

– Nem értem. 

– Azt akarom mondani, Jamie, hogy a füdmüdnek kell egy magadfajta ember a terepen. A lövészárkokban. Aki behozza nekünk az információt az utcáról. – Az ablakon kívüli világ felé intett. – Az igazi. Mocskos. Nyers információt. Ahogy arra egyedül te vagy képes.

Kellett egy perc, hogy felfogjam a dolgot. 

– Azt akarod, hogy a füdmüd kiszállítójaként dolgozzam tovább.

– Deliverátoraként. 

– Ez nem egy létező pozíció. 

– Attól a cégnek még fontos pozíció, Jamie. 

Megint megpróbáltam helyet változtatni, megint nem sikerült. – Várjunk csak… mi ez az egész, Rob? 

– Hogy érted? 

– Azt hittem, ez itt a hat hónapos teljesítménykiértékelésem.

Rob biccentett. 

– Bizonyos értelemben az is. 

– De most azt akarod mondani, hogy legyek a cég kiszállító…

– Deliverátora. 

– …nekem mindegy, mi a faszomnak nevezed, ez egy nem létező pozíció. Felmondasz nekem. 

– Dehogy mondok fel – nyugtatott meg Rob. 

– Akkor mit csinálsz? 

– Izgalmas lehetőséget kínálok, hogy egy egészen újszerű módon gazdagítsd a füdmüdnél szerzett munkavállalói élményedet.

– Egy olyan módon, amivel nem jár jutalom, sem egészségbiztosítás, sem fizetés. 

Rob erre csak cöcögött.

– Ugyan, tudod, hogy ez nem igaz. A füdmüdnek kölcsönös megállapodása van a Duane Reade-del, így a deliverátoraink bizonyos egészségügyi termékekből tíz százalék kedvezményt kapnak. 

– Na jó, végeztünk – mondtam. Felnyomtam magamat a babzsákon, de visszaestem a tabletemre, és sikeresen eltörtem a kijelzőjét. – Remek.

– Amiatt ne aggódj – mutatott Rob a tabletre, miközben végre sikerült kikászálódnom a zsákból. – Céges tulajdon. Csak hagyd itt, amikor elmész. 

Odadobtam a tabletet Robnak, ő meg elkapta. 

– Seggfej vagy – mondtam. – Csak hogy tudd. 

– Hiányozni fogsz a füdmüd családjából, Jamie – válaszolta Rob. – De ne feledd, a deliverációban mindig várni fog téged egy nyitott pozíció. Ezt megígérem. 

– Tartsd meg magadnak! 

– Ahogy gondolod. – Rob az ajtóra mutatott. – Qanisha már előkészítette a végkielégítési papírokat. Ha még tizenöt perc múlva is itt vagy, a biztonságiak segítenek megtalálni a kijáratot. – Felállt, odalépett az asztalához, beledobta a tabletet a mellette lévő szemetesbe, és elővette a telefonját, hogy lebonyolítson egy hívást. 

– Te tudtad – közöltem vádlón Qanishával, amikor odaléptem hozzá. – Tudtad, és mégis sok szerencsét kívántál. 

– Bocs. 

– Emeld fel az öklödet. 

Qanisha kissé zavartan, de engedelmeskedett. Finoman beleöklöztem. 

– Na – mondtam. – Most visszavettem a korábbi szolidáris ökölpacsit.

– Érthető. – Azzal átnyújtotta a kilépési papírjaimat. – Szólnom kell még neked, hogy nyitottak egy deliverátor profilt a nevedre. – Úgy mondta ki a deliverátor szót, mintha fájdalmat okozott volna neki. – Tudod, hátha. 

– Inkább éhen halok.

– Ne kapkodd el, Jamie – figyelmeztetett Qanisha. – Jönnek a lezárások. A Duane Reade-nél pedig már tizenöt százalékos kedvezményünk van. 

* * * 

– Na, így telt a napom – mondtam a szobatársamnak, Brentnek. Abban a szánalmasan kicsi, negyedik emeletes, lift nélküli Henry utcai lakásban meséltem ezt, amelyen Brenttel, Brent pasijával, Laertesszel és egy Reba nevű idegennel osztoztam, akit szinte sosem láttunk, és csak azért lehettünk nagyjából biztosak a létezésében, mert néha hosszú hajszálakat hagyott maga után a zuhanyzó falán. 

– Durva – kommentálta Brent. 

– Tűzbombát nekik – szólt ki Laertes a Brenttel közös szobájából, ahol egy videójátékkal játszott. 

– Senki sem tűzbombáz le semmit – kiabált vissza Brent Laertesnek.

– Még – jött a válasz. 

– Nem oldhatsz meg minden problémát tűzbombával – figyelmeztette Brent. 

– A magad nevében beszélj – vágott vissza Laertes. 

– Ne dobj tűzbombát az épületre – mondta nekem Brent halkan, nehogy Laertes meghallja. 

– Nem fogok – ígértem. – Bár nagy a kísértés. 

– Akkor most új melót keresel? 

– Igen, de nem valami rózsásak a kilátások. Az egész államban vészhelyzet van, lassan minden bezár. Senki sem vesz fel új embereket, az elérhető állások pedig ezt nem fedezik. – Körbemutattam vacak negyedik emeleti lyukunkban. – A jó hír, már ha lehet annak nevezni, az, hogy a füdmüdtől kapott végkielégítésem pár hónapra fedezi a lakbér rám eső részét. Lehet, hogy éhezni fogok, de legalább augusztusig nem leszek hajléktalan.

Brent erre savanyú képet vágott. 

– Mi van? – kérdeztem. 

Odanyúlt a konyhaasztalon lévő levélhalomhoz, és felkapott róla egy egyszerű fehér borítékot. 

– Ezek szerint ezt még nem láttad. 

Elvettem tőle, és kinyitottam. Tíz darab százdolláros bankjegy volt benne, meg egy üzenet, melynek teljes szövege így hangzott: 

Picsába ezzel a pestisfészekkel, leléceltem – R. 

Reba szobája felé pillantottam. 

– Elment? 

– Igen, már ha mondhatjuk egyáltalán, hogy valaha itt volt.

– Az a csaj egy szellem, csak van hitelkártyája – kiáltott ki Laertes a másik szobából. 

– Hát ez igazán remek – mondtam. – De legalább az utolsó havi lakbért itt hagyta. – Ledobtam a borítékot, az üzenetet meg a pénzt az asztalra, és a kezembe temettem az arcomat. – Ezt kapom, amiért nem vettelek bele benneteket a bérleti szerződésbe. Nehogy ti is elmenjetek, oké? 

– Hát – válaszolta Brent. – Ha már itt tartunk. 

Az ujjaim közül sandítottam rá. 

– Ne. 

– Nézd, Ja… 

– Ne. 

Brent feltartotta a kezét. 

– Nézd, az a helyzet… 

– Neeeeeee – nyüszítettem, fejem az asztalra hanyatlott, és jó nagyot koppant is rajta. 

– A hisztizés nem segít – jegyezte meg Laertes a hálószobából.

– Te beszélsz, aki mindent le akar tűzbombázni? – kiáltottam vissza neki.

– Az nem hiszti, hanem forradalom – válaszolta. 

Visszafordultam Brenthez. 

– Kérlek, mondd, hogy nem hagytok itt! 

– Színházban dolgozunk – magyarázta Brent. – És mint mondtad, minden bezár. Nincsen félretett pénzem, és tudod jól, hogy Laertesnek sincs. 

– Röhejesen le vagyok égve – erősítette meg Laertes. 

Brent erre összerezzent, majd folytatta: 

– Ha rosszra fordulnak a dolgok, márpedig rosszra fognak, nem engedhetjük meg magunknak ezt a lakást. 

– És hová mentek? – kérdeztem. Amennyire tudtam, Brentnek nem volt említésre méltó rokonsága. 

– Meghúzhatjuk magunkat Boulderben, Laertes szüleinél.

– A régi szobám ugyanolyan állapotban van, amilyenben otthagytam – tette hozzá Laertes. – Már amíg le nem tűzbombázom.

– Csak semmi tűzbombázás – szólt oda Brent, de őszinte meggyőződés nélkül. Laertes szülei azok a fajta, látszólag nagyon kedves konzervatívok voltak, akik egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy a transz névváltás előtti nevén szólítsák Laertest, ami gyorsan kikezdi az ember idegeit.

– Itt maradtok – mondtam. 

– Egyelőre maradunk, igen – bólintott Brent. – De ha kifutunk a…

– Itt maradtok – szögeztem le szigorúbban. 

– Jamie, nem kérhetek ilyet tőled. 

– Én igen – szólt ki Laertes a hálószobából. – Boulder megbaszhatja.

– Akkor ezt megbeszéltük. – Felálltam az asztaltól. 

– Jamie… 

– Majd megoldjuk – mosolyogtam rá Brentre, és bementem a szobámba, ami ugyan nem volt nagyobb egy bélyegnél, de legalább tombolt benne a huzat, és nyikorgott a padlója.

Leültem a fos kis franciaágyamra, felsóhajtottam, majd lefeküdtem, és jó egy óráig bámultam a plafont. Aztán ismét felsóhajtottam, felültem, és elővettem a telefonomat. Bekapcsoltam. 

A füdmüd app a nyitó képernyőn várt rám. 

Harmadszor is felsóhajtottam, és megnyitottam. 

Ahogy ígérték, a deliverátor profilom használatra készen állt.

 

MÁSODIK FEJEZET 

 

– Helló, köszönjük, hogy a füdmüdtől rendeltél – mondtam a csávónak, amikor kinyitotta a felháborítóan szép lakásra nyíló ajtót abban a vadonatúj épületben, amelynek a portása csak azért engedett be, mert tudta, hogy várják a kaját, és valószínűleg nem betörő vagyok. – Jamie vagyok, a deliverátorod. Lángoló szenvedéllyel hoztam el a – itt a telefonomra pillantottam – hétfűszeres csirkét és a vegán tojásos tekercset. – Előrenyújtottam a zacskót a csávónak. 

– Tényleg ezt kell mondanod? – kérdezte, ahogy elvette.

– Tényleg – erősítettem meg. 

– Valójában nem a kiszállítás a szenvedélyed, ugye? 

– A legkevésbé sem. 

– Megértem. A mi kis titkunk marad. 

– Kösz. – Megfordultam, hogy távozzak. 

– Remélem, megtalálod a szamurájkardokat. 

Megtorpantam. 

– Mi? 

– Bocs, belsős poén – magyarázta a csávó. – Tudod, hogy a „deliverátor” a Snow Crashből van, ugye? Neal Stephenson könyvéből. A lényeg, hogy a könyv főhőse egy futár, akinek szamurájkardjai vannak. A nevét már elfelejtettem. 

Ekkorra már visszafordultam felé.

– Köszönöm. Hat hónapja dolgozom kajafutárként, és te vagy az első, aki érti az utalást. A legelső. 

– Hát, pedig elég egyértelmű. 

– Azt hinnéd, ugye? Hisz egy modern műfajklasszikusról van szó. Mégsem érti senki. Először is senkit nem érdekel. – Nagy kört írtam le a karommal, hogy belefoglaljam a Lower East Side összes nyárspolgárát, sőt talán New York City összes kerületét is. – Másodszor pedig, amikor valaki mégis megjegyzést tesz rá, azt hiszi, hogy a szó a Terminátoron alapul. 

– De végül is tényleg a Terminátoron alapul. 

– Hát, ja – biccentettem. – De szerintem már rég megáll a saját lábán.

– Azt hiszem, ezzel fény is derült az igazi szenvedélyedre – mondta a csávó. 

Hirtelen rájöttem, milyen kifejező lehet a testbeszédem, főleg, hogy akárcsak a csávó, én is arcmaszkot viseltem, 

ugyanis New York City immár járványváros volt egy járványországban,

és a potenciális védőoltások fejlesztése még a kettős vak vizsgálatok szakaszában tartott valahol, ki tudja, hol, mindenesetre nem az én szobámban. 

– Bocs – válaszoltam. – Volt egy szakasza az életemnek, amikor a disszertációm az utópisztikus és disztópikus irodalomról készült volna. Mint azt sejtheted, a Snow Crash is szerepelt volna az utóbbi kategóriában. – Biccentettem, és ismét indulni készültem. 

– Várjunk csak – szólt utánam a csávó. – Jamie… Gray?

Ó, te jó ég, fakadt ki az agyam. Csak menj tovább. Menj, és sose ismerd el, hogy valaki tanúja volt deliverációs szégyenednek. De miközben az agyam ezt mondta, a testem már fordult is vissza, mert akár a kiskutyákat, minket is arra kondicionáltak, hogy figyeljünk oda, ha a nevünkön szólítanak. 

– Igen. – Ez csak úgy kibukott belőlem, de úgy hangzott, mintha minden erőmmel megpróbálnám visszaszívni.

A csávó elmosolyodott, letette a zacskót, hátralépett, hogy kikerüljön a közvetlen belégzési zónából, majd egy pillanatra leeresztette a maszkját, hogy láthassam az arcát. Aztán visszatette. 

– Tom Stevens vagyok. 

Az agyam lázasan kutakodott memóriám ősi LinkedIn-barlangjaiban, hogy beazonosítsa a csávót. Aki nem sokat segített, mert nyilván olyan emlékezetes egyéniségnek tartotta magát, aki azonnal beugrik az embernek. Hát nem ugrott be azonnal, ugyanakkor… 

– Tom Stevens, aki Iris Banksszel járt, és a szobatársam, Diego legjobb barátja volt, amikor abban a South Kimbark-i lakásban laktunk, az 53. utcán, és időnként eljött a bulijainkra. 

– Elég pontosan belőtted – jegyezte meg Tom. 

– Üzleti iskolába jártál. 

– Igen. Remélem, nem baj. Nem épp az akadémia csúcsa.

– Hát – a vadonatúj épületben lévő, igencsak kellemes lakásra mutattam –, azért elég jól jöttél ki belőle. 

Tom hátrasandított, mintha csak most tűnne fel neki, milyen körülmények között él, hogy rohadna meg. 

– Végül is igen. Egyébként most már emlékszem is, hogy az egyik bulin a disszertációdról meséltél. 

– Bocs. Sok bulin csináltam ezt akkoriban. 

– Nem gáz – nyugtatott meg Tom. – Elvégre annak hatására olvastam el a Snow Crasht. Ilyen döntő hatással voltál az emberek életére.

Erre elmosolyodtam. 

– Szóval miért hagytad ott a doktori képzést? – kérdezte Tom, amikor legközelebb vittem neki kaját, konkrétan etiópiai vegyes húsokat indzserával. 

– Életnegyedi válságon estem át. Vagy huszonnyolc éves kori válságon, ami ugyanaz, csak kicsit későbbi. 

– Vágom.

– Arra eszméltem, hogy egy rakás ember, akit ismertem, olyanok, mint te, már bocs… 

Tom elvigyorodott a maszkja mögött; a szeme körüli ráncokból látszott. 

– Semmi vész. 

– …szép életet élnek, remek karrierjük van, nagy nyaralásokat csap nak, nagy emberekkel találkoznak, én meg mindig ugyanazzal a tizenhat emberrel ülök a Hyde Parkban, egy szutykos lakásban, könyveket olvasva és egyetemistáknak magyarázva, hogy nem, tényleg időre kell beadniuk a leckéiket. 

– Azt hittem, szeretsz olvasni. 

– Szeretek is, de ha csak azért olvasol, mert muszáj, akkor sokkal kevésbé szórakoztató. 

– De a doktorátusod után professzor lettél volna. 

Erre felhorkantam. 

– Sokkal optimistábban látod az akadémiai szcénát, mint én. A permanens adjunktusi élet szakadékának peremén álltam.

– Az olyan rossz? 

A kajájára mutattam. 

– Még annyit se keresnék vele, mint az indzserád kiszállításával.

– Ezért dobtad az egészet, hogy deliverátor lehess? – kérdezte Tom, amikor megjelentem az ajtajában a koreai sült csirkéjével.

– Nem. Kaptam egy állást a füdmüdnél. Egy igazi állást juttatásokkal és részvényopciókkal. Aztán amikor a járvány kezdett felpörögni, kirúgott a pöcsszájú vezérigazgatójuk. 

– Szívás. 

– Tudod, mi az igazi szívás? Miután kidobott, felhasználta az ötleteimet az éttermi szerződések bebiztosításával és a deliverátorok fizetésének megemelésével. Vagyis bizonyos deliverátorok fizetésének megemelésével. Csak akkor jár az extra pénz, ha több mint négy csillagot kapsz. Úgyhogy, kérlek, adj öt csillagot, mert pont a határon billegek. Minden csillag számít, deliverám. 

– Delivera? 

Elhúztam a szám. 

– Ne is kérdezd. 

Tom ismét elmosolyodott. 

– Felteszem, nem a te ötleted volt a „deliverátor” név. 

– Rohadtul nem. 

– Mivel dolgoztál nekik, felvilágosíthatnál valamiről – mondta Tom, amikor kiszállítottam neki a chicagói mélytálas pizzáját, amit őszintén szólva még New York Citybe se engedhettek volna be, nemhogy ide, ilyen közel a Little Italyhoz. – Mire fel vannak az umlautok? 

– Úgy érted, miért füdmüd, és miért nem a sokkal logikusabb „Food Mood”? 

– Úgy ám. 

– Azért, mert a „FoodMood” nevet már használta egy bangladesi ételfutár app, és nem voltak hajlandók eladni. Úgyhogy ha valaha Mymensingh környékén jársz, mindenképpen próbáld ki az értelmes nevű appot is. 

– Jártam már Bangladesben. Nagyjából. 

– Nagyjából? 

– A munkám miatt. De ez bonyolult. 

– Kém vagy? 

– Nem. 

– Zsoldos? Az megmagyarázná, honnan van ilyen szép lakásod egy vadonatúj épületben. 

– Amennyire tudom, a zsoldosok mobilházakban élnek az észak karolinai erdőségben – válaszolta Tom. 

– Naná, hogy ezt mondod. Erre tanítják a zsoldosokat.

– Ami azt illeti, egy civil szervezetnek dolgozom.  

– Tuti, hogy zsoldos vagy. 

– Nem vagyok zsoldos. 

– Emlékezni fogok e szavaidra, amikor majd meglátlak a CNN-en a bangladesi puccs végrehajtói között. 

– Attól tartok, ez az utolsó alkalom, hogy kaját kapok tőled – mondta Tom, amikor kivittem neki a shawarma tálját. – A munkám visszaszólít a terepre, és hónapokig távol leszek. 

– Ami azt illeti, ez az utolsó alkalom, hogy kaját hozok neked – válaszoltam. 

– Felmondasz? 

Felnevettem. 

– Nem igazán. 

– Nem értem. 

– Á, szóval még nem hallottad. A füdmüdöt megveszi az Uber úgy kábé négymilliárd dollárért, és beolvasztja az Uber Eatsbe. A jelek szerint olyan sikeresen szerződtünk a legjobb éttermekkel és a legjobb delivátorokkal, hogy az Uber úgy döntött, az a legegyszerűbb, ha az összes exkluzív szerződésünkkel együtt simán bekebelez minket. 

– Szóval az a vezérigazgató, aki ellopta az ötleteidet…

– Rob Szarpávián Sanders, igen. 

– …most milliárdos lesz. 

– Nyolcszázalékos készpénzügylet, szóval, ja. 

– És nem akarsz az Ubernek kiszállítani. 

– Na, hát ez az egészben a legjobb – válaszoltam. – Az Ubernek már megvannak a maga futárai, és nem akarták átvenni az összes deliverátort. Annak a saját futáraik nem igazán örültek volna. Úgy hogy csak azokat veszik át, akiknek legalább négycsillagos értékelésük van. – Megnyitottam az appomat, és megmutattam neki a füdmüdös csillagaimat. – Három egész kilencvenhét csillag, bébi.

– Én mindig öt csillagot adtam neked. 

– Sokra sajnos nem mentem vele, de azért köszönöm.

– Mihez kezdesz most? 

– Hosszú távon? Kurvára fingom sincs. Már eddig is csak épphogy eltengődtem. A szobatársaim közül én vagyok az egyetlen, akinek még volt egy ilyen nagyjából tisztességes állása, úgyhogy mindenkinek én fizettem az albérletet, a rezsit és a kaja nagy részét.

Egy járvány kellős közepén vagyunk, szóval senki sem vesz fel új embereket. Nincs megtakarított pénzem, és nincs hová mennem. Ennyi.

Szóval hosszú távon: fogalmam sincs. De – feltartottam a mutatóujjamat – rövid távon? Veszek egy üveg szar minőségű vodkát, és lehajtom az egészet a zuhanyzóban. Így könnyebb lesz a szobatársaimnak feltakarítani utánam.

– Sajnálom, Jamie. 

– Nem a te hibád. És én sajnálom, hogy rád borítottam ezt a sok szart. 

– Semmi baj. Elvégre barátok vagyunk. 

Ez ismét megnevettetett. 

– Inkább egy szerény közös múlttal megtámogatott, zökkenőmentes ügyfélkapcsolatnak mondanám. De köszönöm, Tom. Neked élvezettel szállítottam kaját. Jó étvágyat a shawarmához. – Megindultam. 

– Várj – mondta Tom. Letette a shawarmáját, és eltűnt igen takaros lakásának rejtekében. Egy perccel később ismét felbukkant az ajtóban, és felém nyújtott valamit. – Tessék. 

A kezére bámultam. Egy névjegykártyát tartott. Az arcom sajátosan reagált rá. 

Tomnak még a maszkon keresztül is feltűnt. 

– Mi az? 

– Őszintén? 

– Aha. 

– Azt hittem, borravalót adsz. 

– Ez jobb. Ez egy állás. 

Csak pislogtam. 

– Micsoda?

Tom felsóhajtott. 

– A civil szervezetről van szó, aminek dolgozom. Egy állatvédő, állatjogi társaság. Nagy állatokkal foglalkozik. Sok időt töltünk a terepen. A csapat, amelynek én is tagja vagyok, elvileg jövő héten hajózik ki. Az egyik kollégánk elkapta a COVID-ot, és most a Houstoni Kórházban fekszik egy lélegeztetőre kötve. – Tom látta, hogy az arcom ezt is kommentálja, mire feltartotta a kezét. – Már nincs életveszélyben, és fel fog épülni, legalábbis azt mondták. De ahhoz már nem fog időben felépülni, hogy velünk jöhessen. Kell egy ember a helyére. Te megfelelnél. Ez itt a fejvadászunk névjegykártyája. Keresd fel. Szólok neki, hogy számítson rád. 

Tovább meredtem a névjegykártyára. 

– Most meg mi van? – kérdezte Tom. 

– Tényleg azt hittem, hogy zsoldos vagy. 

Erre most ő nevetett fel. 

– Nem vagyok zsoldos. Valami sokkal, de sokkal királyabbal foglalkozom. És sokkal érdekesebbel. 

– Nekem, öm… nincs semmi képzettségem. Mármint ahhoz, amit a nagy állatokkal csináltok, bármi legyen is az. 

– Ne aggódj, menni fog. És ha fogalmazhatok nyersen, jelenleg csak olyasvalaki kell, aki él, mozog, és megemel meg elcipel ezt-azt. – A shawarmájára mutatott. – És tudom, hogy ez neked megy. 

– És a fizetés? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, mert úgy éreztem magam, mintha egy ajándék ló fogát vizsgálgatnám. Tom az igen takaros lakására mutatott, mintha csak azt mondaná, nézd. Aztán újra felém nyújtotta a névjegykártyát. 

És ezúttal elvettem. 

– Szólok Graciának, hogy menni fogsz – mondta Tom, és lepillantott az órájára. – Most délután egy van. Valószínűleg még ma tudnál beszélni vele. Vagy holnap reggel, de akkor már problémásabb az időpont egyeztetése.

– Ilyen gyorsan kell választ adnom? 

Tom biccentett. 

– Bizony, ez a trükk a dologban. Ha Gracia jóváhagyja, tiéd a meló, de lényegében most rögtön el kellene döntened, hogy akarod-e. Tudom, hogy ez nem túl szép tőlem, de szorult helyzetben vagyok, és ha te nem vállalod, gyorsan találnom kell valaki mást. 

– Hát, végül is szabad vagyok – válaszoltam. – Egész konkrétan te voltál az utolsó deliverám. 

– Jó, helyes. 

– Tom… 

– Igen? 

– Miért? Mármint köszönöm, ezt tényleg a lehető legőszintébben mondom. Nagyon köszönöm. Épp az életemet mented meg. De miért?

– Először is azért, mert neked állás kell, nekem meg egy ember. Másodszor azért, mert totálisan önző módon nézve, te mented meg az én életemet, ugyanis nem mehetünk terepre foghíjas csapattal, és olyasvalakit sem akarok a többiek nyakába varrni, akit senki sem ismer. Igazad van, nem vagyunk barátok. Még nem. De ismerlek. És harmadszor… – Tom ismét elmosolyodott. – Maradjunk annyiban, hogy éppen azért járok most ezen az úton, mert pár éve megismertetted velem a Snow Crasht. Úgyhogy bizonyos értelemben csak viszonzom a szívességet. És most… – A névjegykártyára mutatott. – Az egy belvárosi cím. Szólok Graciának, hogy kettő harminc körül számítson rád. Szedd a lábad!

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A fekete nyelvű tolvaj életében a legkisebb hibából lesz a legnagyobb kaland

Kinch Na Shannack kisebb vagyonnal tartozik a Szedők Céhének, amiért kiképezték a tolvajok mesterségére, vagyis a zárfeltörésre, késharcra, falmászásra, zuhanás tompításra, hazugság szövésre és csapdaállításra, valamint pár apróbb varázstrükkre. Muszáj törlesztenie az adósságát, ezért elrejtőzött a régi erdei út mellett, hogy kirabolja az arra járó utazókat. Ma azonban Kinch Na Shannack rossz célpontot választott. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Finlay Donovan író és anya, egy napon pedig felkérik egy gyilkosságra

Elle Cosimano az anyaság minden örömét és megpróbáltatását bemutató regénye pergő stílusú és őrülten szellemes, letehetetlenül szórakoztató olvasmány, amiben a főhős egyszer csak azzal szembesül, hogy megbízzák egy gyilkossággal. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Jövő Minisztériumában a tömeggyilkos hőhullám csak a kezdet

Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk. Olvass bele!

Olvass!
...
Könyvtavasz

Az Óriásalka ugyan messziről boszorkányra hasonlít, de megtanít repülni

A tizenkét éves Lóri rajong a biológiáért. Álmában időnként kihalt állatok jelennek meg: a fiú a Holdkarmúval, Gyomorköltővel, Óriásalkával, Kardfogúval és Bozótpatkánnyal folytatott párbeszédek segítségével próbálja értelmezni élete eseményeit. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Vajon kit illet meg a megtalált kincs?

Nógrádi Gábor gyerekszereplői kincskeresési lázban égnek, és hamarosan felkerekednek, hogy személyesen járjanak utána, vajon tényleg van-e alattuk kincs. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Mán-Várhegyi novellájában nyomtalanul eltűnik egy férj a Miss Pula fedélzetéről

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Burjánzó csalánként gyűrűzik be a felnőtt életbe a gyerekkori abúzus emléke

A gyerekkori szexuális abúzusról és annak későbbi hatásairól szól Borda Réka első regénye, amelynek elbeszélője kisgyerekként válik nagybátyja áldozatává, de már fiatal felnőtt, mire előtörnek belőle az emlékek, és megkezdődik számára a feldolgozás folyamata. Az Égig érő csalán a hét könyve.

...
Gyerekirodalom

Szabó Tibor Benjámin: Megváltozott a világ és erőszakosabbak lettek a történeteink

Nyolc évvel az első EPIC megjelenése után Szabó Tibor Benjámin megírta a folytatást, amelynek rögtön a legelején elrabolnak valakit. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.

...
Nagy

Katonatisztnek szánták, humanista író lett belőle - Ottlik Géza 110

Száztíz éve, 1912. május 9-én született Budapesten Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon alkotója, többszörös magyar bridzsbajnok.

...
Podcast

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

Podcastunkban a közéleti költészetről, a bal kézről jobbra átnevelt írásról és a közösségi médiáról is kérdezzük a Torkolatcsönd szerzőjét, Fehér Renátót.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

Az internet egy random mémfolyammá redukálta az életünket

...
vl

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja

...
Sándor Anna

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

Hírek
...
Hírek

Margó: Idén is keressük a legjobb első prózakötetest!

...
Hírek

Az első hindiből fordított regény kapta a Nemzetközi Booker-díjat 2022-ben

...
Alkotótárs

Mucha Dorka: Éreztem, hogy ebből nem lehet tingli-tangli történetet írni [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Kollár-Klemencz László lesz az Ördögkatlan Fesztivál díszvendége 

...
Hírek

Vámos Miklós az egykori New York kávéházról: Minden áldott nap itt voltam

...
Gyerekirodalom

A világ legmegátalkodottabb gyerekkönyve mindent elkövet, hogy ne tudjátok elolvasni

...
Hírek

Először térképezték fel a pompeji vulkánkitörés egy áldozatának teljes génkészletét

...
Hírek

Budapest környékén kószál egy medve

...
Szórakozás

A Top Gunon kívül is van repülős élet

...
Alkotótárs

Mécs Anna: Már régóta foglalkoztatott édesapám története [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Veres Attila forgatókönyvében a hatalom dönti el, kinek lehet gyereke és kinek nem

...
Alkotótárs

Kiválasztották a Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj 10 döntősét