Alice Winn egyszerre mutatja meg a kamaszkor és a háború gyötrelmeit ‒ Olvass bele!

Alice Winn egyszerre mutatja meg a kamaszkor és a háború gyötrelmeit ‒ Olvass bele!

Az In Memoriam alapkérdése az, hogy hogyan élhető túl a háború, mi marad az emberi érzésekből és mi menthető meg a távolba vesző békebeli világ kincseiből. Mutatunk egy részletet az Európa gondozásában megjelent könyvből.

Könyves Magazin | 2024. május 21. |

Egy angol elitgimnázium csapatnyi diákja éppen csak elkezdi felfedezni a testi és lelki élet gyönyöreit és kínjait, amikor kitör az első világháború. A távolinak tűnő harcok egy csapásra a saját történetükké válik, amikor tizenhat-tizenhét évesen a frontvonalban találják magukat.

alice winn
In Memoriam
Ford. Varga Zsuzsanna, Európa, 360 oldal
-

Az In Memoriamban a kamaszkor minden gyötrelme találkozik össze a legvéresebb valósággal. Látjuk a lövészárkokat Loosban, a gáztámadást Ypres-ben, a somme-i véres ütközetet, az emberi kegyetlenség és a modern haditechnika pusztítását, és mindeközben egy tökéletesen reménytelen, mégis banálisan megejtő történetnek szurkolunk, remélve, hogy a szerelem valahogy mégis győzedelmeskedik a világon. Alice Winn regénye egyszerre szól a legelemibb és legemberibb történetekről és az európai kultúrát alapjaiban megrázó szörnyű háború mindennapjairól.

Alice Winn egykori középiskolájában kutatva talált rá az első világháború idején kiadott iskolai újságra, amelyet a diákok szerkesztettek, iskolai életük eseményeinek krónikájaként. A háború kitörésének hírét lelkes hazafiassággal üdvözölték, ám a lap oldalait hamarosan ellepték a fronton meghalt vagy megsebesült kamasz katonák névsorai,

a róluk szóló visszaemlékezések.

Az In Memoriam rovat a korszak kegyetlen mementójává vált, amely az európai harcokban részt vevő több százezer fiatalember értelmetlen pusztulásáról tanúskodott. A regénybeli magániskola mindennapjai ugyanakkor az évszázados tabuk kijátszásával is telnek: jóllehet, hallgatólagosan elfogadott konszenzus övezi a fiúk közötti szerelmet, a nyilvánosság előtt ez a viszony azonban titkolt, tiltott és büntetendő. Az érzések csak rejtve, verssorok és idézetek formájában elmondhatók, s ugyanilyen kimondatlanul ott van a társadalmi különbségekből fakadó ellentétek és sztereotípiák mérgező valósága is.

Winn ebbe a közegbe helyezi a költészetért, bajtársiasságért és hazafiasságért rajongó tizenéves hőseit.

Alice Winn: In memoriam (részlet)

Fordította: Varga Zsuzsanna.

Gaunt tizennyolcadik születésnapja 1914 decemberében volt, négy hónappal a hadüzenet után. A fiúk Ellwood vezetésével bezsúfolódtak a hálótermébe, és takarókba bugyolálták. Így összecsomagolva vitték be a magas mennyezetű előcsarnokba, majd a takaró szélét megragadva tizennyolcszor a magasba dobták.

– És még egyszer, a szerencse kedvéért! – kiáltotta Ellwood, és Gaunt vigyorogva belefeszült a halott ember keresztezett karú pózába. A fiúk mélyre engedték, egyszerre kiáltották, hogy „tizenkilenc!”, és olyan magasra dobták, hogy Gauntnak maga elé kellett tartania a karját, hogy ne csapódjon a plafonba.

Mr. Hammick elnézően mosolygott, miközben visszasétáltak az emeletre, a hálótermekbe.

– Már csak egy év, és bevonulhat, Gaunt! – csiripelte. Gaunt kínos mosolyt villantott felé.

– Mit tartogatsz a hálóinged alatt, Gaunt? – kérdezte West, Gauntot átkarolva. – Olyan érzés volt, mintha téglából lennél.

– Te aztán tényleg nagydarab vagy – mondta Pritchard.

– Majdnem átbokszolta magát a mennyezeten – mondta Roseveare.

– Meg fogom verni, aki legközelebb nagydarabnak nevez – mondta Gaunt.

– Oóoóoó! – kiáltották a fiúk magas, gúnyos hangon.

– Boldog születésnapot, öregfiú – mondta halkan Ellwood.

 

Gaunt édesanyja és nővére ebéd közben érkezett. Éppen egy érdekes részről mesélt Ellwoodnak, amit a Thuküdidészben talált (Ellwood csak úgy tett, mintha utálná a leckéket), amikor West egy villányi borsót pöckölt felé. Legalábbis megpróbálta – a legtöbb borsó Pritchardöt találta el, aki felsóhajtott, és egy mártír lemondó tekintetével kirázta őket a hajából.

– Bocsánat, bocsánat! – mondta West. – Gaunt, nem az édesanyád van ott?

Gaunt nem számított látogatókra. Tudta, hogy este kap majd az iskolától tortát, és azt is tudta, hogy Ellwoodtól kap majd ajándékot, és ez teljesen elég is volt neki. Mindig furcsa volt szülőket látni az iskolában, olyasmi, mint amikor rókát látunk a városban.

– Ki ez a lány? Rejtegettél egy húgot? – kérdezte West.

– Egy ikertestvért – mondta Ellwood alattomosan.

– Nagyon csinos, nem lehet az ikertestvéred – mondta West. Gaunt könnyedén fejbe koppintotta, és kirohant az udvarra, Ellwood szorosan a nyomában.

– Henry! – mondta Maud, majd halkabban: – Sidney.

Ellwood megvárta, amíg Gaunt átöleli Maudot, azután válaszolt.

– Helló, Maud – mondta. – Összementél?

Maud felnevetett. Ellwood mindig megnevettette. Amikor a szünidőben elment hozzájuk, a kertben heverészve megpróbálta flörtölésre bírni a lányt. Sohasem járt sikerrel – Maud nem volt flörtölős típus –, de Gaunt látta, hogy tetszik neki a dolog.

– Teljesen bolond – mondta egyszer szeretettel Maud.

– Gondolod? – kérdezte Gaunt, aki szerint ez teljes félreértés volt, olyan, mintha Napóleont tréfásnak nevezné valaki.

– Persze, hisz nem törődik senkivel – mondta Maud, és Gaunt túlságosan elkeseredett ahhoz, hogy válaszoljon. Sohasem tudott válaszolni, amikor Maud új, igaz és szörnyű dolgokat mondott.

– Nem, Sidney, nem zsugorodtam össze – mondta most Maud. – Te nőttél, és bókot remélsz.

– És nem kapok tőled? – kérdezte Ellwood vigyorogva. Maud ismét felnevetett, és megrázta a fejét.

– Boldog születésnapot, Heinrich – mondta Gaunt anyja. A német akcentus hallatán több arra járó fiú is megfordult.

– Menjünk be, jó? – mondta Gaunt. Nem akarta tovább szítani a pletykákat, hogy ő német kém.

Épp elég baj, hogy Wilhelm a középső neve.

– Szívesen látom önöket a szobámban – mondta Ellwood.

– Köszönöm – mondta Gaunt, aki Ellwood szobáját akarta használni amúgy is, akár engedéllyel, akár anélkül.

Édesanyjába karolt. Maud és Ellwood ment elöl, nem értek egymáshoz. Maud mindenen nevetett, amit Ellwood mondott, és egyszer Ellwood önelégülten szökellt egyet.

Ellwood elkísérte őket a Temető Házig, átvezette a csapatot a nagy főbejáraton, amelyet csak kevés fiú használt, és a szobájába kalauzolta őket.

– Nagyon szép – mondta Maud, miközben a festményeket nézegette, amelyeket Ellwood a városban vásárolt.

– Ez egy kitűnő szoba – mondta Ellwood. – Utálok belegondolni, hogy jövőre valaki más kapja meg. Tetszik az a festmény, Maud? Rosszul van megfestve, de a nílusi csata jutott róla eszembe, ezért meg kellett vennem.

– Nagyon tetszik – mondta Maud. – Mindig is szerettem Nelsont.

– Vigyázz, nehogy Ellwood Nelsonról kezdjen beszélni – mondta Gaunt.

Ellwood a falnak vetette magát, és kezét egy képzeletbeli mellkasi sebre szorította.

– Csókolj meg, Hardy! – kiáltotta.

– Ne nevess – mondta Gaunt Maudnak. – Azzal csak bátorítod. Tűnj el, Elly, nem kell minket mulattatnod.

– Ó, rendben – mondta Ellwood. Kissé meghajolt Gaunt anyja előtt, és rámosolygott Maudra. – Nagyon örültem a találkozásnak. Maradj, ameddig csak akarsz, Henry, én még sokáig nem leszek itthon.

Gaunt bólintott, és Ellwood távozott.

Gaunt anyja és nővére letelepedett a kanapéra, Gaunt pedig az ablakpárkánynak dőlt, velük szemben.

– Hogy vagytok?

Az anyja könnyekben tört ki. Gaunt a zakója zsebében turkált egy zsebkendőért, és nagyon örült, amikor Maud hamarabb elővette az övét. Gaunt a sajátját használta, hogy elállítsa Pritchard orrvérzését aznap reggel, miután Larchmont tanár úr egy könyvet vágott az arcához. (Pritchard megérdemelte.)

Úgy tett, mintha a zsebkendőjét keresné, amíg meg nem hallotta, hogy anyja zokogása lelassul.

– Ó, Heinrich, ez borzasztó, borzasztó... Leopold bácsikád... – Édesanyja nem tudta folytatni egy újabb zokogási hullám miatt.Gaunt a körmeit vizsgálgatta.

– Leopold bácsit azzal vádolják, hogy a németeknek kémkedik – mondta Maud.

Gaunt felnézett. Maud mereven figyelte őt, miközben az anyja hátát simogatta.

Kémkedett a németeknek? – kérdezte, Maudnak címezve a kérdést.

– Természetesen nem! – mondta az anyja, és Maud csitítani kezdte.

– Mutter, ne sírj – mondta Gaunt. – Minden rendben lesz.

– Apád szerint nem lesz ebből semmi, de ma reggel bedobtak egy téglát a szalon ablakán – mondta Maud. – És a cselédek fele felmondott.

Gaunt ujjai viszkettek egy cigaretta után, de nem akarta megsérteni az anyját és a húgát azzal, hogy előttük dohányzik.

– Majd elmúlik – mondta. – Három hét múlva senki sem fog emlékezni erre.

Maud hitetlenkedve nézett rá, de az anyja kifújta az orrát, és felült.

– Apádat emiatt vizsgálják a bankban... be kell vonulnod, Heinrich. Ha a fiunk a hadseregben van, senki sem meri majd azt mondani, hogy nem vagyunk hazafiasak.

Gaunt pislogott egyet, aztán visszanyerte uralmát az arca felett.

– Még nem vagyok tizenkilenc éves – mondta kimérten.

– Mintha ez számítana! Százkilencven centi magas vagy!

– Oxfordba megyek bölcsészetet tanulni.

Az anyja felállt. Gaunt felegyenesedett.

– Azt akarod, hogy Maud vénlányként haljon meg? – kérdezte.

Maud halk, tiltakozó hangot hallatott a kanapéról.

– A háborúnak néhány hónap múlva vége. Rég el is felejti mindenki, mire időszerűvé válik, hogy Maud férjhez menjen.

– A gyávaságot sohasem felejtik el az emberek! – mondta összeszorított fogain keresztül az anyja, olyan hevesen, hogy Gaunt megint csak pislogott egyet. Aztán elmosolyodott.

– És te, Maud? Szeretnéd, ha meghalnék a házassági kilátásaidért?

Maud elfordította róla a tekintetét. Bűntudatosan, gondolta Gaunt.

 

Azon a napon, amikor bejelentették a háborút, együtt voltak egy kerti partin Londonban. Számos német arisztokrata téblábolt az eper és a tejszínhab mellett.

– Hazafias kötelességem leszúrni valamelyiküket a villámmal? – kérdezte Ellwood.

Ne – mondta Maud dühösen –, ne légy ilyen flegma, nem látod, hogy...

Maud ellépett mellőlük, anélkül hogy befejezte volna a mondatát, Ellwood pedig fütyörészve tréfás pillantást vetett Gauntra. De Gaunt nem találta viccesnek.

– Félelmetes, ha gyűlölik az embert – mondta most Maud.

Gaunt visszament az ablakhoz. Az udvaron Ellwood Roseveare vállán ült, Pritchard Westén, úgy támadtak egymásra a hosszú vonalzókkal, amelyeket maguk elé tartottak, mint lovassági rohamnál a szablyákkal.

Nem dolguk a felelet,

se kérdeni, hogy minek,

dolguk ott halni meg,

s bár az a völgy a Halál:

vágtat a hatszáz.

Mint minden angol iskolás fiú, ő is kívülről tudta Tennyson A könnyű lovasbrigád rohama című versét. Ellwoodnak szokása volt, hogy zengő hangon elszavalta az egész verset, amikor túl fáradt volt ahhoz, hogy érdekes legyen.

– Ez egy ostoba háború – mondta Gaunt.

– Apa szerint nem fog sokáig tartani – mondta Maud. – Valószínűleg vége lesz, mire te a frontra mennél.

Azon tűnődött, vajon Maud tényleg elhiszi-e ezt. Olvasta a The New Statesmant; tudta, hogy ha nem lettek volna a belgiumi atrocitások, akkor Maud talán lelkiismereti okokból ellenezte volna a háborút.

– Be kell lépned, mielőtt túl késő – mondta az anyja. – Ha a háború vége felé jelentkezel, azt mondják majd rólad, hogy nem szándékoztál harcolni.

Gaunt ökölbe szorította a kezét, és finoman megzörgette az ablakpárkányon.

– Szeretném látni, ahogy ők belépnek a hadseregbe! – dühöngött Gaunt, miközben fel-alá csörtetett a Róka hídon. Ellwood keresztbe tett lábbal ült a kőpárkányon.

Meghalnék, ha valaki adna nekem egy fehér tollat – mondta.

Gaunt bement a városba, és azt tervezte, hogy vesz egy szép új pár bokszkesztyűt a zsebében lévő ropogós bankjegyből. Megállt a Wyndham & Bolt kirakata előtt, és éppen azon töprengett, nem lenne-e jobb, ha inkább egy jó hokiütőt vásárolna, amikor hozzálépett két fiatal nő. Elegáns teremtések voltak, fejükön új londoni kalap. A csinosabbik megszólalt.

– Ön miért nincs a fronton? – kérdezte.

A járókelők megálltak, hogy hallják a válaszát.

– Nem vagyok még tizenkilenc éves.

A két nő egymásra nézett.

– Mind ezt mondják – mondta a kevésbé csinos, és felé nyújtott egy fehér tollat. Gaunt üres tekintettel bámult rá.

– Egy bátor katonának – mondta a szebbik csúnya nevetéssel. Gaunt moccanni sem tudott. Lába a földbe gyökerezett, a gyomra megfájdult, a bőre pedig égett a körülötte lévő tömeg gúnyos tekintetétől. Látva, hogy Gaunt nem fogja elvenni, a nő a gomblyukába dugta a fehér tollat.

– ...szégyen, gyalázat – hallotta, ahogy valaki ezt mormogja. – Egy ilyen derék fiatalember...!

– Ha férfiak lennének, sohasem mertek volna neked ilyet mondani – mondta Ellwood. – Kiverted volna a fogukat.

– Nem tehettem semmit.

Mintha kővé vált volna. Teljesen megbénította a szégyen. Nem számított, hogy szerinte a háború kárt okoz a birodalomnak, hogy elvből nem értett vele egyet. Azzal a sok megvető, bámuló arccal szemben nem akart mást, csak eltűnni. Mintha ő lett volna az ellenség.

A patak hangosan csobogott alattuk, és túl kellett beszélniük a madárcsicsergés kakofóniáját. Nehéz volt elképzelni, hogy Franciaországban géppisztollyal lőnek egymásra férfiak.

– Én nem vagyok gyáva – mondta. Eltökéltnek szánta a mondatot, de ehelyett kérdésként hangzottak a szavai.

Ellwood leugrott a korlátról.

– Henry.

Gaunt felnézett, Ellwood pedig a vállára tette a kezét. Gaunt megdermedt, küzdött az ösztönnel, hogy elrántsa a vállát – de volt valami megnyugtató az érintésben. Úgy érezte magát, mintha pestises lenne. Ellwood párás barna szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

– Persze hogy nem vagy gyáva.

– Talán az vagyok – mondta Gaunt zavartan nevetgélve. – Csak... Ernst és Otto.

Ellwood ismerte Gaunt müncheni unokatestvéreit. A háború előtti nyáron meglátogatta őket. Mindannyian együtt rúgtak be a szerzetesek sörétől, és bajor dalokat énekeltek. Gaunt néha elgondolkodott azon, hogy magasröptű pacifizmusának vajon mekkora része származott abból az egyszerű félelemből, hogy parancsot kap az unokatestvérei megölésére. Elképzelte, ahogy Ernstet szuronnyal leszúrja, Ottóra pedig dob egy gránátot.

– Te nem a haláltól félsz, Henry. Csak ellenzed a gyilkolást. Ez nem gyávaság.

Gaunt élénken bólintott. Ivott, és nehezen tudott másra koncentrálni, mint Ellwood kezére a vállán. Cuthbert-Smith halála óta nem értek egymáshoz. Nem mintha Gaunt számontartotta volna az ilyesmit.

Nehezen tudott követni bármit is. Csak éhesen bámulta Ellwoodot, észrevette, hogy hosszú fekete szempillái kissé szétterülnek oldalra, hogy a szeme fehérje szinte túlságosan is fehér. Ellwoodnak volt a legelképesztőbb ajka, amit Gaunt valaha látott, igazi csókos ajak, mintha egy nő festette volna rúzzsal az arcára.

Ellwood másik kezét lassan, tétován Gaunt állkapcsához emelte.

Gaunt küzdött az ellen, hogy belehajoljon, de a szeme lecsukódott.

– Henry – mondta Ellwood, olyan halkan, hogy Gauntnak előre kellett hajolnia, hogy hallja (ezért hajolt előre: hogy hallja), és aztán Ellwood orra az övéhez ért. Gaunt ajka bizsergett. Mintha képtelen lett volna gondolkodni. Elfordította a száját Ellwoodétól, mire Ellwood az arccsontjához nyomta az ajkát.

Gaunt fel akart sikítani. A híd ketté fog törni a kettőnk súlya alatt, gondolta. Az őrület határán állok. A téglára gondolt, amelyik berepült otthon a szalon ablakán, a „Henry Gaunt német KÉM” feliratra, amely még mindig ott éktelenkedett az öltöző falán, frissen, mint a Cuthbert-Smith sírján lévő jelek. Arra gondolt, ahogy George Burgoyne beszélt Ellwoodról a háta mögött:

– Mindannyian tudjuk, mire készül Ellwood, amikor behívja a fiúkat, hogy megnézzék az alsó tagozatos krikettcsapatokat...

Ellwood elhasználta az embereket. Ha egyszer már megkapta őket, akkor már nem kellettek neki.

Arra gondolt, ahogy Ellwood teljesen felöltözve nekidől abban az üres fürdőkádban.

– Csak az időt múlatod, amíg feleségül veheted Maudot, ugye?

– Igen, azt hiszem.

A fehér toll a zsebében volt, Ellwood keze pedig a hajában. Nem tudott gondolkodni. A bőre lángolt, a szégyentől és valami mástól, amit nem akart felismerni, és hirtelen nem bírt elviselni. Gyorsan elfordult Ellwoodtól, és megkereste a cigarettatárcáját.

Ellwood kipirultan, csillogó szemmel nézett rá.

– Minden rendben?

Gaunt bólintott, biztos volt benne, hogy teljesen hülyét csinált magából.

– Cigaretta? – kérdezte. Remegett a keze. Ellwood elvett egy cigarettát, és előrehajolt, hogy Gaunt meggyújthassa. A gyufa pislákoló árnyékot vetett Ellwood finom vonásaira.

– Henry – mondta, miközben a füst indákban gomolygott ki a szájából. – Jól vagy?

– Jól vagyok.

– Igen, tudom, hogy jól vagy. De tényleg jól vagy?

– Jézusom, Ellwood, hagyd már abba! – A szavak élesebben és gúnyosabban hangzottak, mint ahogyan szándékában állt. Ellwood mosolyogni próbált, de nem igazán sikerült neki. Az ajkához emelte a cigarettát. Amikor Ellwood rágyújtott, az valahogy mindig nagyon franciásnak tűnt. Ettől Gaunt nem kívánta a saját cigarettáját. Beledobta a folyóba, és elsétált. Ellwood utánarohant, hogy lépést tartson vele.

– Mi ez a sietség?

Gaunt nem válaszolt.

– Figyelj, Henry...

Gaunt megállt.

– Igen? – kérdezte. Ellwood szerencsétlennek tűnt. Jólesett Gauntnak, hogy ezt elérte. Hadd érezzen egyszer ő is valamit. Gauntnak elege volt az érzésekből.

– Henry... – Ellwood szeme elkerekedett Gaunt égető tekintetétől.

– Megsértettelek?

– Természetesen nem – vágta oda Gaunt.

– Várj meg! – mondta Ellwood, mert Gaunt megint nekiindult, elvágtatott a rosszindulatú hattyúkkal teli tavacska mellett.

– Nézd, még rengeteget kell tanulnom.

– Henry, sajnálom, nem kellett volna ezt tennem.

Münchenben Gaunt egyszer nekinyomta magát Ellwood lábának, és felfedezte, hogy Ellwoodnak erekciója van. Ellwood szokásos sztenderdjétől eltekintve, Gaunt tudta, hogy Ellwood időnként kísértésbe esett kettejük közvetlen kapcsolatától, hogy milyen kényelmes lenne egymást használni. És talán Gauntnak akkor kellett volna cselekednie; beérhette volna egy esetlen taperolással egy bajor mezőn, valamivel, amire emlékezhet, ha egyszer befejezik az iskolát, és leszoknak a rendellenességeikről. Talán meg is teszi, ha azt gondolta volna, hogy Ellwood veszi majd a fáradságot arra, hogy emlékezzen rá. De Ellwood elképesztően érzéketlen volt, amikor azokról a fiúkról beszélt, akiket egykor látszólag szeretett.

– Felejtsd el – mondta Gaunt. – Nem számít.

– Nem akartalak megsérteni.

Gaunt megállt, hogy Ellwoodra nézzen, aki a száját rágta. Kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. Irracionálisan viselkedett, sőt, barátságtalan is volt.

– Rendes tőled, hogy megpróbáltál felvidítani, Elly. Sajnálom, hogy ilyen rossz kedvem van.

– Henry...

– Azt hiszem, egyedül kell maradnom, amíg nem érzem már magam ennyire csapnivalóan – mondta Gaunt, kerülve Ellwood pillantását. Túlságosan meg volt tőle részegülve.

– Rendben – mondta Ellwood kedvetlenül.

Gaunt biccentett neki, és elrobogott, érezte Ellwood tekintetét a tarkóján. Elhaladt a kolostor mellett, át a temetőn, ki az iskola kapuján, és be a városba.

Szombati nap volt, késő délután, de a toborzóiroda még nyitva volt. Nem volt ott senki más, csak egy egyenruhás férfi, félelmetes Lord Kitchener-bajusszal.

– Szeretnék bevonulni – mondta Gaunt.

– Nagyszerű! Pontosan ilyen emberekre van szükségünk! Iskolás, ugye? Hány éves?

Mit csinált volna, ha van még egy éve? Ellwooddal végig akarták járni a Canterbury zarándokutat. Már megtervezték az útvonalat, a fogadókat, ahol megszállnak, a táborhelyeket. Egy kis sátorban aludtak volna ketten.

– Tizenkilenc – mondta.

– Tizenkilenc. Ha itt aláírja, akkor el is intézzük.

Gaunt habozás nélkül aláírta, bár úgy érezte, mintha eltépnék tőle a nevét. Olyan nyugtalanság izzott benne, amilyet a bokszringben szokott érezni; az elhatározás, hogy bántani akar és bántva lesz, késztetés a katasztrófa és a pusztítás iránt, és semmi mással nem lehetett volna kielégíteni. Nem lesz nyámnyila német pacifista. Arról nem tehetett, hogy német, és úgy látszik, arról sem tehetett, amit akkor érzett, amikor Ellwood hozzápréselte magát.

De az biztos, hogy kiválóan tud majd embereket ölni.

Kapcsolódó cikkek
...
Gyerekirodalom

Első világháborús harctéren rajzolt mesekönyvet kislányának egy magyar katona

A Zsuzsa Bergengóciában című kötetet sokan az egyik legszebb magyar mesekönyvnek tartják, ami egyben a magyar szecessziós könyvművészet kiemelkedő darabja is. A rajzok a gyimesi havasokon túl, a fronton születtek, a versek megírására Karinthy Frigyest kérték fel.

...
Hírek

Az új Remarque-adaptáció megmutatja az első világháború igazi arcát

Nyugaton a helyzet változatlan egy fiatal német katona történetét meséli el az I. világháború nyugati frontján, aki társaival együtt a saját bőrén tapasztalja meg, hogyan változik a háború kezdeti eufóriája kétségbeeséssé és félelemmé. Edward Berger rendező filmje Erich Maria Remarque azonos című, világhírű bestsellerén alapul. Mutatjuk az előzetesét!

...
Nagy

Az elfeledett magyar festő, aki megjárta az első világháború poklát

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

...
Nagy

Egy gyilkosságról szóló könyvben helyet kell kapnia az életnek is

A Cervantes Intézetben mutatták be a Pulitzer-díjas Cristina Rivera Garza kötetét. A Liliana legyőzhetetlen nyara a szerző 30 éve megölt testvérének történetét meséli el. Szó esett gyászról, utazásról és arról is, hogy teremthet egy gyilkosság közösséget és nyelvet.

Szerzőink

...
hhz

Kiss Noémi: Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya [Podcast]

...
Sándor Anna

Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

...
vl

A töltött káposztától a nemzeti szuverenitásig: hová tűnt a magyar konyha?

A hét könyve
Kritika
Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír
...
Podcast

Kiss Noémi: Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya [Podcast]

Az Ezt senki sem mondta! EXTRA első epizódjában Ott Anna Kiss Noémivel beszélget anyaságról, hitről és a szerző Ikeranya című könyvéről.

Természetesen olvasok
...
Zöld

Egy új kutatás alapján úgy tűnik, a nők alkalmasabbak űrhajósnak

...
Zöld

Apa és lánya együtt írtak képregényt a depresszióval küzdő tiniknek

...
Zöld

A menstruáció egészen máshogy hat a sportteljesítményre, mint eddig hittük

...
Zöld

Miért olvassák a klímakutatók a bálnavadászok 200 éves naplóit?

...
Zöld

Az Indiát sújtó extrém hőség A Jövő Minisztériumát idézi

...
Zöld

Emlékszel a Búvár Zsebkönyvekre? Emlékművet kapott a botanikusnő, aki illusztrálta

...
Zöld

Parkolási őrület és ókori római receptek – 3 könyv Jordán Ferenc ökológus ajánlásával

...
Zöld

Tényleg jobb, ha későbbre halasztjuk a reggeli kávénkat?

...
Zöld

Szakítottatok? 6 tipp és 6 könyv, ami segít feldolgozni a szerelem fájdalmát