Susanne Abel első regénye évek óta állandó szereplője a német sikerlistáknak, méltán. Szívszorító, generációkon átívelő története azonban több mint letehetetlen romantikus bestseller: látlelet a háború sújtotta Németország elfeledett bűnéről, a „barna babákról”, egy nemzet eltitkolt szégyenét feltáró korrajz, a szembenézés regénye. A könyvet világirodalmi összeállításunkban is ajánlottuk már, most pedig elolvashatsz belőle egy részletet.
Hihetetlen szerelmi történet
Amikor viszont Tom egy sötét bőrű kislány fényképére bukkan, Greta hirtelen elhallgat.
– Két perc múlva élőben jelentkezünk! – hallatszik a felvételvezető kiáltása a híradó stúdiójában.
Az operatőrök felteszik a fülhallgatójukat.
– Hol van Tom kólája? És Sabine, a nyakkendővel?
A műsorvezető, Tom Monderath elfoglalja helyét a pult mögött.
– A belügyminiszterrel még egyeztetünk – talán össze tudunk hozni egy élő kapcsolást, amit spontán kell levezetned. Majd figyeld a fülest! – szól a rendező hangja a stúdió hangszórójából. Tom bólint, nagyot húz a szívószállal, a jéghideg kólát szürcsöli, és szövegét mormolja magában:
„Országszerte megdőltek a hőmérsékleti rekordok. Viharok bénították meg ma Németország nagy részét. A hőség különösen az idősek és a betegek számára jelent veszélyt…”
– Az egyest egy kicsit közelebb, a kettest a szokásos körre – szól oda a rendező az operatőröknek, majd ismét a stúdió hangszóróin át: – Még egy kis sminket kérek.
– Még egy perc!
„…miután tegnap az év legmagasabb hőmérsékletét mérték, ma számos kórházban…”
Sabine, Tom asszisztense aznap szokatlanul nyugtalanul igazgatja a nyakkendő csomóját az inge fölött.
– Mi a baj? – kérdezi halkan a férfi, kezével letakarva a mikrofont.
– Én… az apám… meghalt az apám, és… – Sabine azonban képtelen folytatni a mondatot, a kólás pohár felborul. Barna foltok tarkítják Tom fehér ingét.
– A francba!
Asszisztense kisegíti a zakóból. A felvételvezető tör utat hozzá az operatőrök közt a tartalék inggel.
– Még harminc!
– Bocsánat – dadogja Sabine.
– Emiatt ne aggódj! Tehetek érted bármit? – kérdezi Tom, majd belebújik a friss ingbe, és a nadrágjába tűri.
– Még tizenöt, mindenki ki a képből! A zenei visszaszámláló elindul.
Sabine a fejét rázza, és megigazítja Tom nyakkendőjét.
– Utolsó bejátszás… figyelem, tíz másodperc…
– Köszönöm – mondja Tom a lány vállát simogatva, és helyet foglal.
Sabine oldalra ugrik.
– És öt, négy, három, kettő…
– Jó estét, kedves nézőink! július 5-e legfontosabb hírei következnek.
– Jó estét, kis drágám – feleli a nyolcvannégy éves Greta, kilenc kilométerrel feljebb a Rajna mentén, a tévéfoteljéből,
miközben koccintó mozdulatot tesz egy csésze borsmentateával. – Nem rossz, a nyakkendő ma kifejezetten jó. De nem tudom, minek kell ilyen rövidre nyírni a hajad. Komolyan azt hiszed, hogy ez jól áll neked? – Majd elveszi a szendvicses tányért a tálalóról, mely éppoly vén, mint ez az egész lakás, és beleharap a májkrémes kenyerébe.
„NATO-hadgyakorlatok Ukrajnában. A Nyugat számára elfogad- hatatlan az ukrajnai háború és a putyini erőfitogtatás folytatása…”
– Putyin, az a szoknyapecér – mondja egy darab uborkát piszkálva a fogai közül, miközben Hillary Clinton, amerikai elnökjelölt figyelmeztetését hallgatja a kínaiak növekvő katonai erejét illetően. Hogy Cíprasz görög miniszterelnök az őket ért károkról tárgyalásokat tervez, már egy cseppet sem érdekli, hisz mint minden este, ő csak egy dologra vár: arra a különös mondásra, amivel az esti híradó vezetője szokott búcsúzni.
„Csak aki ismeri a múltat, az értheti meg a jelent és alakíthatja a jövőt – hangzott el állítólag August Bebel szájából.
Nyugodalmas jó éjszakát kívánok önöknek.”
– Neked is, drágám. – Azzal Greta kikapcsolja a tévét, és a koszos edényeket a kocsival a konyha felé A hatvanas évek elején költözött ebbe a hatlakásos bérházba, melyet férje, Konrad épített Köln-Porzban, közvetlenül a Rajna partjára. Itt nőtt fel a fia, Thomas, és itt él most a férje csaknem tizennyolc évvel ezelőtti hirtelen halála óta, egyes-egyedül százhatvan négyzetméteren. Greta beteszi az edényeket a mosogatógépbe, és Tomra gondol, ahogy a fiát nevezi mindenki. Nem emlékszik, mikor látta utoljára személyesen. Pedig csak néhány kilométerre lakik tőle, Köln belvárosában. Jó, hát igencsak elfoglalt, rengeteget dolgozik, de ez még nem ok arra, hogy ne hívja fel hébe-hóba.
– Anya vagyok – mondja Greta Monderath, vidámságot erőltetve magára, a zöld telefonkagylóba. – Hát te még élsz? Csak gondoltam, odaszólok, ha már te nem vagy képes felhívni, te megbízhatatlan gyerek, te. Halló? – Aztán elmeséli neki a napját, hogy a hőség miatt ki sem tette a lábát otthonról. A mondat közepén azonban egy női hang szakítja félbe:
– Köszönöm, hogy hívott.
A nappali ablakán kinézve látja, hogy a Rajna felett sötét felhők gyülekeznek. Dörög és villámlik.
– Ez nem vall rá. Hetek óta semmi hír felőle.
A Rajna túlsó partján található kemping felett villámok cikáznak. Greta fejéből egyszeriben előbukkan egy emlékkép a kis Tomról, ahogy az ágy alá bújik a félelmetes vihar elől.
Mennydörgés hallatszik. Greta a rózsaszín otthonkájában és papucsban kibotorkál a lakásból, beül a mélygarázsban álló 1996-os 3-as BMW-jébe, hátramenetbe kapcsol, megfordul, és gázt ad, amint az útra ér. Fekete esőfelhők sötétítik el a nyári eget. Rákanyarodik a Kölner Strasséra, és gyorsít. Ezerszer is megtette már ezt az utat, tudja, hogy húsz perc múlva a belvárosban lesz. De nem jut el odáig, mert másfél kilométer után, az autópálya felüljárója előtt teljes útlezárás fogadja.
Két mentőautó száguld el mellette. Nyomukban egy tűzoltó-autó. Kék fények villódznak a sötétben. Özönvízszerű eső zúdul le az égből, záporozik a tetőre, és kopog a szélvédőn.
– Hát most meg mit csináljak? Itt nem tudok megfordulni.
Az ablaktörlő küzd a hatalmas víztömeggel. A többi sofőr lassan megelőzi a szemközti sávban, és balra kanyarodnak. A villódzó fény stroboszkópikus hatása az őrületbe kergeti.
Csak egy dolog érdekli: el innen.
Greta elindul, lekanyarodik, és a többi autót követi. Az előtte haladó jármű hátsó lámpái alapján tájékozódik, balra kanyarodik, ahogy az is, majd jobbra, és végül az autópályán köt ki.
– Mit csináljak? Mit csináljak? – Két kézzel szorítja a kormányt, és az autópálya-csomópont útjelző tábláját bámulja.
– Gremberg, Gremberg.
Tudja, hogy egy kijáratot kéne keresnie, hogy visszajusson Kölnbe. Egy terepjáró közeledik mögötte, rávillog, és dudál. Bekapcsolja a távolsági fényszórót, tövig nyomja a gázpedált, a kormányt azonban nem meri elengedni, hogy sebességet váltson, és elszalasztja a grembergi elágazást. Hatvannal megy, kettes fokozatban. A jármű fényszórója ekkor egy kék feliratú útjelző táblára esik: Kijárat Heumar 1000 m.
– Heumar. Itt kell lemenni! Igen!
Egy holland virágszállító teherautó hajt mellé balra, nem előzi meg, párhuzamosan halad mellette, miközben folyamatosan dudál.
Greta tágra nyílt szemmel mered előre.
Csak nehogy elhagyja a sávot és összeütközzön a teherautóval, gondolja, és elszalasztja a Kölnbe visszavezető kijáratot is.
A sávokat elválasztó fehér csík egyre csak száguld felé, és a többi jármű dudálása elhalkul. Az ablaktörlő száraz nyikorgását a szélvé- dőn meg sem hallja, lekanyarodik az A3-asra, és egyenletes hatvan km/órás sebességgel halad az éjszakában délkelet felé. Hogy vissza akart fordulni, már rég kiment a fejéből.
