Galva egy lovag, a kegyetlen goblinháborúk túlélője, és a halál istennőjének szolgálóleánya. A királynőjét keresi, aki eltűnt, miután az óriások lerohantak egy távoli, északi várost. Kinch örülhet, hogy élve megúszta a sikertelen rablást, azonban a sorsa végzetesen összefonódik Galváéval. A tolvajt és a lovagot a közös ellenségek és a szokatlan veszélyek arra késztetik, hogy nagyszabású utazásra induljanak, amely során emberhúsra éhező goblinok és sötét vizekben vadászó krakenek várnak rájuk, a tisztesség pedig olyan fényűzés, amit kevesen engedhetnek meg maguknak.
Christopher Buehlman a floridai St. Petersburgból származó író, humorista és forgatókönyvíró. Szinte minden évben járja az országot, közben fantasyt és horrort ír, illetve reneszánsz tematikájú fesztiválokon ad elő. Útján elkíséri felesége, Jenn, a mentett kutyájuk, Duck, valamint fekete macskájuk, Jane Mansfield, a szakavatott nindzsa.
Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj
Fordította: Sárpátki Ádám
1
Az Árvák Erdeje
Meghalni készültem.
Még rosszabb, hogy néhány rohadék társaságában készültem meghalni. Nem mintha féltem volna a haláltól, de talán fontos, hogy kivel halsz meg. Végtére is fontos, hogy ki van veled, amikor megszületsz. Ha mindenki, aki rád tekint, míg a bölcsődben mocorogsz, tiszta fehérneműt meg selymet visel, akkor nagyon más életed lesz, mint akkor, ha az első dolog, amit megpillantasz, egy bakkecske. Pagranra néztem, és arra jutottam, hogy nyugtalanítóan hasonlít egy bakkecskére a hosszú fejével, hosszú szakállával és visszataszító szokásával, hogy még akkor is rág, amikor nincs előtte étel. Pagran régen földműves volt. A mellette lévő, rozsdás láncinget viselő Frella meg a felesége.
Azóta felcsaptak tolvajnak, de kevésbé ravaszak nálam. Én kitanultam a zárfeltörést, a falmászást, a zuhanástompítást, a hazugságszövést, a hasbeszédet, a csapdaállítást, a csapdamegtalálást, és egészen jól értettem az íjászathoz, a hegedüléshez, meg nem mellesleg a késharchoz is. Emellett tudtam több tucat varázstrükköt – kicsi, de hasznos mágiát. A kiképzésem miatt sajnos olyan sok pénzzel tartoztam a Szedők Céhének, hogy egyszerre az Árvák Erdejében találtam magamat ezekkel az ostoba rohadékokkal, azt remélve, hogy kirabolhatunk valakit az ősi módszerrel. Vagyis azzal, hogy halállal fenyegetjük.
Betyárnak lenni meglepően jól fizető állás.
Csak egy hónapja csatlakoztam ehhez a társasághoz, de máris kifosztottunk pár alig őrzött szekeret, elraboltuk a túl jól őrzöttektől elszakadtakat, sőt még egy kereskedő fiát is eladtuk egy csapat tisztességtelen katonának, akik egyébként minket üldöztek. Sosem éreztem rá a gyilkolás ízére, de hajlandó voltam ellőni pár nyilat, nehogy belefulladjak a szarba. Ilyen ez a világ. A Céhnek járó aratáshavi fizetségemnek több mint a felét összegyűjtöttem, hogy ne rontsanak tovább a tetoválásomon. A tetoválás már így is elég rémes, köszönöm szépen.
Szóval, itt kuporogtam a rajtaütésre várva, figyelve az alakot, aki felénk tartott a Fehér úton. Rossz érzésem támadt a lehetséges áldozatunkkal, ezzel a nővel kapcsolatban, és nem csak azért, mert úgy viselkedett, mintha senki sem árthatna neki, sőt nem is azért, mert hollók kiáltoztak a fák között. Tudjátok, tanultam egy kevés varázslást, és ez az utazó is értett hozzá. Nem voltam benne biztos, hogy melyik fajtához, de egyfajta borzongásként éreztem, vagy úgy, mint a vihar előtt a töltést a levegőben, amitől libabőrös lesz az ember. Egyébként is, mi olyan lehetett egy nőnél, amit annyira érdemes lett volna hétfelé osztani? És ne felejtsük el a vezetőnk kétszeres részesedését se, ami a végén inkább az egész fele lesz.
Pagranra néztem, és kissé megráztam a fejem. Ő visszanézett rám, a szeme fehérje szinte világított, mert bekente magát sárral – a kezét leszámítva, azt ugyanis fehéren hagyta, hogy könnyebben jelelhessen vele. Pagran katonai jelelést használt, amit a goblinháborúk során tanult, és csak félig-meddig hasonlított a tolvajnyelvre, amivel a Hitvány Iskolában ismerkedtem meg. Két hiányzó ujja sem segített a helyzeten. Amikor megráztam a fejem, jelelt valamit. Úgy gondoltam, azt üzeni, hogy varrjam meg az erszényemet, úgyhogy megnéztem, hullik-e belőle a pénz, de aztán rájöttem, hogy azt mondta, nézzem meg, megvannak-e még a golyóim. Világos: kétségbe vonta a bátorságomat.
Rámutattam az idegenre, aztán a boszorkánymester jelét mutattam – nem voltam benne biztos, hogy ismerik, és azt hiszem, Pagran nem is ismerte, ugyanis közölte velem, hogy boszorkánymester áll mögöttem – legalábbis először ezt hittem, de valójában csak azt mondta, hogy dugjam fel magamnak a boszorkánymestert. Elfordultam azoktól a rohadékoktól, akikkel épp meghalni készültem, és visszanéztem a nőre, aki megölni készült bennünket.
Legalábbis ez a sejtés kerülgetett.
Az embernek boszorkánymesternek kell lennie, hogy egyedül sétálgasson a Fehér úton, át az Árvák Erdején, még hamvadó havának egy kellemesen meleg, késő nyári napján is. Ha nem az, akkor vagy részeg, vagy külföldi, vagy öngyilkos, netán e három bánatos elegye. Ez a nő külföldinek tűnt. Olajbarna bőre és fekete, bozontos haja volt, mint a spanthoknak. Az ottaniakra jellemző szép járomcsontokkal – az ősi birodalom ajándékával –, aztán meg sem lehetett állapítani a korát. Fiatalnak tűnt. Harmincasnak. A teste kicsi, de erős. Bágyadt pillantása akár egy gyilkost is rejtegethetett, az öltözéke alapján pedig készen állt a harcra. A hátán kerek pajzsot viselt, nyakvértet, nehogy elmetsszék a torkát, és ha jól sejtettem, az inge alatt könnyű láncing bújt meg. Az övén lógó penge a megszokottnál valamivel rövidebb volt. Valószínűleg egy spadín vagy bikaherélő lehetett, ami egyértelműen ispanthiaivá tenné őt. Régen az ő lovagjaik számítottak a világ legjobb lovasainak – amikor még léteztek lovak. Most Ó-Kesh kardos-pajzsos művészetére támaszkodtak, a Calar Bajatra, amit nyolcéves koruktól kezdve tanítottak nekik. A spanthok nem értékelték a fenyegetéseket – szinte teljesen biztosra vettem, hogy ha mozgásba lendülünk, akkor nem megfélemlíteni, hanem ölni fogunk. Pagran szerint vajon megéri majd a vesződséget? Az idegen övéről pénzeserszények lógtak, de Pagran vajon csak ezért hajlandó lenne elrendelni a támadást?
Nem.
Ő a pajzsra vetne szemet.
Most, hogy a talán-spanth közelebb ért, láttam a válla felett átkukucskáló rózsaszín árnyalatú faperemet, amely alapján úgy gondoltam, hogy a pajzs sarjfából készült. Azokat pedig a goblinháborúk során annyira gyorsan kivágták, hogy a fafajta szinte teljesen kihalt – utolsó ligetei Ispanthiában nőttek, a király gondos felügyelete alatt, ahol birtokháborításért a hóhér kötele járt, a fűrészes birtokháborítókat pedig elevenen megfőzték. A sarjfáról tudni kell, hogy ha megfelelően kezelik, és gondoskodnak róla, életben marad azután is, hogy kivágták, és képes meggyógyulni. És amíg még él, nehéz elégetni.
Pagran azt a pajzsot akarta. Akármennyire is reméltem, hogy tölcsérként tartott kezét úgy mozdítja majd, mintha kioltana egy gyertyát, tudtam, hogy előre fog bökni a hüvelykujjával, megindítva a támadást. Pagran mellett három sebhelyes verőlegény állt, és hallottam, hogy a további két íjász a közelemben mocorog – egy babonás, fiatal kis pisis, Ydaegas, akit mi csak Idegesnek neveztünk, megcsókolta a nyakában, zsinóron viselt, őzcsontból faragott koszos rókafüggőt; sápadt, kancsal nővére pedig mögötte fészkelődött az avarban. Sosem örültem neki, hogy ők és én ugyanazt az istent tiszteljük, de ugyanolyan galtok voltak, mint én – fekete nyelvvel születtek, ahogy mi mind, a galt tolvajok pedig egytől egyig a rókák urát követik. Nincs más választásunk.
Előhúztam egy gyilokhegyű nyilat, ami arra jó, hogy bekússzon a láncing karikái közé, és az idegre illesztettem.
Figyeltük a kapitányunkat.
Ő a nőt figyelte.
A hollók rikoltoztak.
Pagran előrebökött az ujjával.
Mire felgyorsultak az események.
Először én húztam fel az íjamat és lőttem ki a nyilat; éreztem az ujjaimban a feszültség kellemes enyhülését, a karom belső oldalán pedig az ideg marását. Ugyanakkor melegség töltötte el a szívem, mint amikor az ember tudja, hogy pontosan a célra lőtt – ha még sosem használtatok íjat, akkor nem tudom elmagyarázni. Hallottam a társaim nyilainak sziszegését, ahogy a nyilak üldözőbe vették az enyémet. Ám a célpont máris mozgásba lendült – lekuporodott, és olyan gyorsan fordult, hogy szinte eltűnt a pajzs mögött. Nem számított, hogy egyébként nem is volt nagy pajzs – a nő kicsivé változott mögötte.
Két nyíl eltalálta a sarjfát, és lepattant róla, azt pedig nem láttam, hogy a saját nyilam hová lett. Ezután elindult Pagran és három verő legénye. Pagran a magasba tartotta méretes pallosát, akár egy botra erősített, túlméretezett konyhakést; Frella kétkezes kardja a nyaka mögött, hasításra készen; mögöttük pedig ott futottak még ketten – nevezzük őket csak Lándzsának és Baltának. A spanthnak fel kell állnia, hogy szembenézzen a támadásukkal, és amikor így tesz, én majd jól átszúrom a térdét.
Most viszont összezavarodtak a dolgok.
Mozgást észleltem az út másik felén álló fák között.
Egyszerre három dologra gondoltam:
Egy holló jön ki a fák közül.
A hollók már nem kiáltoznak.
Az a holló túl nagy.
Az útra egy szarvasméretű holló iramodott ki.
Akaratlanul is felnyögtem.
Az ember képtelen elfelejteni az első alkalmat, amikor harci corvidot lát.
Főleg ha az nem az ő oldalán áll.
A teremtmény kirántotta Lándzsa lába alól a talajt: a földre terítette a nőt, aztán edzett csőrével elkezdte szaggatni a hátát. Felocsúdtam, hogy ne csak bámészkodjam, hanem esetleg elő is készítsek egy újabb nyilat, de a corvid máris áttért Baltára, akinek a neve valójában Jarril volt. Ezt nem azért mondom el, mert sokáig fogjátok ismerni, hanem mert olyan rettenetes dolog történt vele, hogy rosszul érzem magam, amiért Baltának neveztem.
Jarril megérezte, hogy oldalról felé közelít a madár, úgyhogy abbahagyta a futást, és megperdült, hogy szembenézzen vele. Csak annyira maradt ideje, hogy felemelje a baltáját, mielőtt a teremtmény átdöfte volna rajta a csőrét ott, ahol élő ember nem akar sem csőrt, sem lándzsát tudni. Jarril súlyos sodronyvértje a térdéig ért, ám ezek a madarak lyukat tudtak ütni egy koponyán is, úgyhogy bele sem mertem gondolni, mi maradt Jarril szerveiből a láncing alatt. Összeroskadt, a sérülésétől még kiáltani sem tudott. Frella viszont felordított. Balra pillantottam, és megláttam, hogy Pagran csuromvéresen kétrét görnyedt, habár az szerintem Frella vére volt – két ember helyett is ömlött belőle, telespriccelve a talajt, egy elvetemült, hónaljnál ejtett vágásból, amely mintha könyöktől csöcsig futott volna.
Ahogy a spanth irányt váltott, megpillantottam fedetlen kardját, amely egyértelműen egy spadín volt. Elég éles, hogy döfjön, és elég nehéz, hogy darabolni is tudjon. Jó fegyver, talán a valaha kovácsolt legjobb rövidkard. És a nő tudta is használni. Most úgy mozgott, akár egy elmosódó árny: ellépett Frella mellett, és elrúgta a közeléből kétkezes kardját.
Lándzsa, akinek cafatokra szedték a hátát, épp négykézlábra emelkedett, akár egy kisded, aki járni próbál. Mellettem Ideges felkiáltott: „Awain Baith!”, ami galtul azt jelenti, halálmadár, majd ledobta az íját és futásnak eredt, sőt a nővére is elinalt vele, így én maradtam az egyetlen íjász a fák között. Nem tudtam a spanthra lőni, aki még aközben is felém tartotta a pajzsát, hogy csuklóban levágta Lándzsa kezét. Vicces, hogy mire összpontosít az elme – most már közelebbről láttam a pajzsot, és észrevettem, hogy a középső acéldudorját egy viharfelhő arcának munkálták meg, amilyen a térképek sarkában szokott lenni. Pagran felvette eldobott pallosát, és megpróbált védekezni a körülötte keringő corvid ellen. A teremtmény kétszer ráharapott a pallos fejére, könnyedén elkerülve Pagran döféseit, és látszólag észre sem vette célt tévesztett nyilamat – ezek a madarak nem mozognak kiszámíthatóan, húsz lépés távolságból pedig a nyilak sem találhatnak azonnal, amint ellövik őket. Most a harci madár megragadta a pallos fejét, és oldalra rántotta, hogy Pagrannak vele kelljen fordulnia, vagy elveszítse a fegyvert. Pagran épp akkor fordult el, amikor a spanth párduchoz méltó gyorsasággal és kecsességgel közelebb ugrott, és mély vágást ejtett rajta a sarka fölött. A vezetőnk megroskadt, és nyöszörögve összekuporodott. Az úton vívott küzdelem véget ért.
Picsába.
Az idegre illesztettem egy újabb nyilat, ahogy a spanth és a madár rám nézett.
Az íj nem lesz elég. Övem elülső részén lógott egy jó kis harci kés – egy kocsmai verekedésben jól kibelezné bármelyik fószert, láncing ellen viszont hasztalan volt. A derekam hátsó részén veszélyes rondeltőr lógott, ami át tudta volna ütni a láncinget, de az ellen a kard ellen, annak a nőnek a kezében, nem említve a kibaszott madarat, hát, akár egy bot is lehetett volna.
Közelebb jöttek.
A spanth elől el tudtam volna szaladni, a madár elől viszont nem. Nem szégyen bevallanom, hogy egy kicsit összehugyoztam magam. – Íjász! Gyere ide – mondta pergő r hangot ropogtató ispanthiai kiejtésével –, és segíts a barátaidnak!
A tény, hogy valójában nem a barátaim, nem számított elég jó érvnek, hogy megcsonkítva, kikészítve otthagyjam őket a Fehér úton, ahogy az a tény sem, hogy megérdemelték. A spanth kihalászott egy nyilat a karja alatti véres vászonból, tollazatát összevetette azokkal, amelyek még az oldaltegzemben pihentek, és azt mondta:
– Szép lövés!
Visszaadta a nyilat. Sőt ihattam egy korty bort is a tömlőjéből – jóféle, sűrű, fekete bort, valószínűleg az is Ispanthiából származott. Pagran, aki szuszogva vonszolta magát, hogy egy fának dőljön, semmit sem kapott. Frella, aki látszólag két cseppre járt attól, hogy eszméletét veszítse, nem kapott semmit, pedig reménykedve a spanthra nézett, amíg egy bottal és egy hosszú harisnyával felkötöttem a karját. A bor csak nekem szólt, és csakis azért, mert eltaláltam a célt. A spanthok bizony ilyenek. Úgy lehet biztosan kivívni a szeretetüket, hogy ártasz nekik. Apropó sebesültek, Jarril még mindig eszméletlen volt, ami nem is baj – hadd aludjon; egyetlen állva hugyozó sem akar guggolóként felébredni, főleg ha épp csak elég idős ahhoz, hogy tudja, mire használhatta volna, amit elvesztett. Lándzsa megfogta levágott kezét, és beszaladt az erdőbe, de olyan fürgén, mintha tudta volna, hogy egy kézfelvarró épp zárni készül estére. Fogalmam sincs, hová lett a madár – akkor legalább is nem tudtam. Köddé vált. Ami a spanth nőt illeti, valamivel távolabb állt az úton, mintha semmi sem történt volna egy kis karcoláson és egy összevérzett ingen kívül. Valami viszont igenis történt. Találkozásom az ispanthiai madarásszal megváltoztatta a sorsomat.
