A teknősbéka a tóban dinoszaurusz lesz, a csiga a talpfára érve mozdonyként zakatol, egy fiatal és vézna olívafa, nyakán az A. C. Milan csapatának sáljával becsönget a kertkapun, a szú pedig átrágta már magát a portugál grammatikán - néhány teljesen természetes esemény az Öreghegyen. Esterházy Miklós történetei révén mi is eljutunk az Öreghegyre, megismerjük az itt élőket mind a négy évszakban, és választ kapunk arra a kérdésre is: mi történik, amikor egyszerre ketten kívánnak, ugyanazt a hullócsillagot figyelve. A lírai karakterű történetfüzér mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné: mesék és parabolák gyerekeknek és olyan felnőtteknek, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak, ők is lehettek gyerekek. A könyvet a szerző rajzai teszik teljessé.
"Régóta tudom, hogy egy mesemondónak hatalmában áll megváltoztatni a világot. És amióta elolvastam ezt a könyvet, azt is tudom, hogy a világ megint jobb lett egy kicsit, mert Esterházy Miklós személyében új mesemondó született. Ráérős, szemlélődő, öreghegyi titkokat fürkésző meséi létezésünk mélységeihez visznek közelebb, hogy mi magunk is igazabb emberekké válhassunk." - Boldizsár Ildikó
Esterházy Miklós: Az Öreghegy meséi (részlet)
IX.
A SZÚ I.
Az Öreghegy annyira elvarázsolt hely, hogy azt gondolhatnád róla, messzi van minden nagyvárostól. Pedig a tehenektől csak húszpercnyi útra van az első nagyobb város, Királylak.
Ide jártunk be minden reggel, ha dolgunk akadt, márpedig dolgunk minden reggel akadt.
Királylak hatalmas város, sok ezer lakóval, de egész régen még csak egyetlenegy házból állt, és abban egyetlen ember élt: a király. Ez a király egyszer egy nagy út felénél úgy elfáradt, hogy megállt, és azt mondta, hogy ő innen bizony egy tapodtat sem mozdul. Épített egy házat, és ott élte le életét. Aki akarta, meglátogathatta, de ő nem volt hajlandó többet egy órát sem utazni.
Úgyhogy
szép sorjában leköltözött ide mindenki, akinek a királlyal dolga akadt.
A tanácsos, az írnok, a szabó és az udvari bolond. A trónörökös, de ugyanígy a távoli rokonok, akik csak pályáztak a trónra. A papok magukkal vonzották a varázslókat, a varázslók pedig a kuruzslókat. A királlyal együtt ide költöztek a kegyeltjei és a kegyeit keresői is. Alattvalók és alávalók egyaránt, így hamar olyan nagyváros lett ez a hely is, mint a többi. De a király háza és a körülötte lévő díszes épületek gyönyörűen megmaradtak a mai napig. Ha ott sétálsz, könnyen elfelejted, milyen évet írunk. És ha ott sétálsz, előbb-utóbb megpillantod majd a Képkeretezést is.
Apró üzlet, kis ékszerdoboz, üvegkirakatán több száz kis kép lóg. Tenyérnyi képkeretek egymás hegyén-hátán, mindegyik más, és mindegyikben más kép van.
Ott egy újságot olvasó delfin, amott egy cica, aki tévét néz. Ott van az a híres néni, na, hogy is hívják? Az ott a Babar, azt ismerem. Jaj, de cuki az a kutya ott! Itt is van egy olyan, csak más a színe, és lógnak a fülei. Nekem a lufik tetszenek! Nekem meg ez az űrhajós. Panda nincsen? De a flamingós is jó! Vagy ez, amin egy színes csempe van.
Imádtuk nézni a kirakatot. Ha megvettek egy képet, rögtön egy másik került a helyére. Nem volt két ugyanolyan. A keretek legalább olyan sokszínűek voltak, mint a képek. Ahogy beléptél az ajtón, Madeira szigetének hűvös levegője és eukaliptusz illata csapta meg az arcod. A képkeretminták a földtől a plafonig futottak, szín szerint rendezve. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy cukorkabolt. Csemegézhettél egész nap a kedvenc színeid közül. Középen egy nagyon hosszú asztal állt, amire az emberek a képeiket tették le. Hátul egy csigalépcső vitt fel a műhelybe, ahonnan kalapácsolás, üvegtörés és a gépek zaja szűrődött le. A csigalépcső alatt mindig egy öreg spániel aludt. Fehér kutya, barna foltokkal. Vilmának hívták, és hangosan szuszogott. Nála békésebb ebbel nem találkoztam.
Bárki bármit behozhatott, és a műhelyben elkészítették a hozzá illő keretet. A legkülönfélébb emberek jártak ide.
Mindegyiknek megvolt a maga története.
Egy öreg néni, aki az unokáinak hímzett gobelineket. Azok mindig megmondták, milyen szörnyet vagy mesehőst szeretnének, és a néni – megvetéssel az arcán ugyan, hogy a mai fiatalok milyen rondaságokat szeretnek, de – gyönyörű precizitással készítette el a képeket.
Jött ide terhes nő, aki tanfolyamot tanfolyamra halmozva gyűjtötte az okleveleit. Egy személyben volt immár személyi edző, hivatásos borkóstoló, műkörmös, teaspecialista és targoncavezető.
Egy üzletember, aki mindig a háborúban elesett nagyapja képeit kereteztette be. Valójában időutazó lehetett, mert tökéletes mása volt a fotókon szereplő fiatalúrnak.
Törzsvendég volt itt egy festőnő is, aki folyton magát festette le, mosollyal az arcán. Ő maga sose mosolygott, de rengeteg vidám képet készített magáról.
Egy vendéglátós pedig mindig akkora plakátot hozott, hogy bekeretezve már ki sem fért az ajtón, és hívni kellett hozzá az ablakost.
A Képkeretezőt egy idősödő házaspár vezette. A nő mindig nagyon ízlésesen öltözött. Egyszerű ruhái voltak, de mindegyikben volt valami apró, vagány részlet, amitől egyszerre lett elegáns és modern. Művelt volt, és roppant figyelmes. Emlékezett nemcsak a nevedre, hanem arra is, amit te már elfelejtettél. Hogy milyen színű a bútor a vendégszobádban, vagy hogy múlt pénteken volt az unokahúgod születésnapja. Ő festette a cicákat és a delfineket, ő vette fel a rendelésed, és olyan szépen csomagolta be az ajándékokat, hogy az ember kis híján ki se akarta bontani.
A férfi fent dolgozott a műhelyben, ritkábban lehetett látni. Általában akkor, amikor lejött magának kávét főzni, vagy lehozott egy keretet. Ilyenkor a hosszú asztalnál mindketten megcsodálták a kész munkát, majd a férfi megcsókolta felesége homlokát, és óvatosan elhelyezte a képet valahol a falnak támasztva.
Vékony, szálkás fickó volt. Kávészsákból varrt kötényt viselt, és kerek szemüveget. Nagyon ápolt volt, a haját viszont mindig elaludta. Amolyan álmodozó lehetett, mégsem volt lassú. Sőt fent a műhelyében, ahol minden a megszokott rendben várta, hetyke, dinamikus mozdulatokkal dolgozott, és szinte táncolva rakta vissza szerszámait: a hosszú fémvonalzót, a gyémánt üvegvágót és a kis fejű kalapácsot. A nőnek mindig többször kellett szólnia, mire meghallotta fentről, és lejött hozzá.
Aznap sem volt ez másképp, pedig
az a nap igazán nem olyan volt, mint a többi.
A férfi komótosan jött le a csigalépcsőn, felesége dermedten állt előtte, egy keretmintát szorongatva. A kis L alakú, festett fadarabban egy apró, de jól látható kacskaringós kis alagút. A férfi arca elfehéredett.
Egy szú járata volt az.
