Hidas Judit regénye a belső biztonság keresésének története. A könyv főhőse, Eszter a rendszerváltás utáni évek reményekkel teli időszakában válik felnőtté. Viszonylagos jómódban él a családjának köszönhetően, mégsem találja a helyét a világban. Szülei válása, a múlt öröksége rányomja bélyegét az életére, miközben egyedülálló anyaként valódi céljait keresi. Eszternek szembe kell néznie a családi titkokkal ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. A Nem vagy többé az apám izgalmas, eddig kevéssé ábrázolt figurák segítségével, érzékenyen és pontosan beszél a mai szülő-gyerek viszony dilemmáiról, konfliktusairól, az egymásra találás nehézségeiről egy olyan világban, ahol mindenki a múlt béklyóiba zárva próbál felépíteni egy új világot.
Nem vagy többé az apám címmel jelent meg Hidas Judit legújabb regénye. A szerzővel Winkler Nóra beszélgetett vasárnap a Margón, a bemutatón az írás és a címadás nehézségei mellett szóba került a veszteség feldolgozása és a regénybeli család életét meghatározó érzelmi kavalkád is.
Tovább olvasokHidas Judit: Nem vagy többé az apám (részlet)
Mihály jobbnál jobb ételekkel, italokkal kényeztetett minket, közben viszont be nem állt a szája.
Pszichológiai kérdésekről, politikáról fecsegett, de volt, hogy a barátairól mesélt zaftos történeteket. Az se nagyon érdekelte, hallgatja-e valaki. Én könnyedén el tudtam menekülni előle, de anyám nem, pedig éreztem, legszívesebben elfutna ő is.
Amikor vasárnap este hazaértünk, óvatosan kérdezgetni kezdtem.
– Egyszerűen semmilyen problémát nem lehet vele megbeszélni – fakadt ki.
– Ez nem biztos, hogy olyan nagy baj, a magyarok úgyis csak panaszkodni tudnak – próbáltam megnyugtatni.
Ezen egy pillanatra ő is elgondolkodott.
– Lehet, hogy igazad van – sóhajtott fel. – Csak ne beszélne annyi butaságot. Begörcsöl tőle a fejem – tette hozzá letörten.
– És miért nem szólsz neki?
– Nem akarom őt is elveszíteni.
– De csak őszinte lennél.
Anyám keserűen felnevetett.
– Kit érdekel az őszinteség? Az én koromban muszáj kompromisszumot kötni. Így is azt gondolják a barátnőim, hogy velem van a gond, azért nem marad mellettem senki.
– Én nem gondolom ezt – mondtam, és megsimogattam a kezét.
Rám mosolygott, és átölelt.
– Sajnálom, ha néha igazságtalan vagyok veled. Én is érzem, hogy túl sokszor felkapom a vizet. Csak egyszerűen annyira nehéz ez a sok minden. Mihály, a munka, a sok feladat.
Néha úgy érzem, jobb lenne nekünk csak ketten.
Így maradtunk, összekapaszkodva, egy darabig.
Másnap reggel anyám kedvesen fogadott a konyhában, és engem is jobb kedvre derített, hogy sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz. Miközben ittam a teámat, kérdezgetni kezdtem a fiatalságáról, arról, hogy mit csináltak ’68-ban meg a ’70-es évek elején, amikor Amerikában és Nyugaton a diákok a szabadságért harcoltak.
– Klubokba jártunk, és Bródyt meg Illést hallgattunk.
– Apa mutatott nekem pár lemezt, Joplint, Doorst, Led Zeppelint. Nem akartatok fesztiválokra menni, Woodstockba meg máshova? Nem akartatok innen elmenni?
– Nem lehetett – mondta. – Csak egyszer szöktünk át Görögországból Izraelbe. Ez volt apád álma, látni, hogyan élnek a zsidók, mert itthon nem tudtunk róluk semmit.
– És milyen volt akkor ott?
– Szép volt, érdekes volt, csak nagyon idegen az egész. És az a meleg… – kapott a fejéhez. – Nem bírnék ki ott egy hónapnál többet.
– Én azért szeretnék majd utazni. Apa átmásolta nekem az Easy Ridert meg egy csomó mindent. Várj, megmutatom. – Beszaladtam a szobámba, és kihoztam a kazettákat.
– Azt ígérte, nyáron elvisz magával két hétre – folytattam. – Kettesben mennénk, sátoroznánk Franciaországban és Németországban is.
Anyám maga elé meredt.
– Megint próbál magához édesgetni? – kérdezte.
Elhallgattam. Az asztalon lévő kazettákat bámultam.
– Nem erről akartam beszélni.
– Hanem?
– Mindegy – mondtam, és mindent visszavittem a szobámba.
Másnap átmentem Márti mamáékhoz ebédre. Először kimentünk a teraszra, a nagyanyám eldicsekedett a virágaival. Tényleg gyönyörűek voltak a muskátlik, amiket főként a nagyapám gondozott. Amikor aztán asztalhoz ültünk, Márti mama kijelentette, hogy beszédük van velem.
– Tudjuk, hogy okos nagylány vagy, Eszter, és biztos, meg fogod érteni azt, amit most mondunk.
Valószínűleg csak azért viselkedem ilyen furcsán anyámmal, folytatta, mert még senki sem magyarázta el nekem, milyen nehéz helyzetben van.
– Anyádnak éreznie kell, hogy mellette állsz – jelentette ki.
Aztán hosszan ecsetelte, apám milyen aljasul elbánt vele, kihasználta, becsapta, megcsalta, és még a családi vagyonon sem volt hajlandó tisztességesen osztozni.
– Egy rohadt tróger, aki azóta sem fizet anyádnak tartásdíjat – magyarázta, egyre jobban belelovallva magát a mondókájába.
Aztán azzal jött, hogy anyámnak nagyon sokat kell ám dolgoznia ahhoz, hogy engem egyedül el tudjon tartani, amiért igazán hálás lehetek neki; és hogy ők nagyapámmal biztosak benne, hogy ha mindezt tudom, akkor nem dicsérem agyba-főbe apámat anyám előtt.
Arról nem beszélve, hogy már nagylány vagyok, és észre kellene vennem, hogy apám irántam tanúsított figyelme csupán színjáték, hiszen korábban sosem törődött velem, nem voltam fontos neki.
– Értsd meg, Eszter, valójában mindezt nem érted teszi, hanem azért, hogy még jobban kiszúrjon anyáddal – jelentette ki végül.
Ültem az asztalnál, bámultam a tányéromban úszó májgombócokat, próbáltam kanalazni a levest, miközben azon gondolkodtam, vajon a gombócok is ugyanúgy fulladoznak-e, mint most én.
Igyekeztem mélyeket lélegezni, és közben számoltam a perceket, mikor szabadulok végre. Minden héten jelenésem volt ebben a pörköltszagú lakásban, mert egy nagylánynak kötelessége, hogy rendszeresen látogassa a nagyszüleit.
Nagyanyám prédikációja után megfogadtam, hogy soha többé nem traktálom anyámat semmi olyannal, ami fontos nekem. A béke kedvéért igyekeztem továbbra is udvariasan viselkedni, de nem igazán maradt témánk a hétköznapi dolgokon kívül. Ráadásul valamiért nem tudtam az arcomnak parancsolni. Hiába igyekeztem, az a mosoly, az a kedves pillantás csak nem akart jönni. Ettől viszont anyám ismét gyanakvó lett.
Azzal vádolt, hogy minden fontos kérdést továbbra is apával beszélek meg.
Én pedig ismét a tányért néztem, aztán a falat, aztán meg az órát, hogy vajon mennyi idő, mire ennek vége. A továbbköltözést egyelőre nem tudtam napirendre tűzni, ezért jobbnak láttam, ha a szobámban töltöm az időm nagy részét. Ide még anyám sem mert belépni, akkora volt a kupi. A ruháim halomban álltak a szoba közepén, az asztalomon könyvek, füzetek hevertek összevissza, az ágyamon a takaró gombócban, a lepedőm összegyűrve, az éjjeliszekrényemen az előző esti vacsora maradéka.
Ha anyám néha-néha mégis bedugta az orrát, sopánkodni kezdett, hogy nem ismer rám, mindig olyan rendes kislány voltam.
Én is emlékeztem rá, hogy sokáig katonás rendet tartottam a szobámban, de mindez már a múlté volt. Élveztem a körülöttem lévő káoszt, és hétvégenként a barátaimmal belevetettem magam az éjszakába. Buliztam, ittam, és élveztem, hogy kellek a férfiaknak. Ha pedig otthon voltam, elvonultam a szobámba. Hallgattam a zenéimet, hol halkan, hol üvöltetve, vagy olvastam, és arról álmodoztam, hogy egyszer mindez, ami körülvesz, végérvényesen elmúlik, és egy jobb élet kezdődik.
