Málna és a csotrogányok ismét az elvarázsolt magyar vidékre, az Öreghegyre kalauzolnak minket: ahol a bokrok megrezzennek, az állatok megszólalnak, és egy Málna nevű kislány különös üzenetet talál egy fa tövében. Visszaköszönnek az első kötetből megismert helyszínek és szereplők, két- és négylábúak, hüllők és lombhullatók.
Esterházy Miklós: Málna és a csotrogányok (részlet)
I. A próféta
Történt egyszer, sok évvel ezelőtt, hogy Fűnyíró Józsi egy egész hónapon át aludt az Öreghegyen. Annyira elfáradt, hogy egy farönkön ülve elbóbiskolt, és senki sem tudta felébreszteni. Aludt, amikor eleredt az eső, aludt, amikor este békák kuruttyoltak, és még akkor sem ébredt fel, amikor finom szalonnás kenyeret tettek az ölébe.
Egy nap, amilyen rejtélyes módon zuhant álomba, olyan váratlanul tért magához. Megannyi aggódó rokon és egy hónap felhalmozódott feladatai fogadták az álomkóros embert, aki a hosszú koplalás ellenére is megőrizte kerekded formáit. De valahogy senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a nagy összevisszaságban, hogy álmodott- e valamit. És ha igen, mi volt az?
Így aztán Józsi sem beszélt erről senkinek. Ugyan maga sem tudta hova tenni különös álmát, az nyugton sem hagyta már többé.
Józsi kétkezi munkával kereste kenyerét, és aki valaha is végzett fizikai munkát, tudja, hogy dalolászni még csak-csak, de nagyon sokat gondolkodni nem érdemes közben.
Nem elmélkedhetsz a világűr végtelenségéről, ha szikladarabokat emelsz át egy markológéppel mások feje fölött.
És a lélekvándorlás valószínűségén se mélázhatsz el, amikor térdig a sárban magad próbálod megemelni ugyanezeket a szikladarabokat, immár a bedöglött markológép helyett. Az ilyen gondolatok kizökkentenek a koncentrációból, és ha épp arra van szükség, az erőlködésből. Márpedig egy bányász munkája sokszor jelentett erőlködést, így Józsinak igazán oda kellett figyelnie, hogy a Nagy Alvás utáni napokban ne zavarják meg álomképei.
Előfordul, hogy egy mély álomból ébredve félig annak a világában ragadunk. Már nyitva a szemünk, de még válaszolunk egy láthatatlan alak kérdésére. A fürdőben vagyunk, és a fogunkat mossuk, de még pörögnek a képek előttünk, és azon gondolkodunk, vajon melyik világot válasszuk a kettő közül: az álomvilágba vagy a valóságba ringassuk vissza magunkat? Ilyenkor ugyanis egyformán kivitelezhetőnek tűnik a feladat.
Aztán – valahogyan – továbblendülünk a pillanaton, és a napunk kellős közepén találjuk magunkat, de még akkor is eszünkbe jut valami, ami magyarázatot adhat álmunk egy-egy furcsa részletére.
Most képzeljük el, hogy szegény Józsi mit élhetett át egy egész hónapnyi álmodás után!
A legnagyobb fejtörést az okozta számára, hogy víziói hogyan lehetnek ennyire részletgazdagok. Azt tudta magáról, hogy biztosan nem tudna ilyeneket kitalálni, ahhoz gyanúsan fantáziadúsak voltak.
Józsi élete feléhez érve már azt gondolta, sínen van. Amit lehetett, azt már megtapasztalta az életben. Most ezek, a jók és a nehezek, a boldog és a kétségbeesett pillanatok fogják váltani egymást. Ezekből áll össze majd az élete. Ezeket fogja még inkább megtapasztalni. Hogy végtelen munkabírása majd a spiritualitás világába hajszolja, teljes képtelenségnek tűnt számára.
Pedig Józsi már látnok volt, csak még ő maga nem tudott róla. Egy próféta, aki életében először válaszút elé került: vagy hisz a benne zakatoló hangoknak, vagy azok szép lassan az őrületbe fogják kergetni.
Józsi talán azért is volt a legmegbízhatóbb fűnyíró az Öreghegyen, mert sosem ivott. Viszont ha ő nem ért rá, csak egy helyen találhattál megfelelő szakembert a faluban: a kocsmában. Más nem is járt oda, csak a fűnyíró emberek. Olyannyira, hogy a bagószagú épület előtti biciklitárolóban biciklik helyett csak fűkaszák álltak, egymás mellé lakatolva. Mindegyiknek más színe volt és más pántja. Volt, aki teleragasztotta matricákkal, és volt, aki lángokat festett rá, hogy jól passzoljon a védősisakjához. Még olyan is akadt, aki a kisfia régi plüssállatát kötözte a markolatra, hogy kényelmesebb legyen a fogás. Akárcsak a kamionosok, a fűnyírók is mindent megtettek, hogy munkaeszközük felismerhető és egyedi legyen. Ide, a fűnyírók kocsmájába ment el Józsi egy napon tanácsért.
Az alkohol nemcsak kicsalogatta az emberekből az őszinteséget, de rögtön el is feledtette velük mindazt, amit mondtak. Józsi tudta, hogy még azt is el fogják felejteni, hogy valaha ott járt, és tanácsot kért tőlük. Így nyugodt szívvel ült le egy asztaltársasághoz, és töviről hegyire elmondott mindent.
– Beszélj róla úgy, mintha mesét mondanál – szólalt meg egy bölcs hang két csuklás között, mielőtt gazdája végleg eltűnt székéről az asztal alá.
Mindenki nagy röhögésben tört ki. Mindenki, kivéve Józsit, aki felismerte a tanácsban szabadulásának kulcsát.
Mint minden este, aznap is leült kisfia mellé, és elalvás előtt mesét mondott neki. De ez a mese most nem a királylaki királyokról szólt, nem. Története egy titkos ajtóról és mágikus állatokról szólt, akiknek a sorsa összefonódott az emberével. Vakondszerű, kutyapofájú lényekről, akik két lábon közlekednek a föld alatt, és az emberek képzeletével táplálkoznak.
A fiúnak annyira tetszett apja álomtörténete, hogy megkérte, jöjjön el másnap a napközibe a mesedélutánra, és mesélje el az egész osztálynak.
A határozott és bátor Józsi most ott feszengett a gyereksereg előtt. Érdes, izzadt kezét zavartan törölgette piszkos nadrágjába. Még sosem izgult ennyire. Abban bízott, hogy ha eleget tesz a kívánságnak, akkor végre megszabadulhat újdonsült szerepétől, és minden visszakerülhet a régi kerékvágásba. De a sorsnak több sem kellett. Józsi nem sokkal később már azon kapta magát, hogy a művházban tart telt házas esteket, és a polgármester szorongatja a kezét, miközben a helyi fotós vakujába mered.
Mivel Józsit mindenki úgy ismerte, mint aki két lábbal jár a földön, senki sem feltételezte róla, hogy valaha is lódítana. Látomásainak tehát igaznak kell lenniük:
nemcsak a kis zöld ajtó, hanem a fantáziára éhes lények is léteznek valahol, itt az Öreghegyen…
