Megjelenésekor Esterházy Péter ezt írta a Reményfutamról: „A könyvet kötelező olvasmánynak tenném, nemcsak honismeretórára, hanem főleg politikusoknak. Hogy lássák, hol is vagyunk, vannak, kinek beszélnek. – Most jó, most ne mozogj, most próbálj átadni (röhögés és sírás nélkül!) egy millenniumi faluzászlót.”
Keresztury Tibor: Reményfutam (részlet)
A TEPSI-ÉRZÉS
Ballagni befelé, be, a Klinikára, vinni egy kifejlett, méretes daganatot – az olyan, hogy próbálod megjegyezni az őszi fényeket, memorizálni a látványokat. Vágyakozás tárgyává lesz minden aktatáska, bot, esernyő, nejlonszatyor az 1-es villamoson: olyanokat vinni milyen jó lehet. Nincsen hát tovább, ennyi volt, mikulás, bevégeztetett. Bűnbánatot gyakoroltam nagy sietséggel két megálló között. Utolsó szalmaszálként abba kapaszkodtam, hogy mond az intézményben ez a név még valamit, s a hajdani kollégára tekintettel nem lesz az átirányítás a felvételi osztályról a zsákba automatikus. Hogy valamivel árnyaltabban zajlik majd az ügymenet, nagy részvéttel, kíméletesen. Gyerekkoromban sok beteget láttam, mégse volt ötletem, hogy kell viselkedni ilyenkor. Igaz, a fele tudatlan kölyök volt, pont, mint én, olyan, lázasan csengetett az anyjával éjszaka, a másik részük pedig meg volt halva, a magatartásminták terén így szintén nem segíthetett.
Én vagyok köztük mégis a legnagyobb barom – a Bem téren ezt állapítottam meg –, tudja, hogy mi várja, oszt’ mégis halad, visz befelé egy komplett rákot, ahelyett, hogy menekülne, mint az őrült, Mikepércs felé.
Megy az állat, jegyet lyukaszt, gonosz képpel méregeti a feltűnően egészséges utasokat, ficánkoló nagymamákat, erőtől duzzadó lakosokat, belém a kést, megy a barom, önkéntes alapon.
Aztán a bronzrelief, a bejárat után, az már tényleg nem ígért semmi jót, az intézet alapítójának emelték hálás tanítványai. Úristen, az a szigorú arc: hányat tehetett ez el az alapítás lázas évei alatt?! Jött az emberem, a hálás tanítvány, kedvesen vállon veregetett; ettől törtem meg végképp, teljesen. Vidáman húztak ki egy testet a műtőből éppen, a zöld ruhás legényke azt fütyülte közben, szállj el, kismadár. Hogy tályog az, nem rák tehát, nem kell megijedni, egy tályog csak, tályogocska, jók az esélyeim, mégis hány a hányhoz, doktor úr? Nagy röhögés, kikapjuk most azon nyomban protekciós alapon, apró altatásos rutinmeló, úgymond, lehet tapogatni a kórterem felé, vételezni a pizsamát.
Csend volt már a cégnél, lelassult a tempó így késő délután.
Mentem a folyosón, kerestem az ágyam, hörögve vívták a nyitott ajtók mögött végső tusájukat a megműtött betegek. Mondhatni, feldobott, hogy nemsoká közéjük tartozom.
Két halott közé fektettek le, nem adtak életjelt legalábbis, vércsoport meg tajszám, gyógyszerérzékenység, bármi rendellenesség – na, az sok van, drága, pszichés alapon, itt írja alá, lesszives’. Jó napot kívánok, az altatója vagyok, meg fogom szúrni, nyugtató lesz egyelőre, hány kiló? Várni aztán, várni, míg a gurulós ággyal a zöld fiú értem előáll. Jó, hogy ilyen a nő, semmi kétség, fel tudja nevelni a három gyereket. Közben a folyosón egy kísértet tántorgott 5 cm/perc sebességgel; ha oda tartott, semmi esélye sem volt, hogy időben elérje a budit. Kiszúrta a főnővér is, hova robog, Balogh bácsi, baj lesz, mint legutóbb, megkössem megint? Hazamegyek, mondta az árny, de nem válaszként, csak a kockakőnek, haza, suttogta alig érthetően, csukott szájjal szinte, maga elé.
Megjött a srác, miközben figyeltem, Keresztury, mondta ki az ítéletet, az lesz, ott a sarokban, mintha úgy mutatkozott volna be. Ne viccelj már, indulás van, menj előtte a budira el. Nem kell, hozzám ne nyúlj, nem megyek, odabent mindre rájön, öreg. Igyekeztem lemásolni Balogh bácsit sebességileg, szállj el, kismadár, dúdolt a gyerek, nézte vakarózva, ahogy a hátul nyitott hálóingben csupasz seggel a hideg kövön mezítláb csattogok. Felfeküdtem aztán utolsó erőmből, izomból vettem a levegőt, tempósan gurultunk a lift felé. Olvasgattam menet közben az elsuhanó, reményt adó feliratokat, megtudva a műtét utáni helyi szolgáltatásokat: művégtagok, mellek, járógépek, mankók, ortopéd cipők méretre, protézisek. Gondoltam, beszélgessünk addig is, amíg életben vagyok, belehajolt a plafonba fölöttem úgyis ez a kedves arc. Hány pácienst toltál ma be, ha meg nem sértelek, húsz körül. S hány ment bentről a tepsibe, vagy ez szakmai titok? Kettő, válaszolta, nem sok, valóban, három a napi átlag, gondolom, lesz ma még utánam valaki? Felébredsz, öreg, visszajössz, nyugi.
Mire ilyen jól elbeszélgettünk, bent is voltunk már, hat kommandós szempár villogott rám a maszk meg a sapka közül. A barátom átemelt, miként egy tollpihét, és szakszerűen leszíjazott, az adjunktus úr a vakító lámpafényben elmélyülten vizsgált egy szikét. Milyen jó vénája van, döfött az anesztes, dupla altatót kap, plusz nyugtatót megint, mivel ilyen nagydarab.
Azt mondta utána, beszéljek folyamatosan, inkább visítanék, mondtam, ha lehet, nem jut most az eszembe semmi sem.
De jókedve van, hányadik operációja, hagyjon már, asszonyom, megfázva se voltam még soha.
Szív az örvény aztán, zuhansz az éjszakába, küzdesz, hogy fenn maradj, de nincs remény, a szer legyőz. Sötét van ott, sűrű feketeség, néma csönd, nagy üresség, rémület. Nem kérek több sört, valamiért állítólag ezt kiabáltam, mikor visszajöttem utána átmenetileg, meg hogy engedjenek haza, így mesélte később a gyerek. Hol vagyok, istenem, úgy tűnik, hogy élek, igen, ez a testem, ez meg a kórterem. A két szomszédom tűkön ülve várta az ébredésemet. Éjjel lett közben valóságosan, sóhajtott és nyögött a sok nyomorult, Balogh bácsi a folyosón még mindig haladt. Mi volt, fiatalúr, egy tályog, ahogy mondták, tályog, hahaha, délelőtt amputálták a lábamat.
Hazajutni innen mindenáron, édes istenem.
Nincsen gyomrom, uram, kipakolták, kontrázott a másik, két helyen kilyukadt. Jön itt egy tályoggal, én meg nem tudok meginni egy pohár bort. Hát, az most nekem se kellene, így is épp eléggé szédülök, forog a két szőrös arc fölöttem, beléjük úszik a villamos, ami behozott, meg a műtő megannyi részlete. Dögöljenek mán, ne pofázzanak, dördült ránk a negyedik kedves szobatárs, ő is élt még ezek szerint, amúgy is lófasz mind a hármuk baja az én hasnyálmirigyemhez képest, plusz szíves vagyok, meg vesés. Nővér, maga meg ne nézzen, röpítsen ide inkább egy tetves kacsát, húsz perce csengetek.
Hajnalodott, mikor szabadultam, saját felelősségemre tántorogtam kábán, hősi erőfeszítéssel a kijárat felé. Ürült a szervezet, vonszoltam a testet, egyre jobban fájt a seb. Otthon aztán már nem is tudtam lábra állni többé, ordítva cserélem esténként a véres gézeket, s lehet, hogy ez most már mindig így lesz, így marad.
