Margit és Dénes átlagos budapesti házasok szokványos lakótelepi élettel, látszólag csekély igényekkel és vágyakkal, rég elfeledett és elfojtott álmokkal, soha meg nem valósított tervekkel, rendben lévő párkapcsolattal. Amikor az asszony idős édesanyja meghal, nekivágnak Kiskunhalasnak, ám útközben lerobbannak a parányi Jakabszálláson, és egy ideig ott ragadnak.
A helyi pacalozó tulajdonosa, Nyúzó Jóska, a titkait féltve őrző böllér, akit sérült arca miatt csak Idegzsábának hívnak, és az őket mindenhová követő vén albínó ikerpár, a Jolikák sorsdöntő módon sodródnak bele Margiték életébe. A kialakult helyzetben a párnak szembesülnie kell vele, hogy az utazás és a folyvást kiújuló viták, veszekedések, kicsinyes csetepaték mellett valami más,
meghatározóbb dolog is történt velük.
A szerző kiváló humorral és gazdag iróniával festi meg a fővárosi és vidéki Magyarország jelenét és közelmúltját. Az egzisztenciális és a generációkon átívelő szorongás, álmok és valóság, hűtlenség és magány, és persze a vágy egy jobb, tartalmasabb életre egyszer s mindenkorra eldönti, a főhősök merre tartanak útjukon, és vajon közös-e az út. Tallér Edina regénye beültet a hátsó ülésre, hogy aztán együtt vágjunk neki a párkapcsolati road tripnek, egyenesen Jacobsville felé.
Tallér Edina: Jóemberek (részlet)
Tizennyolcadik fejezet, amelyben megbolondulnak a neurotranszmitterek
Nem tudtam, mi hiányzik, mondja Idegzsába, amikor meglátja Margitot az ajtóban. Gyere be! Sarkon fordul, elindul a nappali felé, félvállról még visszaszól. Tudod a járást.
Margit kimerült, túl fáradt ahhoz, hogy megsértődjön, ahhoz meg főleg, hogy kikérje magának ezt a fogadtatást. Megkönnyebbül, hála járja át szívét, amint meglátja a férfi fura arcát. Mintha baltával faragták volna ki, gondolja Margit, én még ennél szebbet nem láttam, az egyik szeme sír, a másik nevet. A nő úgy érzi, az idők kezdete óta ismeri ezt az embert, és most, hogy végre ajtót nyitott neki, ő hazaért. Több mint egy órát kóválygott a faluszéli kockaházak között, mire rátalált. Közben bőrig ázott, Dénest hívta vagy hússzor.
Annyira tipikus, ha szükség lenne rá, nem lehet elérni.
Margit először dühöngött, hangosan káromkodott, aztán sírt, végül elvesztette minden reményét, rettegve bóklászott az erdő szélén a koromsötétben. Megkeresem Sanyit. Hol vagy, Sanyi? Hol a házad?
Hogyan juthattam odáig, hogy egyetlen ismerősöm, barátom sincs a környéken, akit felhívhatnék vész esetén?, kérdezte magától az elmúlt egy órában többször. Meghalt anyám, nincsen itt senkim, nem ide tartozom. Mondjuk, máshol sincs senkim. Árva vagyok. Talán Dénes? Ki az a Dénes, és ki vagyok én?
A magányos asszony elkeseredve tévelygett a jakabszállási sötét pusztaságban, és egyre feleslegesebb kérdéseket tett fel magának. Kinek hiányoznék, ha meghalnék? Ki sírna utánam? Mit tettem hozzá a világhoz?
Ki fog emlékezni rám?
Végre megtaláltalak, gondolta, amint a férfi ajtót nyitott.
– Meg sem kérdezed, hogy kerülök ide?
– Azt tegnap óta tudom, hogy kerültél ide, de azt tényleg nem értem, miért nem mész már haza. – A férfi igyekezett szenvtelennek tűnni, nem akarta, hogy Margit észrevegye, ő nagyon is örül a váratlan látogatásnak. Ránéz az órájára. Elmúlt este nyolc. – Lekésted az utolsó buszt?
– Mondhatjuk így is. – Margit leroskad a kanapéra és csendesen sírni kezd.
– Azért nehogy elkezdjél pityeregni, nem bírom, ha egy nő sír – mondja a férfi szelíden. – Na, nem kell azért elkeseredni, nincs semmi baj. – Néhány másodpercig tanácstalanul figyeli a nőt. – Én nem értem, hogyan sikerült lekésni azt a buszt, amikor csak néhány lépést kellett volna megtenned egyenesen a megállóig. Mi történt? Amikor elköszöntünk, még teljesen normálisnak tűntél. – Zsebkendőt nyújt. – És hol a jósitenfaszában van ilyenkor a férjed?
Meg vagytok ti zavarodva?
Margit bólogat, hogy igen, igen, meg van őrülve, azt sem tudja, mi történik vele, minden olyan furán alakul, ő azért indult el Pestről, hogy hazamenjen, az anyja üres lakását kitakarítsa, meghirdesse eladásra, aztán tessék, itt van, azt sem tudja, hol van, hol a férje, hol az élete, rossz oldalon várta a buszt, úgy érzi magát, mint aki csapdába esett és sohasem szabadul.
– És különben meg azt sem tudom, hogy kerülök ide hozzád, egyáltalán, ki vagy te és mit akarsz tőlem. – Könnyek között a férfi szemébe néz. Idegben meghűl a vér, veszélyt érez, akárcsak reggel vagy gyerekkorában a javítóban. Megint kezdi, fut át az agyán. Én mit akarok tőle? Ez a nő nem normális, ilyet én eddig csak filmben láttam. – Már azt hittem, meghalok az út szélén – zárja le a panaszáradatot Margit.
Üss vagy fuss, villan át a férfi agyán a neurotranszmitterek üzenete.
– Azért meg ne haljál nekem – mondja a nőnek, de nem néz rá. Erősen gondolkodik, mit mondhatna még, hogyan tudná kézben tartani a dolgok irányítását. Ösztönösen érzi, nem szabad ránéznie a nőre, amíg el nem dönti, mi legyen. Vigye el Halasra? Ajánlja fel, hogy itt aludhat? Hívja fel a bolond asszony bolond férjét? Mi legyen?
– És mielőtt bekopogtam volna hozzád, átment előttem egy fekete macska – mosolyodik el Margit. – Ez mit jelenthet vajon?
– Azt, hogy még nem adtam kaját a Sárinak, és itt ólálkodik a ház körül – válaszol a férfi. Megkönnyebbül. Időt nyert. Amíg előveszi a macskatápot és ad enni a cicának, tovább agyalhat, mi legyen a folytatás.
– Vagy azt, hogy hiba van a mátrixban – nevet Margit. Láthatóan megnyugodott már, kifejezetten jól érzi magát a férfi szobájában. Kényelmesen hátradől.
– Hű, ez az este így elég kemény lesz – mondja a férfi, és ő is nevet. – Szerintem te még részeg vagy.
– Meglehet – mosolyog sejtelmesen Margit. Keresztbe teszi a lábát.
Nyitókép: Szöllősi Mátyás
