Szöllősi Mátyás regényében egy fizikusnőé a főszerep [KÖNYVRÉSZLET]

szöllősi mátyás

Fóbia

Helikon, 2024, 380 oldal

Megveszem

Szöllősi Mátyás regénye mindamellett, hogy érzékeny portré egy magas intelligenciájú, de terhelt családból származó fiatal nőről, a sztereotípiákat messziről elkerülő látlelet a vidéki Magyarországról, a generációk kapcsolódásának mélyáramáról, avagy az egymásból következő ‒ sokszor véletlenszerűnek látszó, ám mégiscsak logikus ‒ események láncolatáról.

A Fóbia főszereplője egy ‒ a nemzetközi kutatói világban is tevékeny ‒ fizikusnő, aki a történet folyamán az elméletek világából alászáll a hétköznapok valóságába. Egy világjárvány kibontakozásának első napjaiban rokonlátogatás céljából vidékre utazik, ahol aztán egy olyan összetett, egyszerre félelmetes és megfejtésre váró helyzetben találja magát, amely a családjáról és az önmagáról való tudását alapjaiban rengeti meg.

Szöllősi Mátyás: Fóbia (részlet)

A buszon az ablaknál találtam helyet egy férfi mellett, aki lehetett vagy száznegyven kiló. Állni nem akartam, s mivel csak egy hátitáska volt nálam, úgy saccoltam, másfél órát kibírok még úgy is, ha össze kell húzzam magamat.

A férfi combja olyan vastag volt, hogy tényleg csak összeszorított lábakkal tudtam ülni a székemen. Hiába szóltam volna neki, teljesen esélytelen volt, hogy szegényke ne foglaljon el minimum másfél helynyi részt. A táskát, amiben a laptopom meg néhány, például a húrelmélettel kapcsolatos angol nyelvű jegyzet és két terjedelmes tanulmány is volt, nem tudtam letenni magam elé a földre, végig az ölemben kellett tartanom. Tűzött a napfény a busz hatalmas ablakain át, függöny pedig nem volt föltéve, a mi oldalunkon legalábbis, úgyhogy a fény egy negyedórányi út után már perzselte az arcomat.

A táj eleinte gyorsan változott odakint. A külvárosi panelházak után emelkedni kezdett az út, majd egy erdős rész következett, aztán sorban a főváros közelében fekvő kisebb települések templomtornyai meredtek ki az elmosódó, kopottas háttérből. A kis erdőrészletek közötti mezőszerű részeken tanyák, gazdaságok, egy-két bedőlt csűr, fehérre meszelt raktárépület tagolta a síkabb részre érve már egyre egyhangúbbnak mutatkozó látványt.

Elővettem a jegyzeteket, de perceken át csak szorongattam a papírokat meg a dossziét. A vakító fény és az izzadságszag sehogy sem hozta meg a kedvem az olvasáshoz. Eleinte talán azzal nyugtattam magamat, hogy nem tudnék megfelelően koncentrálni az angol nyelvű szakszövegre meg a bonyolult számításokra, miközben két sorral mögöttünk egy nő rohadt hangosan és megállás nélkül magyarázott valamit.

Mégis, inkább az vonhatta el a figyelmemet, hogy nem egészen úgy történnek az események, ahogyan azokat elterveztem.

Kivételesen a zene sem segített. Először Muse-t hallgattam, de az hamar frusztrálni kezdett. Aztán egy jazzalbumot tettem be, amit az egyik barátnőm ajánlott még pár nappal korábban. Untam. A témák nyekergésnek tűntek.

Éreztem, hogy növekszik bennem a szorongás. Szűk és fülledt volt körülöttem minden, nagyon nem akartam, hogy az a kimerítő érzés utazás közben elhatalmasodjon. A táskámban volt egy félliteres műanyag palack, benne talán kétdecinyi vízzel. Kivettem, majd miután kihalásztam az egyik zsebből a dobozt is, amiben már csak három szem nyugtató maradt, kiráztam két tablettát, aztán gondolkodás nélkül lenyeltem a maradék folyadékkal együtt. Pár perc elteltével aztán kezdett kissé nyomasztani, hogy már csak egyetlen tabletta van nálam, végül az a gondolat nyugtatott meg, hogy estére úgyis otthon leszek, és addig biztosan nem lesz szükségem többre.

Lejjebb vettem a hangerőt és csak bámultam kifelé az ablakon. Lassan összemosódott előttem a táj. Utazás közben – főleg egy fülledt, levegőtlen térben, mint amilyen annak a busznak a belseje volt – képtelen vagyok végig ébren maradni. Még ha küzdök is, és csupán fél órán át tart az út, engem akkor is biztosan elnyom az álom.

Nem tarthatott sokáig, mert csak a sötétre emlékszem, és arra a hirtelen rándulásra.

Arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt. Szorított a mellkasom és izzadtam. Talán nem a meleg, inkább az álomban átélt zuhanás miatt. Kihúztam a fülest, mert olyasmi szólt, amit már föl sem ismertem.

A kövér férfi közben ott mozgolódott mellettem. Egyfolytában hörgött meg krákogott. Amikor végre képessé váltam arra, hogy nyitva tartsam a szememet, észrevettem, hogy megrándul, majd köhint párat, később pedig már olyan erővel köhögött, hogy a fejét majdnem beverte az előtte lévő szék támlájába. Akkor még nem jutott eszembe, hogy akár fertőzhet is, egyszerűen csak zavaró volt mellettem az a hosszan tartó kínlódás, főleg hogy a férfi és a busz oldala közé szorulva kissé tehetetlennek éreztem magam.

Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az üzeneteket, de már sem térerő, sem hálózat nem volt. Legalább nem olvasom kényszeresen a doktorisok okoskodó e-mailjeit, gondoltam a kopár mezőket figyelve, miközben az egyik elsuhanó tábla azt mutatta, hogy még csak harminchét kilométert tettünk meg.

A köhögés hallatán többen hátrafordultak. Láttam a méregető, gyanakvó arcokat. Néhány idősebb ember arcán maszk volt, az egyik középkorú férfinak pedig, aki a velünk egy vonalban álló székek egyikén ült, hiányzott a jobb szemöldöke, jól látszott, ahogyan

a homlokát beteríti az ablaküvegen át beáramló sárgás fény.

Folyamatosan vissza-visszatévedt rá a tekintetem. A mellette ülő férfi félig takarásában ült, annak az arcára nem esett annyi fény, de azt azért láttam, hogy borostás. Soványabb, és jóval igénytelenebb volt, mint a hozzám közelebb ülő.

Mellettem a férfi közben már szinte prüszkölt. Egy melírozott hajú nő elégedetlenkedve fölállt két sorral előttünk, aztán még előrébb ment, egészen az első ülésekig. Páran fölhördültek, miközben hátrébb egy másik nő azt szajkózta, hogy aki így köhög, annak semmi keresnivalója a buszon: „A betegek azonnal szálljanak le!” – kiabálta, de nem álltunk meg, válasz sem jött, hiába ismételgette szinte üvöltve az utolsó mondatot. A folyamatos szövegeléssel csak annyit ért el, hogy egyre többen kezdtek aggódni és sugdolózni az utasok közül. Újabb és újabb arcok fordultak a busz hátsó része felé.

A kövér férfi mellettem szótlanul, leszegett fejjel ült. A szemét csukva tartotta, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, hogy ha nem lát senkit, akkor ő maga sem látható. Pedig a fickó olyan hatalmas volt, hogy ránézve az jutott eszembe: ha fölállna, biztosan mindenki befogná a száját. De nem állt föl, és úgy tűnt, ha nagyon muszáj volna, akkor se lenne képes rá. Elképzelni sem tudtam, hogy az ülések közti szűk folyosón fölszállás után egyáltalán hogyan jött ennyire hátra. Gyűrött zsebkendőt vett elő, majd a szájában összegyűlt váladékot csorgatta bele. Úgy vettem észre, hogy tiszta genny, úgyhogy azonnal elkaptam a tekintetemet. Talán csak tapintatos akartam lenni, de kétségtelen, gyomorforgató volt az a néhány mozzanat.

Miután eltette a zsebkendőt, újra ránéztem. A feje vörös volt, a vállai megemelkedtek. Reméltem, hogy csak valamilyen enyhe allergiás rohama van, főleg hogy a köhögés csendesedni kezdett, még mielőtt megkérdezhettem volna, segítsek-e. A fárasztó beszéd helyett inkább az ablakon át bámultam az elmosódó tájat. Megint kezdődik a zuhanás, egyre csak gyorsul, még a légmozgást is érzem a bőrömön, aztán ismét a krákogó férfit látom, s ahogy egyre intenzívebben köhög, annyira, hogy lehanyatlik, fejjel előre az ülések közti folyosóra, majd azt veszem észre, hogy az emberek kapkodva fölállnak, hallatszik a visítozás, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság fojtott hangjai, lassul a busz, megáll, a tömeg nyomulni kezd az első ajtó felé, legalább negyven ember egymást taposva, hogy minél előbb kiszabadulhassanak, és az ablakon át aztán föltűnnek sorban az alakok az út mentén, a háttérben itt-ott az árnyékban fekvő, megkövesedett hódarabok, arrébb a föld olvadástól nedves sávjai, egy-egy villanyoszlop és a felhős ég alján pislákoló sárgásfehér nap, aztán egyszer csak ott áll ő is, de hát ez képtelenség, csak káprázik a szemem, gondolom, közben letörlöm az ablakot,

hátha csak a pára változtat valakit mássá, olyan ismerőssé hirtelen, de nem, nem a pára az,

tényleg a mama áll hálóingben, összekulcsolt karral az egyik villanyoszlop mellett, a busz irányába néz, mintha eltévedt volna, mintha keresne valakit, talán engem, nem vagyok benne biztos, a többi arc és test alig látszik már, elmosódva kóvályognak a mama fehér alakja körül, a férfi közben eltűnt mellőlem, fölállok, előrébb megyek, egészen a vezetőfülkéig, de a vezető nem ül bent, zárva az ajtó, üvöltök, nem reagál senki, üvöltök, de rajtam kívül már nincs más odafönt, a busz elindul, éles rándulás, nem tudom, ki vezet, az ablakot verem, hogy vegyen észre, lássa meg a mama, hol vagyok, hogy segítség kell, de nem néz rám, távolodik, az alakja megy össze, csak egyetlen kis pont a sárgás háttér előtt, nem látom, hatalmas rázkódás, és azt hiszem, mozgás közben a férfi meglökhetett a vállával, mert félálomban olyasmit éreztem, hogy iszonyatos erővel oldalba vernek, mintha nekicsapódtunk volna az autópálya szalagkorlátjának.

Átfutott az agyamon, hogy viszonzom a lökést, de még a mozdulat megkezdése előtt visszamerültem. Ez néhányszor megismétlődött. Végül már csak megrándultam párszor, ahogyan az idegeimben végigfutott újra és újra valami fölismerésszerű. Később a szálló port meg az előttem sorakozó fejeket figyeltem hunyorogva a beáramló fény nyílegyenes sávjaiban, és csak akkor döbbentem rá, hogy ébren vagyok, mikor a vezetőfülke mögé fölszerelt digitális órán a percmutató végre lépett egyet.

Hamar kiszúrtam, miután képes voltam fókuszálni, hogy a borostás képű csávó, kissé előrébb dőlve, egyfolytában néz. Nyúlánk, ovális a feje, ennyit meg tudtam állapítani, de a szeme színét már nem igazán. Nem láttam tisztán az arcát, mert a busz belsejének arra a részére akkor már jóval kevesebb fény jutott, de az egyértelmű volt, a szembogara elárulta, hogy engem figyel. Sejtelmem sem volt, pontosan mennyi ideig lehetett csukva a szemem, mindenesetre hányingerkeltő volt a gondolat, hogy perceken át bámulhatott, miközben azok a nyugtalanító képek pörögtek a szemhéjam alatt. Perverz, jutott eszembe, és az volt az első és talán egyetlen pillanat utazás közben, mikor örültem annak, hogy a nagydarab férfi mellettem ül. Ha lett volna hozzá erőm, megköszöntem volna neki, hogy fölvert, mert egyrészt

a félálomnál az álom sokkal rosszabb volt,

kiszáradt tőle a szám, másrészt a mozdulatlanságtól teljesen lemerevedett a lábam, és ébren legalább eszembe jutott megmozgatni egy kicsit.

A vaskos férfi hirtelen felém fordult, olyan tekintettel, mintha kötelessége lenne megszólítani, vagy egyszerűen csak ráérzett volna a szándékomra, és szeretné, ha valamivel több lehetne legalább az út erejéig köztünk. Azt talán nem vette észre, hogy elaludtam, ahogyan azt sem, hogy elég zavart és ideges vagyok a borostás képű csávó tekintete, a nagy meleg, a szűkös hely és az innen-onnan érkező elégedetlenkedés miatt. A körülményes készülődése is feszélyezett. Ahogy újra és újra megmozdult, talán azzal a szándékkal, hogy kevesebb helyet foglaljon el vagy csak kényelmesebben üljön. Meglökött. Akkor határozottan ránéztem. Egyszerre látszott merevnek és félszegnek szegény, ami összefügghetett a testméreteivel is. Előbb lesütött szemmel bocsánatot kért, majd krákogott egyet, és hevesen integetett, talán azt jelezve, hogy az inger mindjárt magától megszűnik. Végül kényszeresen, félig-meddig mosolyogva, arról érdeklődött, hogy mi van a kezemben, mi jót olvasgatok.

Akkor vettem észre, hogy még mindig ott szorongatom a kezemben a papírokat, a dossziét azonban már nem találtam sehol. A táskámban nem volt benne, és az ülés mellett sem láttam, miközben eszembe jutott, hogy rejtőznie kell még benne néhány olyan fecninek, amikre fontos adatokat írtam föl, és ott kell lennie annak a hosszú és komplex számításnak is, amelyen már jó ideje dolgoztam akkor. Hirtelen hevesebb lett a szívverésem. Pedig sejtettem, hogy – még ha leesett is a dosszié – nem nyelhette-e a rázkódó buszon semmi sem nyomtalanul. Idővel lent, a lábamnál pillantottam meg. Becsúszott az előttem tornyosuló ülés alá, úgyhogy leszállásig esélyem sem volt fölvenni.         

Szerzőfotó: Todoroff Lázár