Jon Fosse norvég író, amikor 2023-ban átvette az irodalmi Nobel-díjat, azt mondta: Ha hallgatott volna a kritikusokra, 40 évvel ezelőtt abbahagyta volna az írást. A pályáján nehezen induló művész ma már világhírű író, több regény, színdarab, versgyűjtemény szerzője, sőt sokszor úgy is hivatkoznak rá, hogy „a mai Ibsen”. Több könyvéről is írtunk a Könyvesen, mint például a Másik név, a Reggel és este vagy a tavaly megjelent Fehérség, és egy részletes portrét is készítettünk az életművéről.
Az pedig már csak érdekesség, hogy
egyetemi karrierje során az egyik tanítványa a ma már szintén világhírű Karl Ove Knausgård volt.
Fosse a lírai mondatairól és melankólikus hangulatáról ismeretes, mindig nagyon részletesen és érzékien mutatja be karakterei, akik felett viszont sosem ítélkezik. Az idén második kiadásban megjelenő Melankólia sem tér el ettől. Az instabil mentális állapotú norvég festő Lars Hertervig életébe és művészetébe férkőzik be a szöveg, és miközben végigkövetünk minden ecsetvonást, együtt gondolkodunk a festővel emlékezésről, bűnről, felelősségről és istenről. Ebben a részletben pedig láthatjuk, milyen is Fosse lassú, de harmónikus prózatechnikája, ami olyan, akár a tenger morajlása.
A kötet várhatóan február 14-én jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában.
Jon Fosse: Melankólia (részlet)
Ford. A. Dobos Éva
Düsseldorf, délután, 1853 ősz vége: Az ágyamon fekszem a lila bársonyöltönyömben, a finom úri ruhámban és nem akarok találkozni Hans Gudével. Nem akarom Hans Gudétől hallani, hogy nem tetszik neki a kép, amin éppen dolgozom. Ágyban akarok maradni. Nincs erőm ma Hans Gudével találkozni. Mi lesz, ha Hans Gudének nem tetszik a kép, amin dolgozom, és csapnivalónak találja, engem rossz festőnek tart, mi lesz, ha Hans Gude végigszántja vékony kezével a szakállát,
rám néz a keskeny szemével és azt mondja, hogy nem tudok festeni,
hogy semmi keresnivalóm a Düsseldorfi Művészeti Akadémián, sőt, egyetlen művészeti akadémián sincs keresnivalóm, mi lesz, ha Hans Gude azt mondja majd nekem, hogy soha nem lesz belőlem festőművész. Nem engedhetem, hogy Hans Gude kimondja. Ágyban maradok, mert Hans Gude ma bejön a padláson berendezett műterembe, ahol szép sorban állunk egymás mellett és festünk, egyik állványtól sétál majd a másikig és elmondja, mit gondol a képeinkről, az én képemet is megnézi és mond róla valamit. Nem akarok találkozni Hans Gudével. Mert tudok festeni. És Gude tud festeni. És Tidemann tud festeni. Tudok festeni. Senki sem tud úgy festeni, mint én, csak Gude. És Tidemann. És ma Gude megnézi a képemet, de én nem leszek ott, mert ma ágyban maradok és bámulok a levegőbe, az ablak felé,
fekszem az ágyon a lila öltönyömben, a finom bársonyöltönyömben, és hallgatom az utca zaját.
Nem akarok bemenni a műterembe. Csak feküdni akarok. Nem akarok találkozni Hans Gudével. Keresztbevetett lábbal fekszem az ágyon, ruhástul fekszem az ágyon a lila bársonyöltönyömben. Bámulok a levegőbe. Ma nem megyek be a műterembe. És valamelyik szobában, talán a hálóban, vagy talán a nappaliban van az én kedves Heleném. Az én kedves Heleném is ebben a házban van. Behoztam a bőröndöket a folyosóra és Winckelmann asszony megmutatta a szobát, amit kijelölt a számomra. Megkérdezte, tetszik-e a szoba és én bólintottam, mert a szoba szép, soha életemben nem volt ilyen szép szobám. És megláttam Helenét. Ott állt Helene a fehér ruhájában. Szőke, feszes csomóba fogott hullámos hajával, kerek kis álla fölött pici szájával állt ott Helene. Ott állt azzal a kerek szemével. Helene állt és ragyogott rám a szeme. Az én kedves Heleném. A szobámban fekszem az ágyon és
Helene valahol a házban jár-kel a gyönyörű, ragyogó szemével.
Fekszem az ágyon és hallgatózom, hátha meghallom Helene lépteit. Vagy talán nincs is bent? És az az átkozott nagybátyád, Helene kedves. Hallasz engem, Helene? Az az átok Winckelmann úr. Mert én csak feküdtem az ágyon a lila bársonyöltönyömben, mikor valaki bekopogott az ajtón, arra sem volt időm, hogy felálljak és máris nyílt az ajtó és az ajtóban állt Winckelmann úr, fekete szakáll, fekete szem, pocakján feszülő mellény. És Winckelmann úr csak bámult rám, nem szólt egy szót sem. Leszálltam az ágyról, felálltam és elindultam az ajtó felé. Winckelmann úrhoz léptem és kinyújtottam felé a kezem, de ő nem fogadta. Ott álltam Winckelmann úr felé nyújtott kézzel, de ő nem fogadta el a kezemet. Lehajtottam a fejem. Ekkor Winckelmann úr azt mondta, hogy ő Winckelmann asszony bátyja, Winckelmann úr. Rám nézett a fekete szemével. Aztán csak megfordult és kiment, becsukta maga mögött az ajtót. A nagybátyád, Helene kedves.
Fekszem az ágyon a lila bársonyöltönyömben és hallgatózom, itt vagy?
A te lépteidet hallom? A te lélegzetvételedet? A lélegzeted hallom? Fekszem az ágyon a szobámban, felvettem az öltönyömet, keresztbevetett lábbal fekszem és hallgatózom, a lépteidet hallom? Itt vagy a házban? Az éjjeliszekrényen van a pipám. Hol vagy, Helene? Kezembe veszem a pipámat. Meggyújtom a pipámat. Fekszem az ágyon, öltönyben, a lila bársonyöltönyömben, és megszívom a pipámat. Hans Gude ma nézi meg a képemet, de nem merem meghallgatni a véleményét, inkább itt fekszem az ágyon és a te lépteid neszét hallgatom, Helene. Nem akarok kimenni. Én ugyanis festő vagyok. Lars Hertervig festő, düsseldorfi akadémista, tanárom a híres Hans Gude. A Jägerhofstrassén bérelek szobát Winckelmannéknál. Nem vagyok rossz festő. Stavangeri fiú vagyok, igen, stavangeri fiú, jelenleg Düsseldorfban élek és festőművésznek tanulok. Finom ruhát viselek, lila bársonyöltönyt,
festő vagyok, igen, én, a kölyök, a csavargó, a kvéker fia, a faluszéli, a festőinas, én, akit most Németországba küldtek, a Düsseldorfi Művészeti Akadémiára,
maga Hans Gabriel Buchholdt Sundt küldött Németországba, a Düsseldorfi Művészeti Akadémiára, hogy én, Lars Hattarvåg kitanuljam a festészetet és tájképfestő legyen belőlem. Jelenleg festőnövendék vagyok, a tanárom maga Hans Gude. És én valóban tudok festeni. Máshoz nem nagyon értek, de festeni tudok. Tudok festeni, a többi növendék közül szinte senki sem tud festeni. Hans Gude tud festeni. Hans Gude ma megnézi a képet, amin dolgozom, megmondja, tetszik-e neki a kép, vagy sem, elmondja, mi jó és mi rossz a képen. A műteremben körülállnak a többiek, akik nem tudnak festeni, és egymásra néznek majd és suttognak és bólogatnak. Hallani fogják, mit mond Gude. Gude először csak motyog és hümmög és dünnyög, aztán rám néz a keskeny szemével és azt mondja, hogy nem tudok festeni,
menjek vissza, ahonnan jöttem, semmi értelme festészetet tanulnom, mert egyáltalán nem tudok festeni,
ezt fogja Hans Gude mondani. Nem lesz belőlem tájképfestő. Hans Gude. Hans Gude ma megnézi a képet, amin dolgozom. De nem merem meghallgatni Hans Gude véleményét, mert ha Hans Gude, aki valóban tud festeni, azt mondja rólam, hogy nem tudok festeni, akkor valóban nem tudok festeni. Akkor nincs más hátra, mint hazautazni és beállni festőinasnak. Én gyönyörű képeket akarok festeni, mert senki sem tud úgy festeni, mint én. Mert én tudok festeni. De a többi festőnövendék nem tud festeni. Ők csak állnak, bólogatnak és sugdolóznak és röhögnek. Festeni nem tud egyikük sem. Fekszem az ágyon és pipázok. És a zongoramuzsika. Hallom a zongora hangját. Hallom a nagy ház nappali szobájából a zongoramuzsikát, a nagy házban bérelek szobát, fekszem az ágyon a lila öltönyömben, a finom bársonyruhámban, fekszem szájamban a pipával, Lars Hertervig festő, nem akárki fekszik itt az ágyon, és fekve hallgatom a zongoramuzsikát. Hallgatom a tiszta, gyönyörű zenét, az egyenletes, könnyű futamokat.
Fekszem az ágyon és hallgatom az én kedves Heleném zongorajátékát.
Ez csak az én kedves Heleném lehet, csak az ő játéka lehet. A világ legszebb zongoramuzsikája. Nem vagyok akárki, és most Helene zongorázik. És a kedves kicsi Helene nekem zongorázik. Mert hiszen Helene Winckelmann Lars Hattarvåg kedvese. felé, és eltűnt Helene fényében, a Helene körül ragyogó fényben, és olyan nyugodt volt, mint életében addig soha, olyan hihetetlenül nyugodtnak érezte magát, és átölelte Helenét és szorosan a lány testéhez simult. Ő, Lars Hattarvåg Helenét ölelve állt nyugodtan, megtöltötte egy ismeretlen valami. Lars Hertervig Helene Winckelmann részévé vált.
Többé nem önmaga, hanem Helene Winckelmann része.
Beléköltözött egy ismeretlen valami. Helene része. Öleli Helenét, aztán Helene is átöleli őt. Lars Helene hajába, vállába fúrja az arcát. Beléköltözött valami, nem tudja, mi az a valami, és neki, Lars Hertervig tájképfestőnek sejtelme sincs, mi költözhetett belé, de aztán felvillan előtte, aztán már tudja, hogy a képeiből költözött át valami a testébe, valami a legjobb képeiből, az költözött belé, tudja, mert ez az érzés már korábban is megérintette, de eddig még soha nem költözött a zsigereibe úgy, mint most, mikor ő, Lars Hertervig festő Helene Winckelmann haja illatát szívja magába.
És Lars csak áll a Helenéből áradó fényben, és megtölti a fény.
És most, az ágyon fekve nem tudja felidézni, meddig tartotta karjában Helenét, meddig ölelte az ő drága Helenéjét, de sokáig, talán egy óráig is a karjában tartotta és most itt fekszik az ágyon a lila öltönyében és hallgatja a világ legszebb zongoramuzsikáját. Az én kedves Heleném zongorázik.
