Fotó: Valuska Gábor
1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves magazin téli számában. A sorozatunk Hidas Judit novellájával folytatódik. Korábbi részek: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya.
Éles kutyaugatásra ébredek. A bejárati ajtó üvegén át beszűrődik a fény, de idebent még sötét van. Felkelek. A csempe hideg, ahogy rálépek. Az ajtó melletti fogason nem látom anya kabátját, ezek szerint már elment. Hat harmincra bent kell lennie a Csemegében. Egy puli ugat kint egyre hangosabban, az egész ház zeng tőle. Elfordítom a kulcsot a zárban, kimegyek a gangra. Az udvaron két nagy kutyát látok egymásba kapaszkodva. A fekete a zsemleszínű nyakát kapta el. Leesnek a földre. Most a fekete kerül alulra, elengedi a másikat, az lábra áll, már a fekete is talpon van. Szemből támadnak. Elkapják egymás pofáját. Harapják, tépik a húst. Hörögnek. Körülöttük egyre többen állnak, nézik a kutyákat, csak a puli ugat élesen, próbálna közelebb menni, rendet tenni, de a gazdája nem engedi. Megfeszül a póráza.
„Hogy kerül ide ez a dög”, kiabálja János bácsi, a földszinti szomszéd, miközben próbál fogást találni a kutyákon.
Kétségbeesetten járkál kezében egy seprűvel. Néha rácsap az egyik vagy a másik hátára, de hiába. Az övé a zsemleszínű, a feketét senki sem ismeri.
„Hagyni kell, majd elunják”, szólal meg egy borostás képű férfi.
A lábam most már jéghideg. Az egész testem remeg az egy szál hálóingben. Anyám kiabálna, „meg vagy te veszve, még az kéne, hogy tüdőgyulladást kapj”. Kiabálna, ha itt lenne. De nincs. Reggel fél hatkor indul, hogy hatra beérjen a Lenin körútra. Kettőig tart a műszakja, onnan megy zongorát tanítani a Városligeti fasorba. Amíg még lehet. A zeneiskola igazgatója azt mondta, nemsokára lesz új direktíva, a zongora nem való a dolgozó népnek.
„Hogy érthetnénk meg Lisztet, Bartókot, Rachmaninovot és annyi más nagyságot zongora nélkül, elvtárs”, kérdezte anyám.
Az igazgató leintette.
„Majd tanít mást, mondjuk citerát.”
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Anyám csak nézett rá. Ez volt egy éve. Azóta nem beszélt erről, vagyis erről sem. Egyre kevesebbet beszélünk. Este hatkor hazaér, elé teszek egy pohár meleg tejet, vajas kenyeret. Ő hátradől, felteszi a sámlira a lábát. Mint egy dagadt krumpli, akkora a bokája. Lila erek futnak rajta. Ha szabadnapja van, csak fekszik felpolcolt lábbal. Azt mondja, nem tudja, mi lesz velem, ha ő már nem bírja.
Visszamegyek a szobába. Be akarom kapcsolni a rádiót, de hiába csavargatom a gombot. Villanyt gyújtok a konyhaasztal felett. Nézem, be van-e dugva a konnektorba. A zsinórt nem látom. Nem értem, hova lett. Körülnézek, kihúzok a sezlonban néhány fiókot, de nincs sehol. Aztán eszembe jut valami. A kabátomhoz szaladok. Belenyúlok a jobb zsebembe, aztán a balba. Nem találom. Pedig biztos, hogy hazahoztam. Előző nap kaptam egy röplapot a Műszakinál a tizenhat ponttal. A gyűlésre engem nem engedtek be, csak Tibort, mert ő már egyetemista. De ezt a kezembe nyomták, azt mondták, legyek ma délután háromkor a Bem szobornál és hogy hallgassam a rádiót.
Rádió nincs, de azért ott leszek. Nem tud tenni ellene semmit sem. Hiába mondja, hogy kicsi vagyok még az ilyesmikhez, hogy ráérek majd húszévesen. Tibor is megmondta, hogy legalább öt évvel nézek ki idősebbnek. Az épp húsz év. És ki tudja, mi lesz öt év múlva. Most kell tenni valamit. Ezt mondja mindenki. Anyám rázza a fejét, ha ezt a számon ki merem ejteni.
„Itt csak megdögleni lehet”, suttogja, és apámat emlegeti.
„Apát lemészárolták, mint egy birkát”, kiáltom oda neki.
Visszakézből pofon vág. Ég az arcom, de akkor is így van. Szó nélkül ment ’44-ben a vágóhídra. Néha előveszem a fekete szövetkalapját. Leporolom, szagolgatom. Naftalinillata van. Elképzelem, ahogy reggel a fejébe nyomja, kicsit görnyedten kilép az ajtón, elsiet a munkába. Amikor délután hazajön, anyával már várjuk a konyhában.
Kinyitom a régi faszekrényt a sarokban. Megcsapja a dohszag az orromat. A textilek is átveszik a bűzt. Előveszem a kék-zöld kockás ruhámat. Amerikából kaptuk, segélycsomagban a Jointtól. Amikor először mentem ebben iskolába, egyszer csak éreztem, hogy valaki hátulról megsimogat. Megfordultam, Klára volt az.
„Milyen finom a tapintása”, mondta, aztán odasétált Évához.
Úgy álltak egymás mellett, mint az ikrek. Az egyiken barna, a másikon szürke flanelruha volt, akárcsak a többi lányon. Délután az úttörővasútnál váltókezelésre voltam beosztva. Megállt előttem az ifivezetőm, Kormos Mari, végigmért, és rámadott egy kék nejlonköpenyt. Fél óra múlva nedves volt a hátam az izzadtságtól. Levettem. Kormos látta, de nem szólt semmit, csak amikor már mentem hazafele.
„Valami egyszerűbbet vegyél fel máskor, pajtás”, mondta élesen.
De a következő alkalommal megint ebben jöttem. Hát mikor hordjam, ha nem most, nemsokára kicsi lesz. Így is lett, most már bevág hónaljban, de ma akkor is ezt veszem fel.
Az utcán még érzem a ruhán a büdös szekrényszagot, de tudom, hamarosan elmúlik, megszokom vagy kiszellőzik. Legkésőbb a szálló konyháján úgyis átjárja a zsírban sült hagyma illata, hiába zárom be az öltözőszekrénybe, és veszek helyette fehér köpenyt, fehér sapkával. Feri bácsi, a szakács mogorván kóstolja a hagymalevest. Nem messze a fazéktól, marhahús van kikészítve.
„Felszeljem, Feri bá”, kérdezem, mire ő bólint.
Hozzáfogok, vigyázok, hogy száliránnyal ellentétesen haladjak. Első alkalommal csak úgy nekiestem, aztán Feri bá megfogta a kezem. Finoman vezette, és a hús puhán omlott le a kés mellett. Harminc éve dolgozik a Békében. Azt mondja, jöhetnek németek, nyilasok, oroszok, ki tudja még ki, akár a török is, de egy biztos, a marhapörköltet a több száz éves recept szerint kell elkészíteni. Szeretem nézni, ahogy dolgozik. Az ételek, mint a meztelen nők, szinte felkínálják magukat neki. Anyám szerint ő a legjobb szakács az egész városban. Még gyerekkorából ismeri.
„Becsüld meg magad mellette, ha már így alakult”, mondta nekem, amikor szeptemberben elhozott ide.
Előtte még próbált meggyőzni, hogy nem nőnek való az ilyesmi.
„És a fegyelmi bizottság kinek való, egy kék-zöld kockás ruha miatt”, kérdeztem erre.
„Hagytad volna azt a ruhát a csudába, kiváló jegyeid voltak”, válaszolta.
Nem akartam vitázni, úgyis tudtam, az egész valójában Tibor miatt volt. Előttem Kormos Marinak udvarolt. Csak az alkalomra várt, hogy bosszút álljon. A fegyelmi bizottság javaslatára nem vettek fel a gimnáziumba. De nem is baj, így legalább anyának nem kell aggódnia, mi lesz velem, ha ő ágynak esik.
Délután fél háromkor kilépek a szálló kapuján. Elhaladok a sarkon lévő koszos mozaikfal mellett. Szondi Györgyöt ábrázolja, Drégely várának kapitányát, akit a bátorságáért még az ellenség is tisztelt. Mielőtt felszállnék a villamosra, a Wesselényi utca sarkán megállok egy hentesbolt kirakata előtt, és nézem az uborkáskonzervekből épített piramist. Gyakran be szoktam ide kukkantani. Bent üresek a pultok. Anya azt mesélte, hogy amikor nagyapáé volt még ez az üzlet, akkor roskadoztak a polcok az árutól.
Alig férek fel a villamosra. Hat megállót kell Budáig kibírni. Kinézek az ablakon. Az égbolt tiszta, a nap narancs színű fénye megvilágítja a sárga, bordó, zöld faleveleket. A látványtól könnyebben lélegzem, mintha most nagyobb lenne a tér is idebenn.
A villamos a budai oldalon kiokádja magából a rengeteg embert. Én is leszállok, innen már gyalog megyek. A Frankel Leó sarkán találkozunk Tiborral. Nyirkos a keze, amikor megszorítom. Bokáig gázolunk az avarban, ahogy haladunk a tér fele. A földet nézem, de így is látom a lábakat. Az egyik sietve, a másik komótosabban, a harmadik kicsit csámpázva halad előre. Kopognak a cipők a macskakövön. Elgurul mellettünk egy kerekesszékes férfi is. Ugatást hallok, megfordulok. Egy puli az, a gazdájával. Élesen vakkant, szaladna előre, idegesíti a sok ember, belekapna a bokákba, hogy rendet tegyen, de a póráz megfeszül a nyakán.
Elmúlt három óra. Szaporázzuk a lépteinket, de már meg is érkezünk, szinte beleütközünk az előttünk állókba, mögöttünk folyamatosan özönlenek az emberek a térre. Egyre sűrűbb a levegő, még szerencse, hogy csak ballonkabátot vettem. Így is hamarosan kiver a víz. Melegítik egymást a testek. Érzem a kipárolgásukat, az izzadságszagot, a nemrég elköltött ebédek illatát, szuszogást hallok és halk morajlást. Mindenki beszél. Ki halkabban, ki hangosabban. Halkan zúg az egész tér. Olyan, mint egy darázsfészek. Csak hátakat látok és a kék égboltot, ha felnézek. A zaj néha felerősödik.
„Esküszünk, esküszünk”, hallom hirtelen jobbról, aztán újra csak a zümmögés. Hátulról hozzám nyomódik valaki, letapossa a cipőm sarkát. Kicsit előre esek, de egy kéz utánam kap. Fogalmam sincs, kié lehet. Tibort keresem, de nem találom sehol, talán arrébb sodródhatott. Ismeretlen arcok mindenfele, a szájak egyszerre nyílnak, csukódnak, mozognak az izmok az állkapcsokban, nyálcseppek röpülnek a levegőben.
„Nemzeti zászlót a külügyre”, érkezik balról a hang, először messziről, aztán egyre közelebbről.
Összetalálkozik a szemem a mellettem álló kék micisapkás fiúéval, aki épp beleharap egy almába. A gyümölcs leve ráfröccsen az állára, letörli a kabátja ujjával, majd az almát a kezembe nyomja. Kérdőn ránézek, ő bólint. Beleharapok, elárasztja a számat a savanykás íz. Ekkor egy sárga inges nő nyúl a gyümölcsért, ránk nevet, reccsen az alma a foga alatt, aztán visszaadja a srácnak.
Újabb kiáltás következik.
„Nemzetit, nemzetit”, kiabálja a mellettem álló a fiú is.
Megfogja a kezem, az ég felé lendíti, fent most már több száz kéz kapaszkodik össze. Érzem, hogy nyílik a szám, megfeszülnek a nyakamon az ínak.
„Nemzetit, nemzetit!”, ismétlem most már én is, először halkan, aztán egyre hangosabban.
Felugrom a magasba, mozdul körülöttem mindenki, lihegünk, dübörgünk, egy pillanatra sem hagyjuk abba. Zúg az egész tér, mégsem hallok magamon kívül senkit, vagy épp magamat nem hallom? Fogalmam sincs. Behunyom a szemem, szédülök. Most már minden rendben lesz, mosolyodom el.
A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
