A 2019-es év talán legnagyobb könyves szenzációja, a Maffiózók mackónadrágban című bestseller szerzője, a távozó indexes oknyomozó újságíró, Dezső András újabb alvilági történetek feltárására szánta rá magát. Ezúttal a magyarországi kokainpiac és a drogban úszó elit világába ad betekintést.
Vajon élnek-e Magyarországon kokainbárók, vagy a hazai nagyágyúk csak kispályások a világ többi országának kereskedőihez képest? Hol helyezkednek el a magyar bűnözők a világ kokaintérképén? Mennyi pénzt szakít egy magyar drognagykereskedő és hogyan dolgozik egy díler? Honnan és hogyan jut be Magyarországra a kokain és miért elsősorban a felső tízezer vagy éppen a celebek és a politikusok körében népszerű? A szerző - aki az olvasóval megismerteti az első magyar kokainkirály történetét is - kutatómunkája során ismét elmerült az alvilágban és a felvilágban is, megtörtént eseteknek járt utána, hogy bemutassa, milyen is a "magyar kóla".
Hogyan kokainozik a magyar? - Könyves magazin
"Ugyanolyan mackónadrágos történet" - kezdi a könyvbemutatónak álcázott városi sétáját Dezső András újságíró, aki a Maffiózók mackónadrágban című könyvével tavaly óriási sikereket ért el, harmincezer eladott példány, plusz az éves listánk 19. helyén végzett.
Dezső András: Magyar kóla
PORBÓL LETTEK
„Márpedig az akkor harminchat éves Sóhár Elek, vagy ahogy az alvilágban nevezték, Kokós Lexi igazi királynak számított. Elegánsan öltözködött, akár egy úr. Fantomként járta a várost, ügyesen konspirált, túljárt a rendőrök eszén, miközben az általa irányított drogkereskedői hálózat szinte egész Pestet ellátta a fehér porral.”
A báró halála
Öntudatlanul feküdt az ágyában, teste több sebből vérzett.
A magas, karcsú férfi kezét és karját horzsolások borították. A lakás főbérlője, Szászy-Schwarz Gusztávné nem ilyen látványra számított, amikor 1929. január 16-án reggel albérlője, Kövess Jenő báró szobájába lépett. Ami a szeme elé tárult, arról árulkodott, hogy a báróval valami szörnyűséges dolog történhetett az éjjel. Az asszony azonnal segítségért rohant. Csak ne legyen belőle botrány! – gondolhatta, tudván, a báró nem akárki, köztiszteletben álló arisztokrata család gyermeke, a budapesti elit ismert alakja. Apja, Kövess Hermann, az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erőinek utolsó főparancsnoka, egyben sikeres világháborús tábornoka, aki akár büszke is lehetett volna harmincéves fiára. Hiszen a fiatalember látszólag aranyéletet élt. Egy Andrássy úti dohánykereskedést vezetett, amit külföldön élő édesanyja bízott rá. Emellett az Általános Hitel- és Kereskedelmi Részvénytársaság, azaz a tőzsde igazgatóságában is helyet kapott, és magas pozíciót töltött be a Magyar Dohánynagyárusok Országos Szövetségében is. Manapság azt mondanánk rá, tipikus aranyifjú, akinek minden lehetőség megadatott.
Szerencse, hogy Szászy-Schwarz Gusztávnénak aznap reggel működött a hetedik érzéke, és megnézte, mi lehet a báróval. Talán túl nagy volt a csend a lakásban, semmi mozgás jó ideje... A főbérlő egyébként nem igazán kémkedett, nem kíváncsiskodott a csendes életet élő fiatalember után. A bárót amúgy is fura szerzetként ismerték. Az ő társadalmi helyzetében bőven megengedhette volna magának, hogy saját lakásban éljen, még ezen az előkelő környéken is, ám ő inkább spórolt. És erre megvolt a jó oka. A főbérlő nem bizalmatlankodott, a fiatalember mindig időben fizetett a szobájáért, és sosem lármázta fel a házat, nem keltett feltűnést semmivel. Amúgy sem lett volna itt helye a ricsajnak, a konszolidált polgárság és arisztokrácia elit negyede volt ez. Szászy-Schwarzék lakása a Bajza utca 3. szám alatt lévő Lánczy-palota második emeletén bújt meg. A báró még csak nem is az egész lakást, csupán annak egyetlen szobáját vette igénybe. Azt a szobát, ami teljesen elkülönült a többi lakrésztől. Amit feltűnés nélkül, csendben hagyhatott el és térhetett oda vissza hajnalonként egy-egy átmulatott éjszaka után.
Merthogy a báró igencsak szeretett tivornyázni, partikra járni, de amikor egy görbe éjjel után hajnalban vagy kora reggel hazatért, a dülöngélő, ordibáló részegekkel ellentétben olyan halkan osont haza, hogy a környék- és házbeliek észre sem vették éjszakai kiruccanásait,
vagy ha igen, legfeljebb azon csodálkoztak, milyen sokáig dolgozik, éjjel-nappal, megállás nélkül.
Néhány órával azután, hogy a főbérlő az eszméletlenül heverő férfira rátalált, Kövesst már a közeli Fasor Szanatóriumban vizsgálták az orvosok, akik mérgezést vagy öngyilkossági kísérletet sejtettek az eset hátterében. Okkal gondolhatták ezt, mert az ifjú báró kezein éktelenkedő horzsolások alapján úgy tűnt, csuklóját nem sokkal korábban kötelek szorították el. A szanatóriumban ugyan magához tért, de nem segített a rejtély megoldásában – nem árulta el, mi történt vele, hogyan keletkezhettek a sérülései. Hiába kérdezgették, arról sem beszélt, merre járt azon az éjjelen. A tanácstalanul fölé hajoló orvosoknak csupán annyit motyogott el, hogy álmatlanságban szenved, ezért nagy adag altatót vett be.
Aggódó családja napokkal később sem jutott közelebb a rejtély megoldásához, aztán a történet a lehető legrosszabb fordulatot vette.
A lábadozó Kövess Jenő a szanatóriumban tüdőgyulladást kapott, és a betegséggel szervezete nem tudott megbirkózni. Egy héttel azután, hogy a főbérlője rátalált, a báró a szanatóriumban a gondos kezelés ellenére meghalt.
A boncolást a kor legtekintélyesebb szakértői végezték. Nem véletlenül esett rájuk a család választása: noha a családtagok tudták, hogy Jenő tüdőgyulladásban halt meg, a sérüléseit és a rosszulléte előtti órákban történtek titkait mindez nem magyarázta. Az orvosok kizárták a gyilkosságot és a mérgezést, egyedül a tüdőgyulladással magyarázták a báró halálát, de a család és a rendőrség is sejtette, hogy valami más is lehet a háttérben.
Valami, ami az ifjú báró titokzatos életmódjával és sokak előtt titkolt párhuzamos életével függhet össze.
De vajon mi lehet az? Mi vagy ki okozhatta a sérüléseket? Amikor a detektívek megpróbálták felgöngyölíteni, mit csinált Jenő aznap éjjel, amikor a sérüléseit szerezhette, a szálak egy meglehetősen különös, Zichy Jenő utcai lakáshoz vezettek. A rejtélyes estén Kövesst vacsorára hívta egy baráti házaspár Andrássy úti otthonába. Rajtuk kívül még egy házaspár vett részt a vacsorán. A vendégek éjfél körül vettek búcsút a házigazdáktól, a Köröndig együtt mentek, ott a báró taxiba szállt, és a Zichy Jenő utca 31. szám elé kérte a fuvart. Ezen a címen későbbi tanúvallomások szerint a fiatalember hetente kétszer-háromszor is megfordult. Ám a rendőrök hiába kérdezték ki a hatszobás lakás tulajdonosát, ahová Kövess Jenő báró állítólag betért aznap éjjel. Kardos Menyhértné, vagy ahogy a környéken ismerték, Lenke, váltig állította, sosem látta a bárót, az sosem járt a lakásában. A rendőrök joggal kételkedtek a dekoratív asszony szavaiban, és nemcsak annak jó színészi képességei miatt.
A Nagymezőt keresztező kis utcák, köztük a Zichy utca a budapesti éjszakai élet földi paradicsomainak számítottak.
Szállodák, panziók, mulatók, színházak, kabarék, kávéházak sorakoztak egymás után ezen a környéken. A Nagymező utcában működött például az Ámor és az Orfeum kávéház, több mozi – a Rádius, a Tivoli, a Turán –, mulatók, mint a Vörös Malom, a Kék Madár, több szálloda, például az Európa vagy a Minta, és megannyi panzió is. De a testüket áruba bocsátó prostituáltak is a város ezen részén vadásztak kuncsaftokra. Ez volt a korabeli bulinegyed, ahol minden kapható, ami az önfeledt szórakozáshoz kellhet. Lenke vallomása erősen ellentmondott azoknak a tanúvallomásoknak, amelyeket a detektívek többek közt a környékbeli szórakozóhelyek felszolgálóitól hallottak. A tanúk megesküdtek rá, hogy Kövesst, akit jól ismertek az éjszakában, valakik bódult állapotban támogatták ki a Zichy utcai épületből, és a szinte magatehetetlen férfit egy piros taxiba tuszkolták be. Persze ezeknek a beszámolóknak sem lehetett teljes egészében hinni, mert más tanúk viszont arról beszéltek, hogy Kövesst a hajnali és a kora reggeli órákban is látták egy kávéházban, de semmi gyanúsat nem vettek észre rajta.
Az, hogy a báró azon az éjjelen a Zichy utcában kötött ki, azt a gyanút erősítette, amellyel valószínűleg a család sem szívesen nézett szembe. A Nagymező utca környékét ugyanis nemcsak bohém bulinegyedként ismerték akkoriban, hanem jóval kétesebb hírű üzelmek is zajlottak itt: ez volt a belvárosi kokainnegyed, a drogkereskedelem budapesti epicentruma.
A múlt század húszas éveinek végén járunk, és talán elsőre furcsának tűnhet, de
akkortájt az átlagos magyar újságolvasók sokkal többet találkozhattak a lapok hasábjain a leginkább csak „fehér méregként” emlegetett kokainnal vagy éppen a kokainmámorban úszó gazdag pesti elitről szóló történetekkel, mint napjainkban.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan hálózta be a kokainkereskedelem hazai őskorában Budapestet ez a drog, és mi vezethetett el a báró halálához, ami aztán az egész fővárosi kokainkereskedelmet fenekestül felforgatta, még messzebbre kell visszamennünk a múltban.
Egészen a kokain európai megszületéséig.
Ahogy napjainkban a dizájnerdrogokat, a kokaint is kíváncsi kémikusok eresztették rá a világra
még jóval azelőtt, hogy Kövess Jenő báró egyáltalán megszületett volna. Ebben pedig, ha úgy vesszük, Európa is sáros. A Göttingeni Egyetem egyik fiatal kémikushallgatóját, Albert Niemannt 1859-ben beszélte rá professzora, hogy dolgozzon ki egy módszert, amellyel kereskedelmi mennyiségben előállítható az erythroxylon coca nevű növényi kivonat. Az Andok keleti magashegyi lejtőin őshonos növény leveléről ekkor már tudni lehetett, hogy meglehetősen népszerű a dél-amerikai indiánok körében. Élénkítő, éhségcsillapító, érzéstelenítő és fájdalomcsillapító hatását az indián őslakók már több ezer éve ismerték. Sőt, az 1863-ban forgalomba kerülő Vin Mariani nevű, kokalevélkivonatot tartalmazó gyógyhatású italt még XIII. Leó pápa is fogyasztotta.
Niemann és az őt fellelkesítő professzor azért akarták nagy mennyiségben előállítani ezt a szert, mert azt gondolták – nem helytelenül –, hogy esetleg beválhat érzéstelenítőként a torok- és szemműtéteknél. A német kémikus kitett magáért: 1860-ban már diplomamunkában publikálta a kissé bonyolult eljárás leírását, hogyan állított elő laboratóriumi körülmények között kokaint.
A kokacserje természetes termőterülete Latin-Amerika nyugati vidéke, Argentína északnyugati részétől kezdve Perun, Bolívián, Kolumbián át Ecuadorig, de még Mexikó déli részén is megterem a növény. Több más, nem latin-amerikai állam mellett Nagy-Britannia is kísérletezett kokalevél-termeléssel az indiai gyarmatokon, sőt 1895 és 1945 között Japán is próbálkozott hasonlóval az uralma alatt álló Formozán (Tajvan), de nem jártak sok sikerrel. Sajátos módon nem is valamely dél-amerikai ország, hanem egy holland gyarmat, Jáva lett a legnagyobb kokalevél-exportőr. 1912-ben – mindössze egy év alatt – ezer tonna levelet szállítottak Jáváról Hollandiába, ahol a nyersanyagból kokaint állítottak elő, s ez meghaladta a perui exportot is.
A kokain előállításból a tudomány nem csinált titkot,
magát a módszert néhány évvel később már a magyar nyelvű Pallas Nagy Lexikona is részletesen ismertette. Eszerint Niemann a lemosott, majd kiszárított növényi leveleket nátriumkarbonát-oldattal nedvesítve újra megszárította, majd a nátrium-karbonátot petróleum-éterrel eltávolította. Az oldószer elpárologtatása után visszamaradó masszát éterben feloldotta, az oldatba ezután sósavgázt vezetett, így az éterben oldhatatlan sósavas kokain kivált. Ennek vizes oldatából lúggal választotta le magát a kokaint, amelyet borszesszel átkristályosított. Így jött létre a színtelen, lúgos kristályka, a kokain, amit cocainum hydrochloricumnak neveztek el.
A kokaint kezdetben tényleg csak a gyógyászatban alkalmazták, igazi csodaszerként tekintettek rá. Több mint húsz évvel azután, hogy Niemann elő tudta állítani, egy bécsi szemorvos, Karl Koller beigazolta kollégája sejtését, a szer érzéstelenítő hatását. Koller rájött, hogy a kokain a nyálkahártyára kerülve három–öt perc alatt helyileg érzéstelenít, és ez a hatása akár fél óra hosszat is eltarthat. Koller egyik, kokainról szóló előadásán a hallgatóság soraiban ült egy ismert bécsi agyturkász, a modernkori pszichiátria atyja, Sigmund Freud is, aki jó ötletnek tartotta, hogy a tehetős osztrák arisztokratakörökből verbuválódott, mélabús, depressziós pácienseit kokainnal kezelje. Ahogy a páciensei, úgy Freud is rajongója lett a szernek, függővé vált. Még egy nevezetes tanulmányt is szentelt 1884-ben a drognak, amely jelentősen megdobta a kokain népszerűségét. Freud gyors sikereket ért el az új gyógymóddal, a kokain mint gyógyszer hamar elterjedt az orvosok és az elit köreiben.
A fehér port idővel boldog-boldogtalan alkalmazni kezdte minden nyavalyára, már aki meg tudta fizetni.
Akkoriban még jóval szabadabban férhetett hozzá bárki a különféle porokhoz, cseppekhez és egyéb gyógyhatású szerekhez, az orvosi felírás szabályai csak később szigorodtak. Az 1800-as évek végén kezeltek a kokainnal mandulagyulladást, fülfájást, fogfájást, szénanáthát, asztmát, de még aranyeret is. Sőt, a korabeli magyar sajtó arról cikkezett, hogy az alkoholistákat és a morfinistákat is lehet a kokainnal gyógyítani – ebben tehát komolyan hitt a tudomány, legalábbis egy ideig. Kezdetben olyannyira nem számított veszélyes szernek, hogy sok magas rangú híresség is nyíltan használta. Kokainozott Ferenc József császár felesége, az álmatlanságban és depresszióban szenvedő Erzsébet királyné, az ismert orvos-író, az 1919-ben elhunyt Csáth Géza, aki morfiumfüggőségét akarta kokaininjekciókkal legyűrni, de még Sir Arthur Conan Doyle világhírű hőse, Sherlock Holmes is gyakran stimulálta elméjét a csodaszerrel a detektívregények lapjain.
Nem mintha ekkoriban már ne tudták volna, milyen pusztító hatása lehet a kábítószereknek.
Az emberek ismerték az opiátszármazékokat, a morfiumot, a heroint, ahogy azzal is tisztában voltak, milyen veszélyekkel járhat az, ha túlzásba viszik ezek használatát. Először az Egyesült Államokban kaptak észbe, hogy korlátozni kellene a szer használatát. Ott a gyógyászati célú kokainfogyasztás egészen 1922-ig legális volt, ekkor azonban a drogfogyasztás miatt bekövetkező halálesetek ugrásszerű megemelkedése miatt betiltották a szert.
