Fényképek, levelezőlapok, naplók – Olvass bele egy orosz család történetébe!

Fényképek, levelezőlapok, naplók – Olvass bele egy orosz család történetébe!

Marija Sztyepanova az esszé, a fikció, a memoár, az útirajz és a történetírás műfaja segítségével vakmerőn hatol a személyes és kollektív emlékezet mélyére. Olvass bele az Emlékeim emlékére című regénybe!

Könyves Magazin | 2024. március 15. |
marija sztyepanova
Emlékeim emlékére
Ford. Gábor Sámuel, Park, 2024, 560 oldal
Marija Sztyepanova: Emlékeim emlékére könyv

Marija Sztyepanova regényének elbeszélője nagynénje halála után az elbeszélő nekiáll átválogatni a lakásban maradt tengernyi megfakult fényképet, régi levelezőlapot, levelet, naplót és emléktárgyat: egy egész századnyi oroszországi élet fonnyadt gyűjteményét. A nyugodt, biztos, gondos kézzel összeszedett szilánkok egy olyan, látszólag köznapi család történetét mesélik el, amelynek valahogy sikerült átvészelnie az elmúlt évszázad üldöztetéseit. A család törekvése a csendes, civilizált, normális életre - ebben a kegyetlen korban - önmagában is különös odisszea.
Az Emlékeim emlékére olyan gondolkodókkal folytat dialógust, mint Roland Barthes, W. G. Sebald, Susan Sontag vagy Oszip Mandelstam. Tele van ritka szellemi kíváncsisággal, és szépségesen lágy, poétikus hangon beszél.

Maria Sztyepanova: Emlékeim emlékére (részlet)

Fordította Gábor Sámuel

Gyerekkoromban nagyon kiábrándítónak találtam a családomra jellemző foglalkozásokat. Mérnökök és könyvtárosok, orvosok és könyvelők – legközelebbi hozzátartozóim a hétköznapiság teljes skáláját prezentálták, nem volt semmi különleges, amiből ünnepi hangulat vagy legalább kalandvágy áradt volna. Igaz, egyik ükapám néhány évig fagylaltot árult egy Nevel környéki kisközségben. A mezőgazdasági gépek, amelyeket a másik, herszoni nagyapa állított elő, engem sokkal kevésbé érdekeltek. A televízió becsületesen sugározta, akkor még fekete-fehérben, az esti híreket, vonultak az arató-cséplő kombájnok, lenyomták a szép sűrű búzát; ezekben a mezőkben én semmi izgalmasat nem találtam.

A kilencvenes évek eleji ínséges időkben apám és egy barátja elutazott Dél-Ukrajnába, hátha el tudnak adni valamit, és kapnak cserébe ennivalót. Apám Herszonból fényképeket hozott haza, anyámmal hosszasan tanulmányozták őket, aztán előszedtek a galériáról néhány szakadozó alaprajzot. Egy épület különböző szintjeit mutatták, azt a tetszetős házat, amelyet annak idején Ljonya nagyapa apja építtetett. Széles, ívelt, hullámzó erkélyét két szakállas-ágyékkötős Atlasz tartotta. Különös, szívet melengető érzés volt, hogy ez a sok szoba és ablak egyetlen családhoz tartozott; ez sehogy nem volt a mi hétköznapjainkhoz fogható, ahol épp most vezették be az élelmiszerjegyeket és a cigarettakuponokat. Nagyon jómódú emberek voltak, visszhangozta anyám valakinek a réges-régi szavait – és számomra ez még sokkal érdektelenebb volt, mint a mezőgazdaság.

Van a tanulságos történeteknek egy fajtája, amelyben a leghétköznapibb, hálósipkás-köpenyes asszonyról kiderül, hogy ő az orosz cárnő, aki a halálos ítéletnél jobban kedveli a kegyelmet, a szemüveges fickó pedig végül fölfedi magát, és bevallja, hogy ő a Pókember. Amikor hirtelen nekifogtam koordinálatlan felderítőtevékenységemnek, és

megpróbáltam fölgöngyölíteni, ami száz év múltán a családtörténetünkből megmaradt,

minden, ami addig pofonegyszerűnek, izgalmasnak és jól dokumentáltnak tűnt, egyszeriben régi szövetként foszlott szét a kezem közt, föltevéseim nem igazolódtak be, a bizonyítékok nem kerültek elő. Volt azonban egy kivétel. Nem túl nagy reményekkel beütöttem a keresőbe, hogy „Gurevics, Herszon”, mire mint érmék a nyerőgépből, csak úgy záporoztak a találatok, mintha egyenesen rám vártak volna.

Kiderült, hogy egy kis utca, amelyet korábban Baumannak hívtak, ma ükapám nevét viseli: Ukrajnában igyekeztek megszabadulni a kommunista örökségtől. Gurevics gyárai (volt belőlük jó néhány, nem egykönnyen lehet őket áttekinteni) jelentős, sok számjegyű bevételt termeltek. Egy szovjet röpiratban a lehető legnagyobb ellenszenvvel adták hírül, hogy 1913-ban a tulajdonos több mint négymillió rubel összesített nyereségre tett szert. Itt egy pillanatra megtorpantam, és tudatosítottam magamban: ez mai árfolyamon mintegy ötvenmillió dollár; ettől valamivel világosabb lett, honnan is vannak az Atlaszok. Egy antikvárius honlapon meg lehet nézni a kék-fehér kötvényeket, amelyeket 1911 decemberében bocsátottak ki Svájcban. A Société Anonyme des Usines Mécaniques I. Hourevitch újabb részvényeseket toborzott; ovális keretben, akárha lőrésekben, két mintaüzem volt látható, amelyeket mintha jegenyenyárfákkal ültettek volna körbe.

Magas kéménye füstöt ereget, könnyű kocsik gördülnek a kapuhoz.

A mi Gurevicsünkről, akit bizonyos forrásokban Iszaaknak, másokban Izrailnak hívtak (én az Iszaakot tudtam, mert a fia, Vladimir Iszaakovics névjegykártyája egyike volt a kevéske fönnmaradt dokumentumnak), kiderült, hogy híres ember volt: a táviratokat egyszerűen „HERSZONBA, GUREVICSNEK” címzéssel adták föl neki. A múlt előtti évszázad nyolcvanas éveiben vetette meg a lábát azon a vidéken, kezdetben szekérjavító műhelyt tartott fönn Kahovkában, de Herszonban is volt műhelye, egy vasöntöde. Huszonöt év alatt igen sokra vitte. A délies városban (petróleumlámpák, kertek, öt gyógyszertár, hat könyvtár, kétszázhuszonhét könnyű bérkocsi) volt néhány nagyobb gyár. És az én ősöm gyára a maga ötszáz alkalmazottjával a legnagyobbak közé tartozott. Még a béreknek is a nyomára lehetett bukkanni: egy szakmunkás kilenc és fél rubelt kapott egy napra, a tanulók negyven kopejkát.

Ebben az egészben engem mindvégig zavart egy kicsit, hogy a dokumentáció kiterjedtsége ellenére sem bukkantam semmi eleven emlékre, olyasmire, aminek ne lett volna közvetlen kapcsolata az oroszországi kapitalizmus történetével. Az internet élvezettel csámcsog Iszaak/Izrail kiadásain és bevételein, fényképet viszont egyetlenegyet sem tud mutatni róla. A szamárfüles katalógus ízlésesen, ekék és vetőgépek gyönyörű szép, hatalmas rovarokra emlékeztető rajzaival illusztrálva mutatta be a „mi” termékeinket. Divatos nevük volt, lóversenyek hangulatát idézték: Universz, Daktilusz, Frinisz, de volt ott még – ezt vajon honnan vették? – Dentiszt is.

„Mindig meg lehet találni azt a kellőképp nedves földréteget, amelyben sikeresen kisarjaszthatjuk a magot” – áll a kiadványban. Iszaak Gurevics sarjáról azonban semmilyen bizonyítékot nem tudtam fölkutatni, mintha a világon se lettünk volna – se ő, se én. Pedig a zsidó temető honlapja azzal kecsegtetett, hogy megmutatja „a mezőgazdasági munkagépgyár alapítója és tulajdonosa, Iszaak Zelmanovics Gurevics családtagjainak sírjait”. De maga Zelmanovics, úgy látszik, nem volt ott.

Az információknak ez a váratlan bősége és hiánya kezdett aggasztani, mintha valami láthatatlan erő rángatna hol karomnál, hol galléromnál fogva. És mit kezdjek azzal, hogy a lakásunkban, ahol semmit nem dobtak ki, aminek érzelmi töltete van, és ahol évtizedeken át hevertek a réges-régi ingujjak és csipkegallérok a bőröndökben, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag egyetlen olyan emléktárgy sem akadt, ami a gazdag herszoni házból maradt volna? Igazán furcsa.

Én, aki elnyűtt tonettszékek és régi idők porcelánjai közt nőttem föl, gondolatban átfutottam a leltárt: kiderült, hogy igazam van.

Minden berendezési tárgyunk annak a rövidke időszaknak köszönhetően létezett, amikor Szárrá és Misa házasok voltak, volt munkájuk, házuk, egzisztenciájuk. A Gurevics-tárgyak közül, úgy tűnik, nem volt nálunk semmi – azt az egyetlen gyűrűt kivéve, amelyet anyám nem volt hajlandó az ujjára húzni. Akkor először vetődött föl bennem a kérdés, hogy mit tudok a dédapámról, Iszaak/Izrail fiáról.

Két dokumentum állt rendelkezésemre. A vastag, kellemesen a tenyerembe simuló kartonlap (és egy ehhez tartozó másik, vékonyka szalaggal hozzáerősített cetli) a kis Leonyid körülmetélésére hívott. A másik tanúsította, hogy Vlagyimir (Mojszej Vulf, így a zárójeles magyarázat) Iszaakovics Gurevics életének harmincharmadik évében Odesszában agyvelőgyulladás következtében meghalt. Ez 1920. június 25-én történt. Az utolsó menekültszállító hajók február elején indultak el. A szemtanúk egyike fölidézte a kikötői tömeget, egy babakocsis nőt, aki hiába kereste a férjét meg a gyerekét, és egy másik nőt, aki aranykeretes tükröt vonszolt maga után. Aztán bevonultak a városba a vörös csapatok, és a titkosrendőrség, a hírhedt odesszai Cseka nekilátott a munkának. Az értesítést dédapám haláláról a család valamiért csak két évre rá, 1922-ben kapta meg.

Nem éppen beszédes dédanyámnak mégiscsak volt egy története a múltról, amelyet szívesen mesélt. Vendégek jöttek, hogy megnézzék a kis Ljonyát, tréfálkoztak, kérdezgették: „Hát te ki vagy?” Ő pedig félénken elhúzódott: nem ismerte ezeket az embereket. Aztán végképp zavarba jött, és emelt hangon azt mondta: „Én Ljonyicska vagyok a gyerekszobából.” Ugyanebben az 1922-es évben Bétya és a fia, nem tudni, hogyan és miért, hirtelen Moszkvába érkezik, és ott éldegélnek magányosan, mint Puskin meséjében a cárkisasszony és Guidon nevű fia a szurokkal kent hordóban. Itt senki nem ismeri őket, és ők sem ismernek senkit. Nincs náluk semmi, ami a régi életükhöz tartozik, néhány fényképet leszámítva: fehér ruhák, csíkos pizsamák és a vidám, kackiás bajszú Vlagyimir egy padon, barátai társaságában. A kérdőíveken rendszerint „alkalmazottként” szerepel. Bétya otthon dolgozik, két ujjal pötyög az írógépen, a súlyos, leemelhető billentyűzetű Mercedesen. Aztán lassacskán elhelyezkedik valahol. Ljonya tanul.

Rendeződik az életük.

Még valamit találtam szinte véletlenül. Ljonya nagyapám barna irattárcája mindvégig ott hevert a fiókban. Nem volt benne semmi, csak egy retusált gyerekkori fénykép az anyámról, mellette egyetlen filmkocka – a negatívról az ifjú Ljolja mosolygott vissza rám – és egy képeslap, amelynek valamiért körben levágták a szélét. Kahovkából Harkivba küldték még az ősidőkben, 1916-ban. „Drága Ljonyicska – állt rajta. – Papának nagyon hiányzol, azt szeretné, hogy mihamarabb gyere haza! Tomocska nem jár hozzánk azóta, hogy te elmentél, de bizonnyal jön majd még, amikor te visszajöttél. Forró csókjaim, Ljonyicska! Szerető apád.”

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Mit tartogat a jövő? – Olvass bele Naomi Alderman új regényébe!

A jövő az, ahol a pénz van. A jövő néhány milliárdos, akik a pusztulásba kergetik a világot. A jövő néhány barát, akik merész tervet szőnek. A jövő a történelem legnagyobb rablása? Vagy a civilizáció vége. A jövő itt van. Olvass bele Naomi Alderman új könyvébe!

...
Beleolvasó

Olvass bele Márquez posztumusz regényébe, melyet most először adtak ki!

Gabriel García Márquez halálának tizedik évfordulóján, szerdán jelent meg a Találkozunk augusztusban című, eddig még publikálatlan kisregény, melybe nálunk most bele is olvashatsz!

...
Beleolvasó

Olvass bele, hogyan éltek a Párizsba emigrált orosz arisztokraták a '20-as években

Helen Rappaport könyvéből kiderül, hogyan próbáltak alkalmazkodni sokkal szűkösebb, új életükhöz Párizsban az egykori nemesek.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ebben az EU-s országban engedélyezhetik legközelebb az eutanáziát

Újabb ország parlamentjében nyújtottak be olyan törvényjavaslatot, mely az eutanáziát lehetővé tévő gyógyszer engedélyezésére vonatkozik. Könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

4 könyv azoknak, aki hátat fordítanának a magánynak

Az Egyesült Államokban élő 45 és 65 év közötti emberek jóval magányosabbnak, elszigeteltebbnek érzik magukat egy friss tanulmány szerint, mint európai társaik. 4 könyvet ajánlunk a jobb társas kapcsolatokért.

...
Zöld

Zöld kiadók: Mik azok a környezetbarát betűtípusok?

A világ egyik legnagyobb kiadója, a HarperCollins több ezer fát mentett meg azzal, hogy az utóbbi pár évben apró, zöld szemléletű változtatásokat vezettek be a könyvtervezés terén.

Olvass!
...
Beleolvasó

Az Emberszemlélet humanista filozófiába öltöztetett kézikönyv a fenntarthatóságról

Gazsi Zoltán első könyve életrajzba bújtatott vállalati-impresszionista tankönyv cégvezetésről, fenntarthatóságról, a hétköznapok vidámságáról és a nehéz élethelyzetek túléléséről. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A PTSD-s detektív egy megfojtott nő ügyét próbálja felderíteni ebben a mágikus krimiben

Kocsis Gergely A varjúszellem című regényében közélet és történelem, krimi és horror szálai fonódnak lidérces, felkavaró történetté, melynek legfőbb kérdése, hogy a holtak mentik meg az élőket, vagy fordítva. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Kovács ikrek regényében az élők gürcölnek, a holtak mulatnak – Olvass bele!

Tovább vinni az évtizedek óta épített családi gazdaságot, vagy meglépni előle? Többek közt erről szól a Kovács ikrek különleges humorú, mágikus realista családregénye. Olvass bele a Lesz majd minden című könyvbe!

A hét könyve
Kritika
Anyává válni egy korábbi világ darabokra törését is jelenti
...
Podcast

Kemény Lili: Az életemet nem különösebben tartom érdekesnek

A Könyves Magazin podcastjában Kemény Lili először beszél a Nem című önéletrajzi regényéről. Hallgassátok!

...
Nagy

Ayhan Gökhan: A fal című regényben a kívülállóság markánsan képviselteti magát [ROMA IRODALOM]

A Nemzetközi Roma Nap alkalmából írók és kutatók ajánlanak olvasmányokat a roma irodalomból, melyek reflektálnak a reprezentáció kérdéseire is. Ayhan Gökhan Marlen Haushofer egyik regényéről írt.

Szerzőink

...
Valuska László

Kemény Lili: Az életemet nem különösebben tartom érdekesnek

...
Bánhidi Lilla

Bánhidi Lilla: Még másfél nap

...
Ott Anna

Szexualitás, vagina, szülés – Ott Anna könyvajánlója [Ezt senki nem mondta!]