„Elindultam.” Így kezdődik Jon Fosse Fehérség című kötete. És azt hiszem, az egy évvel az eredeti megjelenés után a Kalligram gondozásában a hazai könyvesboltokba került, A. Dobos Éva által fordított vékonyka könyvnek terjedelmes tanulmányokat inspirál majd a nyitómondata. Egyrészt, mert színre viszi a szöveg születésének nullkilométerét, másfelől, mert egy nem mindennapi találkozás első mozzanatát ragadja meg, harmadrészt pedig, mert a Nobel-díjas norvég szerző műveiben ritka vendégek az írásjelek. Az idézet végén márpedig szemmel láthatóan egy pont kuporog. És nincs egyedül. Nem úgy, mint az elbeszélés névtelen narrátora.
Fosse és az elbeszélő, aki sárba ragadt
A Reggel és este égbe futó, páradús, központozatlan mondatai helyett a Fehérség kopogó, rövid, visszhangzó-kongó szövegegységekből építkezik. Egy magára maradt ember szigorú, praktikus, önmagát folyvást megkérdőjelező gondolatai ezek. Egy névtelen alak célra tartó, reményteljes-szkeptikus kommentárjai, aki ahelyett, hogy vacsorát főzne magának,
esténként majonézzel megkent, bárányszalámis kenyeret eszik.
Aki siet magáról elmondani, hogy bár az unalom nemigen jellemzi a napjait, ezúttal mégis unalomból vágott neki. Aki a kereszteződésekben a megérzéseit követve kanyarodott és aki az elbeszélés második oldalán (és hozzávetőleg élete felén) egy erdei úthoz érkezik, ahol túl mélyek a keréknyomok. És ott kérlelhetetlenül a sárba ragad. A megrekedt sofőr nyugtalankodni és szorongani kezd, üresnek érzi magát, és ahogy bámul a semmibe, úrrá lesz rajta a félelem. Az a fajta érzés, amit megélünk mindannyian, amikor tehetetlenségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal és törékenységünkkel szembesülünk.
Az a fajta érzés, ami az alkotók esetében a fehér lap rettenetével rokon.
„Elakadt a kocsim egy erdei úton, emberektől messze, nem tudom kihúzni, és lenne mivel foglalkoznom, így mondják, azzal kellene foglalkoznom, hogy kihúzzam az elakadt kocsit.” Fosse roppant takarékos. Az előbbi mondattal felskiccel egy komplett kisiklott életet, ugyanakkor reflektál az írói lét elakadásaira is. Mert hamar gyanút fogunk, hogy a krimi és a horror fogásait idéző nyitány értelmezhető konkrétan és parabolisztikusan egyaránt. A szöveg eleje számot vet a narrátor aktuális dilemmáival, beszél az élet zátonyra futásáról globálisan, mindezek tetejébe a szerző alkotásmódszertanához is kulcsot ad. De ne siessünk előre ennyire.
Hogyan teremtett stílust a friss Nobel-díjas Fosse a színházban? Miért különleges az újnorvég, és miért nagy dolog, hogy Fosse ezen a nyelven ír? Karl Ove Knausgård melyik könyvébe írta bele példaképét, és mit olvasson az, aki most ismerkedik a fossei prózauniverzummal? Összeállításunkból kiderül.
Tovább olvasokA fekete rengetegben havazni kezd
Ahogy más műveiben, Fosse ezúttal is egymásba játszatja a hőst és a környezetet. Az út menti düledező ház például, aminek bedeszkázták az ablakait és ahova egerek vették be magukat, mintha az elbeszélő lelkének lenne az épített lenyomata. Persze az erdő, a sár meg a sötét is mind a leírt élethelyzethez passzoló archetípusok. És végzetszerű az elbeszélő cselekvésképtelensége is. „Talán még egyszer meg kéne próbálni kimozdítani a kocsit, gázt adok előre, aztán gázt adok és tolatok. Előre, hátra. Újra és újra. Előre, hátra. Igen, megpróbálom még egyszer. De nem mozdulok, csak nézek a levegőbe magam elé, majdnem mintha nem látnék, nem mozdulok a kocsiból.” Ha nem tartana tovább a kötet, a regénynyi terű novella első pár oldalán megvalósított mesteri sűrítést, valamint az elindulással felvezetett elakadást akkor is tanítani kellene.
A Reggel és este egy jósággal teli, konok halász könnycseppektől könnycseppekig tartó története. A cigarettafüstbe és ködbe burkolózó szöveg minden mondata gyönyörű, sötét, fénylő és bizonytalan. Összekeverednek benne az újszövetségi és a norvég nevek, egymásba ér lapjain a csend és a hebegés. Ez a hét könyve.
Tovább olvasokÁm egyszer csak havazni kezd. Ezzel értelmet nyer a cím egyik jelentésrétege. A sárba ragadt sofőr kiszáll a kocsiból és, mert azt reméli, hogy az ösvény végén segítségre lel, elindul a fák közé. Misztikus utazás veszi kezdetét. A rengeteg mélyén ugyanis egy fehéren fénylő lényre akad, később idős szülei sétálnak felé, aztán egy arctalan, fekete öltönyt viselő, mezítlábas alakkal találkozik. Vajon álomba merült? Szellemek, angyalok vagy démonok kerülgetik? A szeme káprázik, az elméje tréfálja meg, netán a saját halálát éli át? Fosse nemcsak mesél az eltévedésről, hanem részesévé is tesz, ezért nem tudhatunk biztosat. Mindegyik eshetőség megáll,
csakúgy, mint az összeset magába foglaló, allegorikus olvasat.
Az viszont kétségtelen, hogy az egzakt jelentéstől a történet oldalról oldalra távolabb lebeg. Ahogy vitathatatlan az is, hogy minél szűkebb a tér a narrátor körül, annál öblösebb távlatokat nyit a kötet. Megsejtjük, hogy az elakadás mellett a Fehérség a továbblendülés könyve is. A bénító tépelődésen és a tetteket ellehetetlenítő állandó mérlegelésen túl az ismeretlen felé készülők számára felszabadító tudás is benne van: „Melyik irányba induljak, nem tudom, és mivel nem tudom, nincs jelentősége, hogy melyik irányba indulok”.
Meghallani a szöveget
A magyar kiadás hátlapján a szerző a Svéd Akadémián elhangzott előadásából vett részlet olvasható. Nem nehéz belátni, hogy a 2023. október 6-án elhangzott beszéd a mű értelmezéséhez kínál támpontokat. „… az írás számomra azt jelenti, hogy meg kell hallanom a szöveget: amikor írok, nem találok ki semmit, előre nem tervezek semmit, csak hallgatom a hangokat és figyelek.” Ez alapján ‒ illetve, ha elfogadjuk a Hrapka Tibor tervezte borítón látható üres lap ajánlatát ‒ a Fehérség cselekménye az alkotással való semmihez sem fogható találkozásként fejthető fel. Az előbb úgy fogalmaztam, az elakadás mellett a továbblendülés könyve ez, és természetszerűen mindkettő magában foglalja az indulást.
Az érkezés felől szemlélve viszont a kivonulás és a találkozás könyvének is nevezhetjük a legújabb Fosse-kötetet.
Ha viszont tovább olvassuk a hátlapi idézetet, felsejlik egy transzcendens olvasat: „Van még valami, ami talán kicsit különös, mégpedig az, hogy írás közben néha azt érzem, hogy már készen van a szöveg, valahol egy külső térben, nem bennem, és akkor már csak le kell írni, mielőtt eltűnik a szöveg”. Mintha a Fehérségben Fosse a mondatok időn túli, „külső térből” való begyűjtésének folyamatát örökítené meg. Az ihletettség illékony pillanatait, az eltévedéssel dacoló kivonulás és a természetfelettivel való találkozás szavakkal alig körvonalazható momentumát. Azokat a perceket, amikor a csend beszélni kezd.
Az elhagyatottság és a csoda
A kötetben egymást takarják ki az ellentétes színek, egymásba íródik a koromsötét éjszaka és a hófödte táj. „Ha nem történik valami csoda, akkor megfagyok” – olvassuk a narrátor kétségbeesett sóhaját. Ám az alig hetven oldalas szöveg nem csak az egyetemes elveszettség-tapasztalatot ábrázolja szemléletesen, tömbszerű bekezdéseiben az emlegetett csoda is végbemegy.
„[M]intha más beszélne rajtam keresztül, valaki, akit nem ismerek, tulajdonképpen egy teljesen idegen” – áll egy helyütt. A sűrű erdőbe tévedt főhős olyasmit él át, amitől a lába földbe gyökerezik. Amit tapasztal, az számos módon értelmezhető. A dermesztő és félelmetes, felemelő és gyönyörű találkozás természetére ezért kinek-kinek meggyőződése alapján kell fényt derítenie.
Két hónappal azt követően, hogy bejelentették, hogy idén az irodalmi Nobel-díjat a norvég író, költő és drámaíró Jon Fosse kapja, ő is megtartotta Nobel-előadását a Svéd Akadémián. A Nobel-díj hivatalos honlapján megjelent ennek angol fordítása, abból szemezgetünk.
Tovább olvasokA kivonulás és a bevezetés könyve
Elbeszélőjéhez hasonlóan szűk csapáson kell haladnia, de Fosse mesterien kerüli el a didaxis, a fennköltség és az ezotéria csapdáit, hogy a banalitáson keresztül találjon utat a természetfelettihez. Világos az is, hogy a kérdésekkel teli, de egyetlen kérdőjelet sem tartalmazó próza tolmácsolásában a fordító, A. Dobos Éva a szerző remek szövetségese. Sok minden történik, és szinte semmi sem. Voltaképpen a fények változása tördeli jelenetekre a leginkább monodrámaként viselkedő szöveget. (A Fehérségnek jól állna különben a színpad is, de talán mégsem véletlen, hogy Fosse prózában írta meg: így mindannyian a saját tempónkban érhetünk végig a bekezdésein, a magunk hangján hallhatjuk a mondatait.)
A fények tehát fontosak. A Fehérség elvégre vaksötét, vizionárius terekbe vezet. Anyagtalanított mondatait fekete hópelyhekként tagolják az írásjelek. Mégiscsak a kivonulás könyve lenne ez? Az unalomból, a racionalitásból, a tabuk, a törvények, a jelentések és a kételyek közül, az életből való kivonulást jeleníti meg? Nos, Jon Fosse mozdulatlan haláltáncba komponálva tár elénk egy elbeszélhetetlen életet. Amelynek a végén – túl sáron és sötéten – mintha ismeretlen, erős fény ragyogna fel. Valami elkezdődik, ahol véget ér a szöveg. Úgyhogy a kivonulás mellett a Fehérség egyszersmind a bevezetés könyve is. Bevezetést kínál Fosse bámulatos írói univerzumába – és valami azon túliba.
Nyitókép: Tom A. Kolstad / Det norske samlaget
